Hogyan építsünk összetartó, lelkes és sikeres csapatot? Erre a kérdésre keresi a választ Simon Sinek A jó vezetők esznek utolsónak című könyvében, amiben konkrét történetekkel illusztrálja, hogy vezetőnek lenni elsősorban azt jelenti, hogy gondoskodnunk kell azokról, akiket ránk bíztak.
Képzeljünk el, hogy reggel mindenki lelkesen indul dolgozni, tudja, hogy megbíznak benne, és értékelik a munkáját, este pedig jó érzésekkel tér haza. Sokaknak ez csak álom, pedig az igazán sikeres vállalatok és más szervezetek így működnek: a vezetőik olyan környezetet teremtenek, amelyben az emberek jól érzik magukat, szívesen dolgoznak együtt, s ezek eredményeképpen jó eredményeket érnek el.
Simon Sinek könyve helyenként túl „amerikainak” és egyértelműnek tűnhet, pedig sok vezető és vállalat fényévekre van az ideális állapotoktól. A jó vezetők esznek utolsónak óriási pozitívuma, hogy nem a sokat emlegetett kliséket ismételgeti, például, hogy elméletileg mitől jó/rossz egy vezető, vagy mi a vezetővé válás receptje, hanem visszamegy Ádámig és Éváig – a jó értelemben –, és a fejlődésünk történetének vizsgálatával fejti meg az alfává, azaz vezetővé válás biológiáját és pszichológiáját.
A vezetési tanácsadó emellett – a hadseregtől a gyártósorig, a kormányzati intézményektől a befektetési bankokig számos területről vett – konkrét, igaz történetekkel, valamint kutatási eredmények tucatjainak felhasználásával illusztrálja, hogy vezetőnek lenni elsősorban azt jelenti, hogy gondoskodnunk kell azokról, akiket ránk bíztak. Azokat a vezetőket, akik hajlandók utolsónak enni, a beosztottaik a legfontosabb pillanatokban végtelen hűséggel jutalmazzák, és mindent beleadnak a közös célok megvalósítása és a cég előrehaladása érdekében.
Egyrészt alapigazságokat fogalmaz meg, például, hogy sok cégvezető nem veszi észre, hogy nem az embereivel van a gond, hanem a munkakörülmények okozzák a problémát; vagy, hogy a vezetés ott kezdődik, hogy nem azt mondják nekünk, amit hallani szeretnénk, hanem azt, amit hallanunk kell.
Másrészt tévhiteket oszlat el. A köztudatban az él, hogy minél magasabb beosztásban dolgozik valaki, annál nagyobb a munkahelyi stressz. Valójában ez pont fordítva van: minél alacsonyabban áll valaki a vállalati ranglétrán, annál nagyobb az esélye a stressz okozta megbetegedésekre. Az alacsonyabb szinteken dolgozók közül négyszer annyian halnak meg fiatalon, mint a csúcsvezetők közül!
Nem az elvégzendő feladat miatt vagyunk stresszesek, hanem attól, hogy mennyire lehetünk a munkahelyünkön a magunk urai. Önmagukban nem a munkával járó kihívások a stressz okozói, hanem az aránytalanság a befektetett energia és a kapott elismerés között. Röviden: minél kevesebb az önállóságunk, annál több a stressz.
De boncolgatja azt is, hogy hogyan hat a munkánk a családunkra. Itt a Boston College szociálismunkás-képző intézet kutatóinak eredményeit idézi, miszerint a gyerekek jó közérzetét kevésbé befolyásolja, hogy hány órát töltenek a szüleik a munkahelyükön, mint az, hogy milyen a hangulatuk, amikor hazaérnek. Azaz a gyerekek jobban értik magukat az olyan szülő mellett, aki éjszakába nyúlóan dolgozik, de szereti, amit csinál, mint aki korábban, de rosszkedvűen tér haza.
„Elsősorban nem a szervezet mérete vagy erőforrásai, hanem a szervezeti kultúrában rejlő potenciál határozza meg, hogy az adott vállalat mennyire képes alkalmazkodni a változásokhoz, legyőzni az ellenségeskedést és élen járni az újításokban. Ha a körülmények megfelelőek, ha erős és mindenki számára érzékelhető a biztonság köre, a legjobbat hozzuk ki magunkból. A hozzánk legméltóbb módon cselekszünk: összetartunk” – olvasható a mű mondanivalójának summázása a könyv fülszövegében.
Minden vezetőnek, illetve „főnöknek” kötelező olvasmány lenne!