Ma zárul a Budapesti Klasszikus Film Maraton, melynek keretében számtalan filmet nézhettünk meg nemcsak magyar, hanem külföldi alkotóktól is. Ebből az alkalomból beszélgettünk Ullmann Mónikával és fiával, Miller Dáviddal filmekről, sorozatokról, múltról, jövőről és jelenről.
Coloré: Mónika, te gyerekkorodban rengeteget filmeztél, egyfajta játszótér volt számodra a filmezés. Ez mennyiben módosult mára?
Ullmann Mónika: Ugyanazt jelenti. Ez egy játék. Csodálatos dolog bemenni a díszletbe és egy más alakot megformálni, olyat, aki nem én vagyok. Nagyon-nagyon jó, izgalmas utazás.
Annak ellenére, hogy hajnalok hajnalán kezditek a munkát és este végeztek?
Mónika: Nem mondom, hogy nem fárasztó, de van egy csapat, aki azért van, hogy segítse a munkánkat. Odafigyelnek ránk, mert ez egy nagyon komoly csapatmunka, és akkor jó, ha az ember biztonságban érzi magát. Színházban is így van, de egy forgatáson hatványozottan.
Dávid, te anyukádat látva már gyerekként vágytál rá, hogy minél hamarabb filmezhess?
Miller Dávid: Amikor iskolában voltam, és kérdezték, hogy hol vannak a szüleim, és mondtam, hogy játszanak, láttam, hogy magyarázatra szorul, hogy nem Thomast, a gőzmozdonyt tologatják valahol, vagy memóriáznak. A játszás maga nagyon jó fogalom, mert szerepjátékokat játszanak a színészek. Tényleg olyan, mint amikor a gyerekek leülnek és játszanak, úgyhogy engem ez a világ mindig vonzott, a kamera pedig különösen. A kamera által olyan a látvány, mintha közel ülnék valakihez, nem így a színházban, ahol az ötödik sorban ülőnek szerencséje van, a hátsó sorban pedig kevésbé.
A Világszám című filmben mindketten szerepeltetek. Amikor forgattátok nem éreztétek úgy, hogy egymásnak is kell bizonyítanotok?
Mónika: Mire megkapok egy figurát, addigra túl vagyok a castingon, és úgy adják a szerepet, hogy bíznak bennem. Ha már benne vagyunk a stábban és felveszünk egy jelenetet, nincsen bizonyítási kényszer.
Dávid: Ezt gyerekként azért nem feltétlenül így éltem meg abban a helyzetben. Bennem volt egy erős megfelelési kényszer, mert egyszer csak belecsöppentem a filmezésbe, de azóta nincs, és rossz is, ha valaki kételkedik, és jobban akar bizonyítani, mint ami ő maga.
Mónika: Amikor Dávid forgatott Koltai Robival, és én nem voltam benne a jelenetben, izgultam érte, hogy jó legyen és ne okozzon csalódást, de az fontosabb volt, hogy neki ne legyen rossz élmény a forgatás.
Mindketten forgattatok sorozatokban, például nem is olyan régen a Keresztanyuban és a Hotel Margaretben. Többet tud adni egy film forgatása, mint egy sorozaté?
Mónika: Egy nagyjátékfilmnek a dramaturgiája egészen másképp van felépítve, mint egy sorozaté. Még a heti és a napi sorozatok között is nagy a különbség. A napi sorozatnál a figyelem megtartásában fontos szerepet kap a tempó és maga a cselekmény, nincs idő elmélyülni egy-egy színészi pillanatban. A heti sorozatoknál már több erre a lehetőség.
Dávid: Egy napi és egy heti sorozat forgatása közt is van különbség, de egy sorozat és egy nagy költségvetésű mozifilm forgatása két nagyon nagy szélsőség. Ugyanazért a célért dolgoznak, de tempójában és a megvalósítás módjában nagyon más a kettő.
Dávid, egy interjúban azt mondtad, hogy a régebbi filmek sokkal nagyobb élményt nyújtanak, mint a modern technikával készültek. Mi az a plusz élmény, amit egy régi film tud adni az újjal szemben?
Dávid: Úgy nézek filmet, hogy hátul, a kisagyamban ott van, hogy ez csak egy zöld szobában történik. Sokan a mai napig azt vallják, hogy az az igazi, ha felépítenek egy díszletet és abban játsszák el a jeleneteket. Ilyen tekintetben nem teszek különbséget a filmek között, mert nagyon szeretem a Marvel világát is, de a kedvenc filmjeim 1985-1999 közöttiek, mert ott látom, hogy díszlet van, a színész megfogja a kezébe az adott tárgyat és hogy a robbanáskor tényleg robban valami. Ennek tudatában nézni egy filmet nekem nagyobb élményt jelent. Ha valaki azért nem néz régebbi alkotásokat, mert régiesnek tűnik, akkor szerintem rossz filmeket látott a régi időkből.
Mónika: Más, emberi történetek voltak a régebbi filmekben. Mivel kevésbé van jelen a technika, talán emberközpontúbbak voltak a történetek, kevésbé koncentráltak a látványra.
Mint a régi gyerekfilmek esetében, amik nem készülnek manapság. Szerintetek miért?
Mónika: A gyerekfilm szerintem a művészetnek picit a mellékágára került és nincs már megfelelő rangja. A művészek részéről ez egy kicsit olyan, mint egy ,,B-oldal”, ráadásul az animált gyerekfilmek nagyon elvették az élőszereplős filmek szerepét. Ezen felül pedig nehéz is gyerekekkel dolgozni, és talán már annyi türelem sincs hozzá, ráadásul ma már nem könnyű nézettséget elérni. Ha egy rendező gyerekfilmet szeretne készíteni, eleve kizár egy közönségréteget, és így a saját nézőit szűkíti. Hiba, hogy nem csinálnak gyerekfilmeket, de tény, hogy bonyolult az elkészítésük.
Ugyanakkor nagyon sok régi filmet forgattak újra, például a Hyppolit, a lakájt, az Egy szoknya egy nadrágot, a Meseautót. Szerintetek szükség van erre, hogy régi filmeket ily ódon újra elővegyünk?
Mónika: Ezek a filmek nagyon sikeresek voltak, úgyhogy valószínűleg van rá igény, hogy újraforgassák őket. Jók a történetek, és mindenki nosztalgiával tekint rájuk, ezen kívül a magyar színészeknek is jó lehetőséget ad ilyenekben részt venni.
Dávid: Az is közrejátszik, hogy bármennyire is klasszikussá válik egy film, előbb-utóbb idejétmúlt lesz.
Előfordulhat, hogy egy olyan filmből is készül majd remake, amiről nem is gondolnánk, mert elfogytak azok az emberek, akik klasszikusként tekintenek rá.
Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy ez a történet ér annyit, hogy felújítva, új sztárokkal forgassák le, és így a két generációt közel hozzák egymáshoz. Szerintem lehet klasszikus egy azonos film különböző generációknak két különböző leforgatásban. A történetek fogynak, lassan minden elkezd remake lenni, ritka az a történet, amit még nem meséltek el. Az ember felkapja a fejét, ha olyan sztorit lát, ami új megközelítésből mutatkozik be. Nehéz újat csinálni, de ha van egy jó történet, megéri újra átgondolni és remake-et készíteni.
Mi az a magyar film, amit szívesen leporolnátok és újra látnátok a vásznon mai színészekkel?
Dávid: El tudnék képzelni a Liliomfiból egy modernizált verziót, koszos utcán, Budapesten vagy vidéken, kvázi mint egy Rómeó és Júlia történet felújítva. Ezt szívesen megnézném.
Mónika: Nekem az jutott eszembe, hogy egy élőszereplős János vitéz például jó is lehetne akár gyerekeknek és felnőtteknek is. Ha lenne hozzá anyagi keret, nagyon jó, látványos filmet lehetne csinálni belőle.
Dávid: Akár egy Trónok harca-szerű Egri csillagok is lehetne! Igaz, most újították fel az eredetit, de teljesen újraforgatni új forgatókönnyvvel izgalmas lenne! Az embernek borsódzik a háta, olyan szép csatajelenetek voltak az eredeti filmben.
Ha kívánhatnátok valamit a magyar filmgyártásnak, mi lenne az?
Mónika: Az elmúlt 120 évben csodás dolgok születtek a magyar filmgyártásban. Azt kívánom, hogy minél több ilyen készülhessen, és hogy szeressük a magyar filmeket!
Dávid: Legyünk büszkék arra, amink van! Legyenek jobban megbecsülve azok, akik ebben a szegmensben dolgoznak, nemcsak a színészek, hanem azok is, akiknek a nevét méltatlanul nem halljuk, pedig óriási amerikai szuperprodukciókban dolgoznak a háttérben. Jó lenne minél gyorsabban kialakítani egy képet magunkról!
Amikor az ember megnéz egy dán filmet, akkor az első kocka után tudja, hogy ez egy északi film, mert van egy sajátos képi világa, ami rögtön mond valamit. Ezt hiányolom a magyar filmeknél, hogy nincs ez, hogy ránézek, és azt mondom, hogy ez magyar. Nagyon jó szakemberek vannak, nagyon jó színészek, történetek, helyszínek, díszlettervezők, operatőrök, úgyhogy minden adott hozzá, hogy a magyar film sikeres legyen. Egy kicsit jobban össze kellene fogni azokat az embereket, akik ezzel foglalkoznak, és kiaknázni a lehetőségeket!
Pályakép
Ullmann Mónika már hároméves korától feltűnt tévéfilmekben, és színház sem váratott magára sokáig, ugyanis nyolcévesen már a Nemzeti Színház színpadán játszott. Az 1981-es Táncdalfesztiválon énekelte el az Írtam a bátyámnak egy dalt című szerzeményt, egy évre rá pedig a Moncsicsi című dallal hódította meg a közönséget. Az Állami Balettintézet elvégzése után a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát. 2011 óta szabadúszó, így az ország több színházában is látható volt, továbbá filmekben és sorozatokban is gyakran feltűnik. Láthattunk többek között a Szomszédokban, Barátok köztben és a Keresztanyuban is.
Miller Dávid édesanyja Ullmann Mónika, édesapja Miller Zoltán. Szüleihez hasonlóan ő maga is a színészi pályára lépett, ám énekesként és műsorvezetőként is ismerhetjük. Az érettségi után a színészetet a London School of Dramatic Art-on tanulta. Első filmes munkája, amiben végzett színészként vehetett részt a Pappa Pia volt, majd Jennifer Lawrence oldalán is megjelent a Vörös veréb című filmben. Sorozatokban is gyakran látható, így láthattuk a Tanárban, a 200 első randiban, a Mellékhatásban és a Hotel Margaretben is. A szinkronrendezők is egyre gyakrabban találják meg feladatokkal.
