Vilmányi Benett a legtöbbeknek a Junior Prima díjat visszautasító srác, valójában azonban korosztálya egyik legtehetségesebbnek tartott színésze, aki korunk legfontosabb kérdéseit feszegeti színpadi munkáival. Aktuális darabjairól, tanári pályájáról, és a díj ügyéről is kérdeztük.
Coloré: Mióta otthagytad a Radnóti Színházat, nem állsz annyit színpadra, igaz?
Vilmányi Benett: Igen.
Miért döntöttél így?
A színház az egyik legfontosabb nekem továbbra is, de nem úgy képzelem, hogy színészként vegyek részt az alkotói folyamatokban. Az írás és a rendezés érdekel már inkább. Színházi rendezéshez hasonlót csinálok egyébként, két drámatagozaton tanítok, de az a terv, hogy ezt kipróbáljam színészekkel is.
Tavaly ősz óta fut a Jurányiban a Fajankó, amelyben a főszerepet, Jankót játszod. Ezt miért vállaltad el?
A leginkább meggyőző az az volt, hogy megint lehet színműs osztálytársakkal színházat csinálni. Meg rá is értem éppen. Kovács Dániel Ambrust, aki rendezte, őt is ismertem az egyetemről. Úgy tűnt, hogy jó hangulatú próbafolyamat lesz, és így is volt. Jó volt velük megint találkozni.
Miről szól szerinted valójában ez a darab?
Azt hiszem, leginkább a magányról szól. Egyedül maradt emberekről, arról, hogy ezek a szereplők hogyan küzdenek meg az egyedülléttel. Mindenki a maga módján. Látunk nem túl jól működő férfi-nő kapcsolatot, látunk egy aszociális embert, aki kapcsolódni próbál másokhoz. Viszonylag bohókás szereplőt, ahogy keresi a helyét a létezésben. Valamint ott van még a polgármester, aki szintén igyekszik valamilyen elképzelt szerepnek megfelelni, és közben nem tud igazán arra figyelni, ami valójában történik körülötte.
Leginkább a fura karakterek találnak meg. Ez tudatos, vagy csak ezeket a szerepeket osztják rád?
Egy színész maximum úgy tud választani, például színházi társulatban, hogy vagy eljátssza a szerepet, vagy visszaadja. Film esetén pedig nem vállalja el. Szóval nagy választási lehetőségek nincsenek.
Te mikor adsz vissza szerepet?
A legegyszerűbb, amikor nem fér bele az időmbe. Előfordul, hogy nem tűnik jó minőségűnek a szövegkönyv, esetleg nem illik az én ízlésemhez.
Azt se vállalom el, aminél úgy érzem, hogy valamilyen elképzelt oldalnak meg akar felelni. Vagy amikor nagyon idegen tőlem egy szerep, ezen azt értem, hogy lassan 30 éves leszek, és még mindig középiskolásokat akarnak játszatni velem.
Milyen karaktert játszanál szívesen?
Nagyon szívesen lennék valami antagonista vagy intrikus. Egyszer voltam még az egyetem alatt, az Ármány és szerelemben Wurmot játszottam, és azt nagyon élveztem. De Kemény Lilivel beszéltük, hogy ilyen karaktert többé nem fogok alakítani, mert senkinek sem jut rólam eszébe.
A Fajankóban egy guminővel játszol együtt. Milyen volt? Nem éppen átlagos kellék.
Eleinte nagyon fel voltam tőle villanyozva, fel akartam fedezni, mert nem láttam még ilyet közelről. Jópofa volt nyúlkálni ide-oda… Érdekes volt felfedezni a plasztik nemi szerveket. De amikor elkezdtünk vele komolyabban dolgozni, kiderült, hogy nagyon nehéz mozgatni, öltöztetni, a próbafolyamat végére megutáltam. Ilyen színészstrapáló kellékkel még nem volt dolgom. Ráadásul koszolódik, mocskos, nem marad ott a haja, ahol kell.
Sok guminőt használtatok el? Gyorsan tönkre megy?
Nagyon drága egy guminő, nem tudok pontos összeget mondani, de kevés pénzből készült az előadás. Ezt egyszer megvették, és azt kell foltozgatni, hogy valamennyire szalonképes állapotban maradjon. Úgyhogy ez az egy darab Jázminunk van, volt, lesz. Szegénynek már nagyon durván összevissza állnak a lábai.
Az 1 v 1-ben, ami a saját, zenés stand-upod, őszintén beszélsz az életedről. Miért akartad színpadra vinni, és miért ilyen formában?
Már próbáltunk egy ideje, amikor ez a kérdés egyáltalán felmerült, és nem is bennem, hanem Kemény Liliben, aki az előadás dramaturgja. Megkérdezte, hogy szerintem mit fognak szólni azok, akik említve vannak a darabban. Én pedig akkor gondoltam rá először, hogy miért is akarom színpadra vinni, erről kellene gondolnom valamit.
Az ötlet még az egyetemen fogalmazódott meg. Ötödévben az volt a feladat, hogy monodrámát csináljunk. Zsámbéki Gábor volt az osztályfőnököm. Én pedig azt gondoltam, hogy Jean-Paul Sartre Egy vezér gyermekkorából akarom ezt véghezvinni, készítettem egy dramatizált verziót, amit megmutattam Zsámbékinak, ő pedig azt javasolta, hogy dolgozzak inkább a saját sztorijaimon. Úgyhogy elkezdtem írni, de nem jött össze a monodráma, végeztünk az egyetemen. Viszont elkészült a szöveg, amit megmutattam Kemény Lilinek, ő bátorított, hogy pályázzam meg a Staféta programot vele. Megírtam, megkaptam, és utána már csak azt vettem észre, hogy készül az előadás.
És végül hogyan reagáltak a benne szereplő ismerősök, családtagok?
Nagyon különbözően. Nagymamám felszabadultan nevetett magán, amikor megnézte az előadást. Apukám nem látta, anyukám elolvasta előtte, beszélgettünk róla, és kijavított néhány pontatlanságot magával kapcsolatban. Öcsém az első sorban ült, úgy tűnt, hogy jól szórakozik. Volt csapattársaim, illetve a szüleik is szerepelnek, róluk nem tudom pontosan.
Milyen egyedül színpadon állni?
Nehéz, nehéz egyedül, és a közönség a partner. Folyamatos tanulás, egy csomó dolgot kipróbál az ember. Például megtanultam, hogy nem kell elmondani, ha valaki ott ül a nézőtéren a szereplők közül, semmit nem ad hozzá. Most sikerült elérnem, hogy havonta kétszer játsszuk. Nem azért, mert nagyon szerepelni akarok, hanem mert akkor fejlődik egy előadás, ha játsszák. A havi kettő se sok, de legalább nem érzem, hogy a nulláról indulok minden hónapban, nem az a cél, hogy menjen le hiba nélkül. Így jobban érzem, hogy fejlődik.
Volt néhány pillanat, amiről úgy éreztem, hogy kifejtetlen maradt, pedig nagyon komoly téma. Ez pedig a tanárod viselkedése. Sejthető, hogy történt valami, valami helytelen a részéről. Mi történt? Milyen hatással volt ez a rád?
Nyilván előfordulnak színezések a darabban, az is, hogy az életem két szereplőjét egybegyúrjuk. Alapvetően minden, ami elhangzik, igaz, kivéve ezt. Ez az egyetlen, amit Sartre-tól vettem, és még benne maradt. Korábban több volt benne a fikciós elem. Nem történt meg, ezért is van sejtetve, nem akartunk nagyot hazudni. De gondolkozom rajta, hogy kiveszem.
Talán mondhatom, hogy a legizgalmasabb résznél hagytad abba, amikor felvettek az SZFE-re. Én nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy hogyan lettél a „náciból” az, aki a most vagy. Hogyan alakultál át? Miért jött a változás?
A felvételire már kicsit lazult bennem ez a megrögzöttség, a rasszista gondolkodás. Másodikban készítettünk egy jelenetfüzért, ami arról szólt, hogy én mint egy szélsőjobbos csapatnak a tagja, beszervezem az egyik osztálytársamat. Emlékszem, hogy amikor ezt csináltuk, akkor már megfigyelőként gondoltam magamra. Úgy éreztem, hogy nem az a rasszista figura vagyok, hanem csak ismerem, hogy hogyan működik ez, megfigyeltem.
Nyilván hoz valamit az ember a családjából. Velem az is történt, hogy drámatagozatos gimnáziumba jártam, ahol annyira erőszakosan liberális volt mindenki, hogy jó volt kívülállónak lenni, voltunk így ezzel páran. Azzal hízelegtünk magunknak, hogy mi vagyunk a lázadók.
Annak, aki megnézi a darabot, egyértelmű, hogy fontos neked a foci. Focizol még?
Igen, elvileg minden kedden focizom, de szerintem már két hónapja nem voltam edzésen, mert mindig közbejön valami program. De csak baráti szinten csinálom már.
Színészként tudod hasznosítani a focit?
Abszolút! A drámaosztálynál egy előadás, vagy valamilyen színházi esemény kovácsolja össze a csapatot, a focinál pedig a meccs. Nekem jót tett a focis közeg és a közösségben gondolkodás, csapatban gondolkodom most is. Ezen szoktam is tűnődni, hogy mostanában a foci már nem efelé megy, nem csapatban gondolkodik, hanem sztárokban, mintha egyéni sport lenne. Egy-egy sztár van, aki lehet, hogy most éppen Paris Saint-Germainben játszik, de fél év múlva a Real Madridban fog. Nem nagyon beszélünk már csapatról.
Ha ennyire fontos neked a csapat, nem hiányzik a társulati tagság?
Nagyon hiányzott, és sokáig nem is tudtam, hogy mi hiányzik. Aztán hasonló érzés volt, amikor először kezdtem tanítani a drámatagozaton, most pedig tagja lettem a szeptemberben indult Dante Casino nevű társulatnak.
Van egy színházi játékunk, Osztályfőnöki a címe, kb. négyszer játszottuk, és voltak visszajáró nézők, ami nagyon jó érzés volt. Egyszer pedig egy nap alatt csináltunk előadást, amit végig lehetett követni, az is jól sikerült.
A jövőben akkor a Dante Casinoval akarsz foglalkozni?
Igen, csak van egy dilemmám. Azt érzem, hogy úgy tudnék valami igazán fontosat csinálni a tanításban, ha csak az lenne a feladatom, de ugyanezt érzem a színházzal is. Akkor tudnám igazán odatenni magam a színházban is vagy a Dante Casinoval, ha csak az lenne. Így, hogy kétfelé osztódik a figyelmem, az energiám, így nem fog megtörténni az, amire vágyom, hogy valami flow-ba kerüljek. Itt állok ezzel a problémával, de nem akarom elengedni egyiket sem. Igyekszem azért maximálisan beletenni a tudásomat abba, amiket csinálok.
Az osztályokban, ahol tanítasz, a diákok hogyan viszonyulnak hozzád?
Nagyjából 120 tanítványom van, körülbelül kilencvenről meg tudom mondani, hogy biztosan kedvel. Van olyan, aki nem kedvel, néhányról pedig fogalmam sincs. De szerintem jól fogadnak. Én nagyon szeretek velük időt tölteni, legtöbbször jó érzés.
Mit várhatunk tőled mostanában?
Az egyetemen Zsótér Sándor osztályának fogok rendezni, bár ez nem biztos, hogy nyilvános lesz. Októberben lesz a bemutatója. Télen pedig szeretnék csinálni egy előadást a Dante Casinoval.
Térjünk át arra a témára, ami miatt sokan megismerték a neved, ez pedig a Junior Prima díj. Akartál egyáltalán politizálni, mielőtt a kérés elhangzott, hogy ne politizálj?
Egy volt barátnőm mesélte, hogy a nagymamája olyan taxiba nem szállt be, amiben ki volt írva, hogy dohányozni tilos, pedig soha egy szálat nem szívott el életében… Készültem két megírt mondattal, egyébként úgy gondoltam, hogy majd improvizálok. Nem volt teljesen politikamentes, de nem volt uszító, sem ordenáré.
Mit szóltál a reakciókra? Hogy kb. két táborra szakadt a szakma?
Nem úgy éltem meg, hogy mellettem vagy ellenem vannak, csak realizáltam, hogy nagyon nagy fogalomzavar van, sokan nem akarják érteni, vagy tényleg nem értik, hogy mi a probléma.
Utólag megváltoztatnád a döntésed, hogy nem veszed át a díjat?
Jó lenne, ha tudnék egy rögtönzött menő beszédet mondani, amit ott mondtam, nem ilyen volt, mert zavarban voltam. Béna mondatok hagyták el a számat.
Azon változtatnék csak, hogy kicsit menőbb legyen, ahogy visszautasítom. Finoman szólva sem volt menő vagy elegáns amit mondtam, és ezt sajnálom.
