Az amerikai zenére tett hatása miatt sokszor emlegetik Tennessee államot, főleg Nashville, Memphis és Bristol városokat. Itt virágzott a legjobban a country, a blues, az R&B és a soul is, itt született Dolly Parton, Tina Turner, Carl Perkins, és a legendás Aretha Franklin is, aki ma ünnepelné nyolcvanadik születésnapját.
Még az is ismeri Aretha Franklin jó pár dalát, akitől messze áll a soul műfaja, hiszen tucatnyi sorozatban és mozifilmben hallottuk a Respectet, az I Say A Little Prayert, vagy a Thinket. A hatalmas tehetséggel megáldott énekesnő, dalszerző, zongorista és emberi jogi aktivista egy ötgyermekes család negyedik gyermekeként született 1942-ben Memphisben. Whitney Houstonhoz hasonlóan édesapja baptista lelkész, édesanyja pedig gospelénekes volt, utóbbi azonban nem érhette meg lánya sikereit, mert Aretha tízéves korában szívrohamban elhunyt. Lánya énektehetsége már egészen kicsi korában megmutatkozott, csodagyereknek tartották, gyakran énekelt apja gyülekezete előtt. Saját maga tanulta meg az éneklés fortélyait, noha mindig is szeretett volna a Juilliardon tanulni.
Még tizennégy sem volt, mikor felvette legelső dalait a detroiti templomban és a Checker Records segítségével kiadta őket egy albumon, Songs of Faith címen. Néhány év elteltével aztán édesapja áldását kérte ahhoz a döntéséhez, hogy a vallási zenéktől a világi dalok és témák felé fordulhasson. Meg is kapta az atyai megerősítést, és New Yorkba költözött, ahol a Columbia Recordsnál kapott szerződést. Első ismertebb száma a Today I Sing The Blues volt.
1961-ben jelent meg az Aretha című lemez, és ugyan az album két dala is bekerült az R&B Top 10-es listába, egy ugyanabban az évben megjelent dal, a Rock-a-bye Your Baby with a Dixie Melody sikeresebbnek bizonyult, a poplisták 37. helyét szerezte meg. De teljesítmény ide vagy oda, a siker még mindig mérsékelt volt, nem tükrözte Aretha valódi tehetségét, mert a kiadó a jazz műfajában igyekezte őt terelgetni, persze tévesen.
1966-ban menedzsere és egyben férje, Ted White segítségével “átigazolt” az Atlantic Recordshoz, itt vette fel – immáron a blues műfajában az – I Never Loved a Man (The Way I love You) című dalt, majd az ezzel megegyező című albumot, melynek első dala, a Respect (ami egyébként az Otis Redding dalának coverje volt) hatalmas siker lett, két Grammy-díjat is nyert vele. A dal egyfajta himnusszá vált, szövegét az emberi méltóságra, a sztereotíp nemi szerepekre és a rasszok közti elfogadásra is rá lehetett vetíteni, nem csoda, hogy például a hetvenes évek feminista mozgalmainak egyik jelképe lett. Onnantól kezdve nem egy dalával felkerült a slágerlistákra, mi több, uralta is azokat, így nemsokára a soul királynőjeként kezdtek rá utalni a szakmában és a médiában – holott stílusa a poptól elkezdve a gospelen és az R&B-n át sok műfajt érintett. Ezzel egy időben az afroamerikai polgárjogi mozgalmak egyik szimbólumává vált, belefoglalta például szerződésébe, hogy soha nem fog szegregált közönség előtt fellépni, gyakran tartott ingyenes koncerteket, aktivistákat támogatott, pénzgyűjtést szervezett a rászorulóknak. Felszólalt értük koncertjein, szavazásra buzdította az embereket és arra, hogy álljanak ki a tisztességes bánásmódért.
Jesse Jackson tiszteletes, szintén civil jogi aktivista, aki évtizedeken át volt jó barátja Arethának, az amerikai ELLE-nek adott egy interjújában elmesélte, hogyan támogatta az énekesnő Martin Luther King Jr. munkásságát annak haláláig, és még 1968-as temetésén is énekelt – ez nem csoda, hiszen King rendszeres vendége volt Aretha apjának, így szoros viszony alakult ki köztük.
A hatvanas évek második fele igazi szupersztárrá változtatta Arethát, ekkor jöttek ki legismertebb slágerei is: Think, Chain of Fools, You Make Me Feel Like a Natural Woman. 1971-ben a Young, Gifted and Black album további Grammy-díjakat hozott számára, azonban magánéletében egy mélypont következett, elvált ugyanis Ted White-tól. De szakmai élete tovább virágzott, újabb és újabb sikerdalok követték egymást (Don’t Play That Song, Spanish Harlem, és a Simon&Garfunkel Bridge Over Troubled Watersének feldolgozása). 1972-es albumával (Amazing Grace) visszatért gospelgyökereihez, a lemez azóta is a legtöbbet eladott gospel album a világon, a következő időszakban pedig tovább folytatódott menetelése a zenei világban. Rock és popdalokat énekelt fel saját, összetéveszthetetlen stílusában, és olyan producerekkel dolgozott együtt, mint Curtis Mayfield vagy Quincy Jones. Összesen tizennyolc Grammy-díjat zsebelt be karrierje során, azonban a diszkókorszak felemelkedésével kissé elkezdett háttérbe szorulni a zenéje. Az évtized végére kiadója a diszkós hangzású La Diva kudarca miatt szerződést bontott vele, ugyanabban az évben édesapja pedig kórházba került egy erőszakos betörés során elszenvedett sérülés következtében.
A rossz időszakból az 1980-as The Blues Brothers című filmben játszott cameószerepe rántotta ki, mert megismertette őt az R&B-t kedvelők egy új generációjával, akik persze imádták, és az újonnan jött népszerűség új lemezszerződést is hozott neki az Arista Recordsnél. A nyolcvanas években duettezett például George Michaellel (I Knew You Were Waiting (For Me)), kiadott még néhány albumot (Love All The Hurt Away, Jump To It), és ő lett az első női előadó, akit a Rock and Roll Hall of Fame tagjai közé válogattak. Ebben az időszakban alakult ki a repüléstől való félelme, mert egy útja során erős turbulenciába került a gépe, onnantól kezdve busszal utazott koncertjeinek helyszínére. Pedig mindent megtett, hogy megszabaduljon aviofóbiájától, még egy “Fearless Flyers” nevű kurzuson is részt vett, de mindhiába.
A kilencvenes években jó néhány film zenéjénél működött közre dalszerzőként, ilyen volt például a Malcolm X, vagy az Apáca show. 1993-ban meghívták, hogy énekeljen Bill Clinton elnök beavatási ceremóniáján (így tett közel 15 évvel azelőtt Jimmy Carterén is, majd később Barack Obamáén), és Grammy Életműdíjjal ajándékozták meg. A negyvenedik Grammy-díjátadón Luciano Pavarotti helyett kellett beugrania az utolsó pillanatban, mert a tenor egy rosszullét miatt nem tudott színpadra állni, így Aretha énekelte el a Nessun Dormát – mondanunk sem kell, lélegzetelállító volt.
Utolsó stúdióalbuma a So Damn Happy címet viselte, és 2003-ban jelent meg, ezzel egyidőben megalapította saját kiadóját, az Aretha Recordsot. Két évre rá az Elnöki Szabadság-érdemrenddel jutalmazták meg, majd 2008-ban megkapta 18. Grammy-díját, amit a Mary J. Blige-dzsal közös Never Gonna Break My Faith-ért adtak oda. 2014-ben a kor és az elmúlt évtizedek híres énekesnőinek ismert dalait énekelte fel az Aretha Franklin Sings the Great Diva Classics-ra, többek között Adele, Beyonce, Gloria Gaynor, Sinéad O’Connor, Alicia Keys és Barbra Streisand művei szerepeltek rajta. A Rolling Stone magazin által összeállított, A világ 100 legjobb énekesének listáján első helyen szerepelt 2010-ben.
2017-ben azt nyilatkozta: “Idén visszavonulok. Nagyon-nagyon gazdagnak és elégedettnek érzem magam azzal kapcsolatban, honnan indult a karrierem és hol tart most. Igazán elégedett leszek, de nem arról van szó, hogy elmegyek valahová, hogy leüljek és ne csináljak semmit. Az sem lenne jó.”
A soul királynője 2018. augusztusában hasnyálmirigyrák következtében hunyt el, négy fia gyászolta őt. Még az év januárjában érkezett meg a hír, hogy Aretha Franklin maga választotta ki Jennifer Hudsont, hogy eljátssza őt készülő életrajzi filmjében. A Respect végül tavaly nyáron került a mozikba. Halála után Obama elnök így emlékezett rá: “Aretha segített meghatározni az amerikai életérzést. Hangjában érezhettük történelmünket, annak minden részét és árnyalatát – hatalmunkat és fájdalmunkat, sötétségünket és fényünket, törekvésünket a megváltásra és nehezen kivívott tiszteletünket. Nyugodjon a soul királynője örök békében.”
