,,A közönség nagy része még mindig engem tart Istvánnak” – interjú Varga Miklóssal

Coloré: Húszéves kora előtt már a Grog együttes tagja volt. Eszerint sosem volt kérdés, hogy mi lesz Önből?

Varga Miklós: Ifjú koromban sok mindennek készültem, de ezekből végül nem lett semmi. Van egy középfokú geológus végzettségem és egy kereskedelmi üzemgazdász diplomám. Mivel a főiskolai évek alatt kezdtem el profi zenekarokban zenélni, már a diploma megszerzése előtt eldőlt a sorsom.

Nem volt túl kockázatos belépni egy együttesbe egy ,,hagyományos” munka helyett?

Nem számoltam azzal, hogy kockázatos lenne.

Kevés embernek adatik meg az életben, hogy azzal keresheti a kenyerét, amit a legjobban szeret csinálni. Ezt a lehetőséget megkaptam a jó Istentől, ezért nem is jutott eszembe, hogy bármi mással próbálkozzam.

Szerencsére már az első időktől kezdve tudtam annyi pénzt keresni a zenekarral, amiből meg lehetett élni.

Első együttesei után egy svéd közreműködésű bandában, a Safariban volt, majd visszatért Magyarországra. Miért?

Valójában soha nem mentem el. Ez egy kirándulás volt, ahol nagyon sok tapasztalatot szereztem. Akkoriban a két ország közötti távolság áthidalhatatlannak tűnt, hiszen a rendszerváltás előtt nem volt könnyű útlevélhez jutni. Belépett az életembe az István, a király rockopera is, és ugyan annak idején még csak magyar hangja voltam a címszereplőnek, olyan országos ismertséget hozott, aminek köszönhetően megalapítottam a saját zenekaromat, a Varga Miklós Bandet.

Bemutattuk az Európa című dalt is, ami kis- és nagylemezként is aranylemez lett – ennek az alsó határa akkoriban százezer eladott lemez volt. Ekkor indult el két különböző síkon a pályafutásom: az egyik a hagyományos rockzenekar és a rockzene síkja volt, az István, a király pedig a színház kapuit nyitotta meg, mert ennek hatására sorra kezdtem kapni a színpadi zenés darabok főszerepeit. Úgyhogy eldőlt a sorsom, és azóta is ezen a két terepen mozgok.

A ’90-es évek elején ön énekelte a Kacsamesék, a Gumimacik és a Csipet Csapat bevezető zenéjét. Nem félt attól, hogy mit szólnak ehhez azok, akik rockzenészként tartják önt számon?

Olyannyira nem, hogy ezek a rajzfilmzenék hiába a gyerekeknek jelentettek örömet, mély nyomokat hagytak a felnőttekben is. Már annak idején is megvolt a szabálya annak, hogy Disney-dalokat énekelhessen az ember. Próbafelvételeket készítettünk, amiket kiküldtek Amerikába, és a Disney döntötte el, hogy ki énekelheti fel a dalokat. Később a Tarzan 2 dalait is elénekelhettem, Phil Collins után szabadon. A Kacsamesék annyira népszerű volt, hogy évekkel később azzal keresett meg egy baráti társaság, hogy nem értenek egy sort a főcímzenéből. Nagyon komoly fogadásokat kötöttek a szöveg voltára, és nekem kellett eldöntenem a kérdést.

Emlékszik, a főcím melyik része volt az?

A Kacsamesékben volt egy olyan sor, hogy ,,de ve-veszélyben, bajban, vészben”. Ezt a ,,ve-veszélyben” részt nem értették a fiatalok.

Megfogadtam, hogy nem én hozom fel az István, a királyt, és szerencsére meg is előzött benne! Zavarja, hogy az embereknek rögtön ez a rockopera jut eszükbe önről?

Egyáltalán nem zavar, sőt, különösen büszke vagyok rá! A bemutatón csak a hangja voltam István királynak, és utána színpadon is átvettem a szerepet. Ugyan azóta nagyon sok olyan bemutató volt, ahol teljesen más szereposztásban játszották a rockoperát, a közönség nagy része még mindig engem tart Istvánnak.

Nem bántotta, hogy a filmben nem ön játszotta István királyt?

Nem. Egy ilyen műben benne lenni hangban is csodálatos élmény. Az István, a király születésekor még senki nem tudta, hogy mekkora dolog lesz belőle. Amikor felkértek rá, tehetségem szerint elénekeltem úgy, ahogy a legjobbnak gondoltam. A sors érdekes fintora, hogy Koltay Gábor, a film rendezője, aki nem ismert és így nem bízott abban, hogy el tudom játszani a szerepet, utána az általa rendezett szinte minden zenés darab főszerepére engem kért fel, úgyhogy bőségesen rehabilitált.

Egy interjúban azt mondta, hogy a szerepei alakították Önt. Mit kapott István király, Jézus vagy akár Petőfi Sándor szerepétől?

Nagyon sokat adtak ezek a szerepek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Jézust leszámítva a magyar történelem nagy alakjait kellett megjelenítenem. Ez az én magyar történelemhez való viszonyomat és történelemszemléletemet is rendkívüli módon befolyásolta, és így vitt el egy olyan nemzeti gondolkodás irányába, ami ugyan megvolt nálam, de nem olyan hangsúlyosan, ahogy ez a későbbiekben megjelent.

Egyszer említette, hogy az énekesi karrierhez az alázaton túl szerencse is szükséges. Mit gondol, Önt elkísérte a szerencse a pályáján?

Úgy gondolom, hogy igen, elkísért a szerencse. Az az alapelvem, hogy ha valaki tehetséges, az csupán egy lehetőség, hiszen a tehetséggel élni is tudni kell. Ilyenkor lép életbe a szerencse, hogy az ember jókor legyen a jó helyen, és olyan rendezők vagy zenei szakemberek figyeljenek fel a munkásságára, akik által a maga helyére kerülhet. Magyarországon nagyon sok tehetséges ember van, és az évről évre újabb és újabb tehetségkutató-versenyek miatt nagy a felhozatal. Ezért is kell szerencse is ahhoz, hogy valaki megkapaszkodjon, mert ha az új énekesek nem fognak tudni felmutatni önálló, új produkciókat, hiába tehetségesek, valószínűleg nem fognak megmaradni a szakmában.

Szerepálma volt az Operaház fantomja. Maga a szerep vonzotta, vagy a dalok?

Is-is. Úgy gondolom, hogy Andrew Lloyd Webber egyik legsikeresebb darabja az Operaház fantomja. Annak idején valóban szerepálom volt, és amikor a magyarországi bemutatóra készültek, akkor unszolásra én is jelentkeztem a castingra. Az eredményhirdetés előtt a rendező, Szirtes Tamás felhívott telefonon, és előzetesen közölte, hogy nagyon sajnálja, mert hang- és minden más tekintetében neki tökéletesen megfeleltem volna, de az angol menedzsment döntött, és mivel a testalkatommal nem voltak maradéktalanul megelégedve, nem kaptam meg a szerepet.

Volt egy félmondata, hogy unszolásra jelentkezett. Miért volt szüksége bátorsításra?

Nem hiszem, hogy külön castingon kellene újra és újra bizonyítanom, mert a munkásságom alapján lehet látni, hogy mire vagyok képes. Ez a szerep viszont annyira érdekelt, hogy a tartózkodásomat is feladtam a kedvéért – mint kiderült, hiába. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elmentem, és bár nem játszottam el a szerepet, van bennem némi elégedettség a pályámmal kapcsolatban. Ettől függetlenül az ember nem lehet örökké elégedett, mert valami mindig viszi előre, hogy újabb kalandokban vegyen részt.

Ezt is bizonyítja az Ébredés, 100 év magány után című album, ami tavaly jelent meg.

Ez az album a címéből következően a Trianoni évforduló alkalmával jelent meg. Ezekben a dalokban nem a veszteségeinket és a sirámainkat szerettem volna elmesélni, hanem olyan dalok létrehozása volt a célom, ami az utóbbi száz évünkről szól.

Szerettem volna bemutatni, hogy a magyarság megcsonkítva, kivéreztetve is újra és újra talpra tudott állni, és bizonyítottuk: helyünk van Európában, és a következő ezer esztendőt is itt kívánjuk tölteni a Kárpát-medencében.

Sok fellépése van, ahol feltételezem, az új lemezek dalai is felcsendülnek majd. Hogyan fogadja ezeket a közönség?

Az újabb szerzeményeket óvatosan szoktam beadagolni. A közönségnek van egy olyan ,,rossz” szokása, hogy a sikerdalokat akarják hallani. Ha csak az új dalaimmal állnék ki, lehet, hogy néhány embernek hiányérzete lenne, ha nem hangzana el az Európa, vagy néhány részlet az István, a királyból.

Azt mondja, hogy a közönségnek hiányérzete lenne, de valójában Önnek lenne hiányérzete, ha ezek kimaradnának?

Miután az Európát annyiszor elénekeltem, hogy megszámlálni sem tudnám, volt olyan koncert, ahol megpróbáltam nem előadni. Ez majdnem botrányba fulladt, úgyhogy nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nem így működnek. A Rolling Stones is eljátssza a Satisfactiont, pedig nyilvánvalóan Jaggernek is a könyökén jön ki, de ha van egy sikerdal, ami egy művész pályáját végigkíséri, akkor erre büszkének kell lenni, és meg kell adni a közönségnek azt az élvezetet, hogy élőben is meghallgathassa.

Ahogy a rockoperáról, az Európáról sem lehetett tudni, hogy ilyen sikeres lesz?

Olyannyira nem, hogy nem is ez volt az eredeti dalszöveg. A P. Box zenekar szövegírója, Csiga Sanyi inspirált arra, hogy én is írjak dalokat a zenekarnak. Nagyjából tíz perc alatt megszületett az Európa dallama, ő pedig írt rá egy egész jó szöveget Kék farmer címmel. A zenésztársaknál nem sikerült kivívnom a tekintélyt ezzel a dallal, úgyhogy félretettem. Évekkel később egy művelődési ház igazgató barátom elővett a fiókjából egy szöveget, aminek Európa volt a címe. Megkért, hogy írjak rá egy dallamot. Valamiért eszembe jutott a Kék farmer, elkezdtem ráénekelni az Európa szöveget, és tökéletesen stimmelt a dallammal.

A koncerteken és az új lemezeken túl az idén bemutatott Nemzeti Dal feldolgozásában is részt vett. Nagy port kavart egy bizonyos ,,yeah”.

Amikor először meghallgattam a kész dalt, nekem is megütötte a fülemet. Amikor a zeneszerző, Tolcsvay László egy méretesebb botrányt kavart belőle, azon ütköztem meg, hogy ugyanezt a zeneszerzőt egy korábbi Nemzeti Dal feldolgozás nem zavarta, pedig egy másik énekesnő ugyanúgy belerakott egy yeah-t. Számomra akkor derült ki, hogy a szerzőt valószínűleg nem ez az idegen szó zavarta, hanem az, hogy erre a feldolgozásra nem kapott meghívást. Én is felkaptam rá a fejemet, és én is azt mondom, hogy egy ilyen jellegű versbe előadóművészként nem tennék bele ilyet, ugyanakkor nincs jogom korlátozni egy másik előadót abban, hogy egy dalt a saját ízlése szerint értelmezzen.