Kálloy Molnár Péter a Beugróval lett országszerte ismert, a legtöbben komikus szerepei kapcsán gondolnak rá, és a nemrég debütált Szimpla manus című filmben is hasonlóan vicces karakter bőrébe bújt – pedig sokkal inkább érzi magát hősszerelmes, romantikus figurának. Sokan nem tudják azt sem, hogy énekel: már a negyedik lemeze van készülőben. A film közönségtalálkozója után kérdeztük őt, például arról, hogy miért jött haza Amerikából egy év után és felmerült-e benne valaha, hogy otthagyja a szabadúszó életformát?
Coloré: Egy, a rendőrviccekből ismerős főtörzs-karaktert játszik a Szimpla manusban, mit gondol, miért alakulhatott ki itthon a buta rendőr sztereotípiája?
Kálloy Molnár Péter: Hajlamosak vagyunk az ehhez hasonló határozott figurákból viccet csinálni. A rendőröket is a tekintélyük miatt próbáljuk meg kicsit idézőjelbe tenni ezek segítségével, esetleg a félelmünket próbáljuk meg ilyen módon leküzdeni. Egy pszichológus talán jobban tudna válaszolni arra, hogy miért van ennyi rendőrvicc, de tagadhatatlan, hogy itthon ennek kultúrája van. Egyébként a legjobbakat pont rendőröktől hallottam.
Volt ahhoz hasonló felismerése, mint amit a film főszereplője, Steve él át, ahogy kidugja a fejét a burokból?
A filmnek többek között az az üzenete, hogy az ember ne felejtse el, honnan jött, kik voltak a barátai és soha ne legyen hálátlan a sorsnak. Hál’istennek én nem vagyok ilyen típus, nagyon is emlékszem ezekre, sőt, ápolom is a múltamat.
Ha már a múltról van szó, a S.Ö.R. (Shakespeare Összes Röviden) huszonnyolc éve van színpadon, ami rekordnak számít a magyar színpadi prózában. Gondolta volna az induláskor, hogy ennyi év múlva is játsszák majd?
Főleg annak fényében nagy dolog ez, hogy ugyanazzal a szereposztással megyünk, mint a kezdetekkor, és sosem hagytunk ki nagyobb időszakot. Senki sem gondolta volna, persze én azért hittem benne. Már akkor is olyan típus voltam, aki szakmai téren is hisz bizonyos dolgokban, de természetesen nincs az a frissen végzett színész, aki abban bízna, hogy huszonnyolc év múlva még mindig játszani fogja ugyanazt a darabot. Ha lenne erre recept, akkor többen csinálnák.
Pályakép
Kálloy Molnár Péter 1970-ben született Mezőcsáton. Debrecenben végezte a középiskolát, ahonnan a Színház- és Filmművészeti Főiskolára vezetett az útja, Iglódi István osztályába. A főiskolát 1993-ban végezte el, közben két évet a Nemzeti Színházban töltött, diplomázása után négy éven át pedig a Vígszínház társulati tagja volt.
Miután otthagyta a körúti teátrumot, szabadúszó színész lett. Országos ismertségre a Beugró című improvizációs tévéműsor kapcsán tett szert, de a színjátszást sem szorította háttérbe. Többek között a Shakespeare Összes Röviden (S.Ö.R.) című előadást viszi harmadmagával immáron huszonnyolcadik éve, de híres szerepei közé tartozik a Fijú (Kucó), Charlie Gordon (Virágot Algernonnak), Frank N’Further (Rocky Horror Show), Lucifer (Isteni show), Hamlet és Sancho Panza (La Macha lovagja). Emellett rendszeresen szinkronizál, állandó hangja Ben Stillernek és Jack Blacknek, valamint énekel is.
Mi lehet az előadás sikerének titka?
Egyrészt akkor elég újszerű volt Shakespeare improvizatív, kibeszélős, helyenként tiszteletlen, de mégis tiszteletteljes megközelítése az itthoni színjátszásban. Jól esett az embereknek kicsit mosolyogni rajta, arra persze vigyáztunk, hogy legyen pici komolyság a darab végében. Emellett valószínűleg az is a siker kulcsa volt, hogy bár átvett történet, három érdekes személyiség – Kálid Artúr, Gáspár András és jómagam – erősen a saját képére improvizálta azt, illetve, ha kellett, magunkat is kigúnyoltuk benne. Nem pusztán lemásoltuk az eredeti amerikai előadást.
Annak is érdemes megnéznie a darabot, aki nem Shakespeare-szakértő?
Igen, talán akkor is jól szórakozik majd, mert az ismertebb darabjaira (Rómeó és Júlia, Othello, Hamlet) koncentráltunk, amikhez nem kell komoly irodalmi háttér.
Több, mint húsz éve dolgozik szabadúszó színészként és a Szabó Zoltán Attila által írt K.Ö.R.-ben (Kálloy Összes Rövidítve) az áll, hogy szereti ezt a létformát, még ha viszontagságos is.
A covid időszakában nem volt öröm szabadúszónak lenni, hiszen ilyenkor nem kap fizetést az ember. Ez a rossz oldala, de a jó oldalon ott van minden más. Nyilván a bizonytalanság kicsit a hátulütője, azt is szoktam mondani, hogy a szabadúszást csak egy vékony vonal választja el a szabadon fuldoklástól.
Hogy tudja magát bebiztosítani az ember?
Megmondom őszintén, ezen sosem gondolkoztam, hál ’istennek mindig több munkám volt, mint elég. Szerencsés ember vagyok.
Sosem merült fel, hogy abbahagyja a szabadúszást?
De, időről időre felmerül, de amikor az ember már megcsinált bizonyos dolgokat, akkor nem hagyja abba. A régen szokásos „bianco” szerződések – „Szerződj ide, aztán majd meglátod, mit fogsz játszani”- helyett ez sokkal nagyobb szabadságot ad.
A K.Ö.R.-t olvasva a vígszínházi évek is ilyennek tűntek…
Akkor még kezdő színész voltam, akinek nyilván végig kellett járnia a szamárlétrát, ezzel nincs probléma. A Vígszínházzal akkor az volt a gondom, hogy nem kaptam olyan igazi feladatot, amit legalább el tudtam volna rontani. Akkor legalább meg lehetett volna indokolni, hogy miért kapok csak közepes szerepeket. Eljöttem, és onnantól nagy szerepeket játszottam, hiszen, ha nem osztják rá, akkor a kreatív ember megcsinálja magának.
Egy podcastban említette, hogy a Varázsfuvolával egy évet töltött Amerikában, ahol marasztalták, de hazajött. Utólag gondolt valaha arra, hogy jobb lett volna maradni, vagy mi lett volna, ha…?
Biztos másképp alakult volna az életem. A színészek sokszor csak panaszkodnak – bár nem akarok általánosítani -, úgyhogy én most jót szeretnék mondani. Azt a fajta sokszínűséget, amit egy magyar színészi karrier tartogat, nem biztos, hogy Amerika nyújtani tudja. Ott rengeteg színész van, így nagyon kicsi az esélye annak, hogy híressé váljon az ember. Itthon viszont sokkal érdekesebb a színészi lét, egy hónap leforgása alatt lehet filmezni, színházban játszani és szinkronizálni is. Ezzel szemben odakint előfordul, hogy a színész akár több évig nem csinál mást, csak egy darabot játszik, vagy csak forgat. Számomra ez nagyon kötött és egysíkú lenne. Ilyen szempontból elégedett vagyok az eddigi pályámmal. Persze van sok megvalósítatlan tervem, és a legnagyobbak még hátravannak. Reméljük, hogy meg is tudom csinálni őket. Viszont azért nehéz ez a szakma itthon, mert lobbik, klikkek vannak, én meg úgy igazából egyikhez sem tartozom.
A már említett K.Ö.R. egyébként az ötvenedik születésnapja alkalmából készült, és ha már tervekről beszél, érdekelne: hajlamos a számvetésre egy ilyen kerek évforduló kapcsán?
Nem igazán. Huszonévesen egy darabig volt egy listám arról, hogy miket szeretnék eljátszani, de azokat már megcsináltam. Van még persze néhány szerep, amit szívesen eljátszanék, de nem tragédia, ha nem jönnek össze. Jó lenne évente egy-két filmet leforgatni, szívesen állnék a kamera másik oldalán is, és az a ráadás, a bónusz, ha ezek mellett még színházban is játszhatok.
A könyvben úgy fogalmaz, hogy „Megbomlott a nemzedékek, a mesterek és tanítványok egymásra épülő érzékeny rendszere”. Fiatalkorában volt mestere, példaképe?
Bőven volt olyan ember, akikre fölnéztem és fölnézek a mai napig, de sajnos olyan igazi mentorom nem volt, aki egyengette volna a pályámat. A rajongói korszakomon túl vagyok, amúgy sem voltam az a típus, aki kitette valakinek a poszterét a falra. Életemben egyszer kértem autogramot, méghozzá Jean Paul Belmondótól. Elképesztően zseniálisnak tartom Robert DeNirót, Dustin Hoffmant vagy Jack Nicholsont. A magyarok közül is rengetegen voltak rám nagy hatással, ilyen Haumann Péter, Cserhalmi György, Básti Juli, de akár Rudolf Pétert is mondhatnám. Hál’ istennek nagy színészekből nagyon jól áll ez a kicsi nemzet, úgyhogy ha valaki huszonévesen a színészet iránt vonzódik, nem lesz problémája példaképet találni. Zenében Sting óriási kedvencem, de vannak fiatalok is, például Jamie Cullum, Brian Setzer.
Ha már szóba jött a zene: Instagramon már megszellőztette ősszel, hogy készül az új lemeze. Mit árulhat el róla?
Nagyon kevesen ismerik a zenész oldalamat, annál kevesebben csak a költészetemről tudnak, de ez van. Azt gyanítom, majd a halálom után ötven évvel fogják felfedezni, talán a gyerekeimnek klassz lesz a jogdíjakból élni. A zenéről mesélni nehéz, de az én zeném kicsit olyan, mint én: összetettebb, mint amit elsőre gondolnak róla. Komolyabb, elgondolkodtatóbb annál, mint amennyire vicces. A színpadon biztos nem osztanák rám az álmodozó, hősszerelmes, forradalmár figuráját, pedig az én lelkem ahhoz van közelebb, és a dalokban mindezt át tudom adni. Az élelmesek az első három lemezben is felfedezhették ezt, de a negyedik egy igazán érett, klassz album lesz, sok közreműködővel és segítséggel.
