Vilmányi Benett: 1 V 1 - zenés stand-up

Vilmányi Benett neve talán ismerősen csenghet, az utóbbi években a színházi berkekben sokat emlegették, mint az egyik legtehetségesebb fiatal színészt. Már ilyen rövid idő alatt is meghatározó alakja lett a magyar színjátszásnak, az előadásaira alig lehet jegyet kapni.

Most egy új, nagyon őszinte műfajban próbálta ki magát, a stand-upban, méghozzá a zenés verzióban. Mondhatjuk, hogy inkább több, mint kevesebb sikerrel, de azért akadt néhány gondolatom a darab után.

Vilmányi Benett és egy igazi elveszett gyerekkor

Vilmányinak köszönhetem, hogy visszaadta egy kicsit a hitem a színházba, ugyanis mostanában nem igazán sikerült olyan darabot megnéznem, ami után úgy éreztem, hogy „igen, végre egy jó előadás”. Azon gondolkodtam, hogy valószínűleg már mindent láttam a színházban, ugyanis olyan darabok után is az „elment” érzéssel távoztam a teátrumokból, amiket rajtam kívül mindenki imádott.

A Vilmányi Benett által elmondott gyerekkori sztorik alapján, ő a rosszfiú, akinek nehéz gyerekkora volt, akit senki se ért meg, mégis óriási karriert fut be.

Mivel ez egy magányos műfaj, végig egyedül őt láthatjuk a színpadon, csak egy zongorista kíséri az este folyamán. Messziről indít, a gyerekkorával kezdődik a történet, és a focival, rengeteg focival. De tényleg, már túl sok is.

Vilmányi végig uralja a színpadot a 1 V 1 – zenés stand-up alatt, leköti a nézőt, a kényelmetlen székeket is csak az utolsó félórában kezdtem érzékelni. Megmutatja, hogy milyen pillanatok alatt tud egy színész karaktert váltani, sok féle arcát fedi fel a nézők előtt. Valamennyire be is vonva őket (így aki nem szeretné, ha egy vörös fejű színész ordítana az arcába, nem érdemes az első sorba és szélre ülni).

Jó darab, de…

Tényleg nagyon jól éreztem magam az előadás alatt. Őszinte darab, kicsit jobban megismerhetjük ezt a fiút, akitől most minden színikritikus elájul. De talán várni kellett volna még erre pár évet. Vilmányi Benett leragad témáknál, amik neki biztosan nagyon fontosak, azonban a nézőket nem érdekli. Ilyen például a foci, rengeteg semmitmondó focis sztorit kapunk, ami a régen látott haverokkal jó emlékezős-sztorizgatás lenne, de nem ismeretlen emberekkel.

Ellenben nem fejt ki olyan témákat, amikre azért felkapja a néző fejét. Egy-egy kemény félmondat, aztán ugrunk is tovább. Valószínűleg értem, miért, vannak témák, amikről Vilmányi akar beszélni, fog is, majd amikor készen áll rá, ennek az ideje valószínűleg még nem jött el. Talán jön majd egy második rész a darabból pár év múlva, amikor ezekkel a démonokkal is szembe tud nézni.

A darab másik nagyon észrevehető problémája, hogy olyan mintha nem lett volna dramaturg (pedig volt a színlap szerint). Az előadás nincs jól felépítve, ez már az arányok eltolódásán is látszik, de sokszor érezhető a lekövethetetlenségen is. Egy dramaturgtól azt vártam volna, hogy jelzi az író és rendező Vilmányi Benettnek, hogy hol nehezen lekövethető, hogy miről is van szó, meghúzza egy kicsit a szöveget, figyelmezteti, hogy hol sok. Nem egyszer előfordul, hogy elveszünk a poénban. Több eset is van, amikor valami azért vicces, mert érthetetlen, az illető, akiről szó van, nagyon filozofál, de valójában semmit sem mond. Ezt egyszer-egyszer elsütni vicces, háromszor-négyszer, pláne hosszú percekig tartó monológokban már sok.

A vége pedig lezáratlan. Vilmányi Benett eljut az egyetemi felvételiig, és vége. Nem tudunk meg semmit a folytatásról, pedig a fiú, akit addig bemutat nagyjából köszönőviszonyban sincs azzal, akinek most tűnik. Bement a Színház- és Filmművészeti Egyetemre ez a nagy magyaros, jobbikus, náci gondolkodású barátikörből származó srác, és kijött onnan egy zseniálisnak tartott, nyitott, szókimondó, elnyomást nem tűrő férfi. Ennek a változásnak az útját én nagyon hiányoltam. Szóval tényleg várom a második részt.

A 1 V 1 – zenés stand-upot Vilmányi Benettel a Jurányi Házban lehet megtekinteni, a jegyekért és a helyekért „verekedni kell”.

Borítókép forrása: Füge Produkció – Orlai Produkciós Iroda