Sokan még mindig azt gondolják, hogy ez glamour, miközben valójában nagyon kemény munka – oszlatja el az egyik legnagyobb tévhitet a szakmájával kapcsolatban Tankó Csilla. A Swiss volt légiutaskísérője mesélt a komoly kiképzésekről, a sztárokkal való utazásairól és a kedvenc desztinációiról, de elárulta azt is, hogy kik a világ legudvariasabb utasai, vagy hogy élőben is olyan tökéletesek-e a pilóták, mint a filmekben.
Hogy lesz valakiből stewardess, ráadásul nem is itthon, hanem rögtön a svájci Swissnél?
Egyszerű családban nőttem fel, kisember tudattal. De álmodtam nagyokat, tudtam, hogy Élni akarok. Nagybetűsen. És bátor voltam, belevágtam. Eleinte a Zürichi-tó partján laktam és pincérkedtem, eközben tanultam meg a svájci németet, ahogy ők mondják, a Schwitzerdütschöt. Sokáig nagyon büszke voltam arra, hogy nemcsak értem, de beszélem is a nyelvüket – egészen addig, amíg az egyik szomszéd a szemembe nem mondta, amit addig is éreztem: a svájciak nem szeretik, ha a külföldiek beszélik a nyelvüket, hiszen úgysem képesek azt jól megtanulni.
A barátnőm már akkoriban légiutaskísérő volt, mindig elmesélte, hogy merre járt, mit látott, ő bátorított, hogy merjek kiszakadni a vendéglátóiparból. Aztán egyszer csak jelentkeztem a Swisshez, és elsőre felvettek. Akkor még nem tudtam, ez milyen nagy szó.
Milyen feltételeknek kellett megfelelni?
Alapfeltétel volt az angol és német társalgási szintű nyelvtudás (emellett előny a francia, spanyol, olasz még pluszban), no meg valamennyi civil kurázsi, hogy ne jöjjön az ember zavarba a váratlan helyzetekben sem. Mérték a magasságot, (mert be kell csukni a csomagteret), tudni kellett úszni, és volt orvosi alkalmassági vizsga. Drog- és alkoholteszt – szúrópróbaszerűen – bármikor előfordulhatott. Kizáró tényező volt a látható helyen levő tetoválás, és értékelték, ha egy jelentkező kedves, jól kinéző, átlagos súlyú, és nem mellékesen rugalmas, mert itt nem jellemző a nyolctól ötig tartó munkaidő.
Mik a legnagyobb tévhitek ezzel a szakmával kapcsolatban?
Sokan még mindig azt gondolják, hogy ez glamour: egyenruha, magassarkú, piros rúzs, New York, párizsi kávézók. De valójában nagyon kemény munka, koszban, rossz levegőben, éjszakában.
Tényleg olyan komoly a képzés, hogy a felkészülés végén a stewardess-jelölteknek még szülést is le kell tudni vezetni?
Igen. Az alapképzés két hónap „katonaság”, ennek a biztonsági része a leglényegesebb. Minden légiutaskísérő felel például egy ajtóért, vészhelyzetben azt neki kell(ene) kinyitnia, és a kedves utasokat kitessékelnie a csúszdára. Legkésőbb itt váltja fel a kedves, „az utasnak mindig igaza van” típusú piros rúzsos mosolyt a határozottság és a hangerő. Belénk sulykolták, hogy még álmunkban is tudjuk, mit kell tenni és mondani.
A kiképzőtermekben repülőgép mockup van, azaz egy olyan mozgatható repülőutánzat, amelyben a tréning során előidézik a vészhelyzetekben aktiválódó füst-, fény-, és hangjelzéseket. Valós csúszdák is tartoznak hozzá, mert a lecsúszást is be kell gyakorolni. A tűzoltógyakorlatok pedig igazi tűzzel történnek, egy külön épületben.
Ezt követően minden évben van egy háromnapos – szintén nagyon intenzív – ismétlő kurzus, elméleti és gyakorlati vizsgával. Ha nem sikerül 90 százalék fölött teljesíteni, akkor még egyszer meg lehet ismételni, de amennyiben ott sem kielégítő az eredmény, akkor ugrik a licensz.
Az elsősegély is nagyon fontos, és valóban le kell tudni vezetni egy szülést. Szerencsés esetben van egy orvos a gépen, de egy anyuka biztosan akad. És visszatérve a tévhitekre: a baba nem annak az országnak az állampolgárságát kapja, amelynek a légterében született, hanem az édesanyjáét.
Régebben a stewardessek akár 10 napot is maradhattak egy-egy desztináción, pihenhettek, várost nézhettek, mostanában hogy van ez?
Maga az utazás része egy álom, kivéve persze a sok éjszakázást, és az időeltolódás miatti nehézségeket. Tegnap Ázsiából jöttem haza, holnap megyek Amerikába, jövő héten Afrika. Ez az életmód, illetve maga a repülés teljesen függővé tesz. Azt mondják, a kerozin beleivódik a véredbe, és ott is marad. Soha nem találkoztam olyannal a munkám során, aki ne rajongott volna a repülőkért, a repülésért. Még ma is megállok és felnézek az égre, ha repülőt hallok.
A légiutaskísérők most csak 1, maximum 3 éjszakát maradhatnak egy-egy desztináción. De még így is megéri 20 és 30 között világot látni. Ezt a munkát nem a pénzért végzi az ember…
Milyen helyekre jutottál így el a világon, mi volt a kedvenc desztinációd?
New Yorkba egyáltalán nem akartam menni. Azt gondoltam, hogy az a betonrengeteg engem nem fog a rajongójává tenni. Így is volt. Öt teljes percig. Amikor az ember megérzi egy hely energiáját, az igazán magával ragadó. Chicago, Boston, Montreal – mind-mind nagyon más, és mind csodálatos. Imádom a sokszínűséget, s néha arról álmodom, mennyire csodás lenne, ha mindenki a népi viseletében járkálna az utcán.
New York erős és inspiráló. Itt láttam Keanu Reevest a metróban. Barátságosan rám biccentett. Chicago laza és stílusos. Boston emberi és autentikus – itt igen meglepett egyszer egy Petőfi Sándor emlékmű.
Ázsia más világ. Dédelgetett álmom volt a Kínai Nagy Fal vagy a Tádzs Mahal.
Tokió szinte egy másik bolygó: tisztelet, elfogadás és emberség, rengeteg megmagyarázhatatlan dologgal fűszerezve. Például az iskolás lányok télen is szoknyában járnak, harisnya nélkül. Imádom az ételeiket. Évekig nem ettem Európában sushit, egyszerűen nem fogható a japánhoz. A japánok egyébként a legtisztább és legudvariasabb utasok, mindig magukkal viszik a szemetüket. Sokszor origamiba hajtogatva kaptuk vissza a szalvétát vagy csokispapírt.
Afrika. Ó, Afrika! Meleg, és nemcsak az éghajlat: kedves, szívélyes. Itt láttam igazi maszáj harcost – a gazdagok szívesen alkalmazzák őket őrként, mert nem ismernek félelmet, szívósak és igénytelenek. De csak a tekintetünk találkozott, a helybéliek nem engedtek közelebb menni hozzá…
Melyik volt a legemlékezetesebb repülésed?
Egyszer egy Oscar-díjátadó után jöttünk haza Los Angelesből, és tele volt a gép hírességekkel, mint például Ennio Morricone vagy Franco Nero. A légitársaság eltanácsolt a fényképezkedéstől, én meg sajnos betartottam… még akkor is, amikor Joe Cockert odahívtam, hogy a kollégámmal lefotózhassam.
Került-e valaha a gépetek vészhelyzetbe?
Manapság elég nehéz vészhelyzetbe hozni egy utasszállító gépet. De azért egy 9/11, vagy amikor az Germanwings gépe konfettivé vált… ezek megráztak. Voltak izgalmas helyzetek, egyszer például egy elmezavaros férfi miatt kellett leszállnunk egy katonai reptéren. Máskor madárrajnak ütköztünk, és rossz helyen sérült meg a gép. De szerencsére szinte mindenre van előre kidolgozott szcenárió. Repülni ma biztonságosabb, mint valaha.
Mit szerettél legjobban ebben a munkában, és mi volt a legnehezebb?
Mindig szerettem emberekkel dolgozni, kedves lenni, de a sokadik óra után már nem könnyű. Erre való a smink. Én soha nem szerettem sminkelni, de be kellett látnom, hogy nagyon hasznos. Ha felidegesedem, egy pillanat alatt tűzzé pirulok, emiatt soha nem takarékoskodtam az alapozóval. A vörös vagy barna árnyalatú rúzs kötelező.
Amit pedig az ember az utasoktól kap, az lepereg az egyenruháról. Ám a leglényegesebb, hogy soha nem vagy egyedül. Csapatban dolgozol, és annyira vagy erős, amennyire maga a csapat.
Számomra a legnehezebb a sok éjszakázás, amikor az ember 36 órája nem alszik; valamint az, hogy az egész annyira intenzív, és olyan rendszertelen a beosztás, hogy a szabadidőben nagyon oda kell figyelni, hogy az ember aktív maradjon, tartsa a kapcsolatot a barátaival.
Élőben is olyan tökéletesek a pilóták, mint a filmekben?
Igen, kontrolljuk van az életük felett. Nagy a felelősségük, sosem láttam bizonytalan pilótát. Mindegyiküknek van hobbija, rendszeresen sportolnak, egészségesen élnek. Egy-egy hosszú út után természetesen ők is megisznak egy-két italt, de mindent mértékkel. Szuper képzést kapnak, ami nem véletlenül kerül vagyonokba.
Te soha nem akartál pilóta lenni?
Imádnék repülőt vezetni, egyszer el is olvastam, mik a feltételek a felvételihez. Erős matek kell hozzá (itt tettem le róla), s különböző logikai- és reflex gyakorlatok szükségesek ahhoz, hogy az ember egyáltalán eljusson a képzéshez vezető első szűrőre. Vannak pilóták, akik akár két évig is tanulnak, hogy felvegyék őket a pilótaiskolába. Amúgy ismerek olyan légiutaskísérőt, aki pilóta lett.
Régebben csak női stewardessek voltak, újabban egyre több a férfi a szakmátokban. Nőkkel vagy férfiakkal szerettél jobban dolgozni?
Talán jobban szerettem férfiakkal dolgozni. Valahogy nyugodtabb volt a légkör, kevesebb a rivalizálás. Szerintem az az optimális, ha a csapat fele férfi és fele nő – ez azért is fontos, mert vannak kultúrák, ahol a férfi utasok például nem is fogadnak el ételt női légiutaskísérőktől. Mi nagy hangsúlyt fektettünk a kulturális különbségek ismeretére és tiszteletére. Egy kis etikettfüzetet is kaptunk, amelyben pontosan le volt írva, hogyan kell megszólítanunk a különféle királyi- és uralkodócsaládok tagjait, mikor kerüljük a szemkontaktust, kinek ne nyújtsunk kezet, és felhívták benne a figyelmünket arra is, hogy a japánokkal ne is próbáljunk meghajolni. Ugyanis, ha alacsonyabb rangú vagy, például fiatalabb, mélyebbre kell hajolnod. Nem valószínű, hogy jól tudnánk csinálni. Rosszul pedig sértő.
Miért hagytad abba?
Amikor áldott állapotba kerültem, már nem repültem tovább. Az első három hónapban még engedik, de opcionális. Irodai munkát kaptam, izgalmas volt ezt az oldalát is látni egy légitársaságnak. Az ember nem is gondolná, mekkora munka van minden egyes kis alkatrész tárolása mögött – és mekkora kavarodás, ha a szerelő véletlenül mégis máshova teszi, és nem találjuk a leltárban.
Szülés után 3 hónap szülési szabadság jár Svájcban az anyukáknak, aztán mehetnek vissza dolgozni. A cég ugyan meghosszabbította ezt nekem egy év fizetés nélküli szabadságra, de még akkor sem tudtam visszamenni, több éjszakát a babámtól távol maradni. Erősebb volt az anyai ösztön, így inkább felmondtam. Szívesen visszamennék majd, de nem 100 százalékba; arról álmodom, hogy megmutatom a kisfiamnak a világot. Legalábbis egy részét.
