A magyar film napját 2018-tól ünneplik meg április 30-án, annak emlékére, hogy 1901-ben ezen a napon mutatták be az első magyar filmet, a Zsitkovszky Béla rendezésében készült A táncz című alkotást. Milyen volt a filmművészetünk százhúsz éve, kik voltak a meghatározó rendezők és melyek voltak a legfontosabb alkotások? Erről beszélgettünk Gelencsér Gábor filmtörténésszel.
A táncz óta eltelt százhúsz év magyar filmtörténete milyen nagyobb korszakokra bontható?
A magyar film eddigi százhúsz éves története három egységre tagolható. Az elsőnek 1945-48-ban lett vége, ekkor még a némiképp egyoldalúan a populáris filmkultúra volt a jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak jók a filmek, de elsősorban piaci alapú, szórakoztató filmgyártás zajlott, és az egyéb törekvések kevéssé kaphattak hangot. Ebben annyi a negatívum, hogy a filmgyártás nem volt annyira sokszínű, mint amilyent a nemzetközi folyamatokban látunk, ráadásul a vígjáték vált meghatározóvá. A némafilm-korszak nagyszerűen alakult, a tizes évek végére több, mint száz magyar film készült, és ezzel az ötödik legnagyobb filmgyártó nemzetté váltunk. Azután viszont különböző okokból súlyos válság következett be, a Tanácsköztársaság utáni emigrációk megrendítették a szakmát, a filmezés területéről különböző emberek hagyták el az országot – például Korda Sándor, Kertész Mihály, Balázs Béla. A huszas években tehát válságba került a magyar film, közben pedig ez volt az egyetemes filmtörténet virágkora – ott volt a Chaplin-burleszk, a német expresszionizmus, a szovjet montázsfilm, vagy a francia avantgarde-film. Így léptünk át a hangosfilm-korszakba 1931-ben, és a piaci igényeknek köszönhetően indult egy újabb felfutás, itt a csúcsév 1943, amikor ötvenhárom film készült. Ám ez a korszak is tagoltabb, mint első látásra tűnik, s erről a legújabb kutatások győznek meg.
Melyik volt a következő korszak?
1945-ben történt egy nagyon éles cezúra, nemcsak a filmben, hanem a magyar történelemben is, emiatt pedig átalakult a művészet helyzete. Államosították a filmgyártást, mely ezt követően már ideológiai alapon szerveződött. Nem a siker és az anyagi bevétel volt a fontos, hanem az, hogy azt az ideológiát közvetítse, amit az adott megrendelő képvisel. Így ez a korai időszakban propagandafilmeket jelentett, de ’56 után a Kádár-korszakra a konszolidáltabb kultúrpolitikája kedvezőbb lehetőséget biztosított. A hatvanas évekre így jött el a magyar filmtörténet virágkora, az új hullám. Ekkor már a szerzői film, vagyis a Jancsó Miklós és mások nevével fémjelzett filmművészet és a szórakoztató filmgyártás kiegyenlített volt, ilyen értelemben tehát sokszínű és „egészséges” lett a magyar filmkultúra. Egymás mellett van Jancsó a Szegénylegényekkel és mondjuk Várkonyi Zoltán A kőszívű ember fiaival, hogy két olyan történelmi filmet említsek, amik nagyon más céllal készültek. A hetvenes évektől megint felbillent ez az egyensúly, onnantól inkább a szerzői kerül előtérbe, és a műfaji film szinte el is tűnik. Így jutunk el a rendszerváltásig – ekkor megszűnik a cenzúra, és nagyjából az ezredfordulón formai értelemben is megváltozik a magyar film. Színre lép egy új nemzedék, akik most a derékhadát jelentik a kortárs filmnek. Továbbra is vannak nagyszerű művészi sikerek, mint a Saul fia vagy a Testről és lélekről, és vannak nagy közönségsikerek is, mint a Kincsem. A jelenre vonatkozóan tehát azt gondolom, hogy az elmúlt években úgy tűnik, mintha megint kiegyenlítettebbé válna a magyar filmkultúra.
Ez a három természetesen tagolható további alkorszakokra is, de ami sokatmondó, hogy a magyar filmtörténeti korszakhatárok jellemzően politikai-történelmi eseményekhez kötődnek. Persze nem mindegyik, de ez a mintázat például a Kádár-korszak alatt nagyon is kivehető volt.
Ha a jövőbe tekintünk, jellemző lehet-e majd ismét ilyen történelmi-politikai korszakosítás a magyar filmre?
Nem hiszem, a mostani rendszerben inkább az tűnik fel, hogy a támogatási rendszer folyamatai változtat(hat)ják meg a magyar filmet. A rendszerváltás után felállt a Magyar Mozgókép Alapítvány (majd Közalapítvány), utána a Magyar Nemzeti Filmalap, ma pedig már a Nemzeti Filmintézet van jelen. A „filmalapos korszak”, melyet Andy Vajna neve fémjelzett, nagyon izgalmas filmtörténészi szempontból is, hogy vajon nyomot hagyott-e a filmművészeten, megváltoztatta-e azok esztétikáját a másfajta támogatási rendszer. Úgy gondolom, hogy ezek lehet, hogy korszakolni fognak, de még túl közel vagyunk időben hozzájuk.
Melyek lennének azok a filmek, amiket mindenképp megnézésre ajánlana olyan valakinek, aki még sosem látott magyar filmet, de átfogó képet szeretne kapni róla?
Érdemes minden korszakból egy reprezentatív alkotást választani, de ez a lista nyilván személyes lesz. A némafilmkorszak azért bajos, mert a művek 90%-a megsemmisült vagy lappang. A hangosfilmek közül érdemes a Hyppolit, a lakájt kiemelni, ami nemcsak nagyon sikeres lett, hanem fontos társadalmi gondolatokat is megfogalmazott. Ott van még a Meseautó, majd a Halálos tavasz című melodráma, az első Karády-film. Ha utána átugrunk a magyar új hullámra, akkor nyilván a Szegénylegények Jancsó Miklóstól, mert ő volt az, aki az európai modernizmushoz alakító módon hozzájárult. A hetvenes éveket egy filmpár nyitja, hasonló stílusúak és szintén fontosak, ez Makk Károlytól a Szerelem és Huszárik Zoltán Szinbád című filmje. A nyolcvanas években jön Szabó István Mephistója, a kilencvenesekben a Sátántangó Tarr Bélától: mindketten olyan nemzetközi nevet vívtak ki maguknak, mint korábban Jancsó. Elértünk a jelenig, a fiatalokig, ahol Nemes Jeles László Saulját érdemes kiemelni.
Van olyan alkotás, amit alulértékelnek, pedig Ön szerint fontos lenne, hogy többen is ismerjék?
Ez is végképp személyes, másfelől remélem, sokan egyetértenek vele. Számomra fontos és meghatározó rendező Jeles András, akit azért nem soroltam eddig, mert nemzetközileg nem tudott annyira ismertté válni, mint a már említett filmek és rendezők. Fontosnak tartom őt, különösen az első munkáját, az 1979-ben készült A kis Valentinót. Ha valaki a késő Kádár-kor, a ’68 utáni pangás, egy semmilyen világnak a képét akarja megragadni és megérteni, akkor annak ezt a filmet ajánlom megtekintésre. Hátborzongatóan benne van a kornak a szellemisége úgy, hogy nem pusztán a korszakról szól, hanem annak élményvilágából képes megfogalmazni egy egyetemesebb léttapasztalatot. Voltaképp mindig ez a nagyság kérdése, ahogy Jancsónál, Szabónál és Tarrnál is.
