Hosszan tartó betegség után, 55 éves korában elhunyt kolléganőnk, Vámos Éva.
Múlt hétfőn beszéltünk utoljára a Messengeren. „Nem érzem jól magam” – írta. Rám ijesztett rendesen, mert bár régóta küzdött a gyilkos kórral, soha nem mondta, hogy nincs jól. Gyakran írtunk egymásnak, és ő – rossz állapota ellenére is – mindig csak a jó hírekről számolt be: van egy új szupergyógyszer, úgy néz ki, működik; mégsem működött, de kap egy másfajta kezelést, annak használnia kell; az sem használt, de amit most próbálnak, az már biztosan javítani fog az állapotán. A beszélgetés mindig azzal zárult, hogy a probléma meg fog oldódni. Annyira optimista volt, és annyira reménykedett, hogy mi is elhittük: meg fog gyógyulni. Amikor a sok kezelés után sem mutatkozott pozitív változás, és az orvosok már csak egy utolsó, életmentő műtétben látták az egyetlen lehetőséget, meg is kérdeztem tőle: „Éva, te nem aggódsz?” – „Nem, mert annak semmi értelme” – jött az Évára jellemző válasz.
Húsz éve találkoztunk először. Én újságíró szerettem volna lenni, ő pedig Magyarország egyik legnagyobb magazinkiadó vállalatánál dolgozott főszerkesztőként. Amikor ideadta a próbamunkát, bizonytalanul nézegettem a feladatot. „Meg tudod oldani” – biztatott, és biztos vagyok benne, hogy annak ellenére, hogy nem ismert, erről szentül meg volt győződve. Magából indult ki, hiszen ő is mindig mindent megoldott. „Ne aggódj, megoldom” – akár ez is lehetett volna a mottója.
Kollégák lettünk, gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy bekerültem a média világába és azóta is azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Rövid idő múlva szétváltak az útjaink, már ami a szakmát illeti, de mindvégig jó barátnők maradtunk. Éva időközben számos lapnak és portálnak volt a szerkesztője vagy főszerkesztője, és nem volt az életnek olyan területe, amiről ne tudott volna komoly cikket írni. „Tegnap az olasz maffiáról írtam, ma a klímaszerelésről, holnap pedig egy gyógyászati magazinba írok szakcikket” – válaszolta viccelődve arra a kérdésemre pár éve, hogy éppen mivel foglalkozik.
Körülbelül egy éve aztán úgy hozta a sors, hogy ismét együtt dolgozhattunk, itt a Colorénál. Lelkesebben vetette bele magát a feladatba, mint egy huszonéves, alázatosabb volt, mint egy pályakezdő. Néha egészen fura témaötletekkel állt elő, amelyekben én nem feltétlenül láttam sok fantáziát, aztán mégis olyan anyagot kanyarított belőle, hogy az lett a hónap legolvasottabb cikke.
Társaságban nem beszélt sokat, de ha megszólalt, annak súlya volt – mint ahogy a szerkesztőségi értekezleteken is csak ritkán szólt vagy kérdezett, ám végül az a mondat vagy kérdés határozta meg az egész beszélgetést.
Mindvégig tudta mit akar: élni akart. Mindig voltak céljai, legutóbb gombaszakértőnek tanult. Amikor novemberben súlyos tünetekkel kórházba került, azt sajnálta legjobban, hogy lemarad a gombaszakellenőri vizsgáról. Reménykedett, hogy hamar „összebarkácsolják” és a két héttel későbbi vizsgán már ott lehet. Aztán az otthon töltött karácsony volt a következő motiváció. Sajnos az sem adatott meg, hogy élete utolsó karácsonyát a szerettei körében tölthesse. Két négyzetméteren élt hónapokig, a kórházi ágyon, mert a covid miatt a szobából sem mehetett ki. Nem akart leépülni fizikailag, ezért minden nap háromezer lépést sétált a kórteremben. Annyira hitt a gyógyulásban, hogy a halál lehetőségét teljesen kizárta. „A műtét után minden jó lesz, újra teljes életet élhetek” – mondta többször is. De a műtétre sajnos már nem kerülhet sor, mert Éva szombat reggel elment. Az utolsó napon is mosolygott, az utolsó pillanatig bízott abban, hogy megússza. Az orvosok, ápolók együtt sírtak a családdal.
Aggódtunk érted, Éva. Joggal. Ezt most nem sikerült megoldanod…
Isten veled!