Ha azt halljuk, hogy valaki függő, általában a dohányzásra, az alkoholra vagy a drogokra gondolunk, pedig ez a fogalom ennél sokkal szélesebb spektrumon mozog. Ez az a téma, amelyen jelenleg is dolgozik Rácz Laura Rebecca.
Ahány ember, annyiféle életút. Ahány nő és férfi, ez ugyanannyi különleges és egyedi, kanyargós vagy simább ösvényt jelenthet. Ezen haladva pedig vagy betöltjük azt a szerepet, amelyet elvárnak tőlünk vagy nem. Rácz Laura Rebecca újságíró, szerkesztő, műsorvezető már írt egy könyvet azokról a nőkről és férfiakról, akik önként nem váltak anyává, apává. A tudatos gyermektelenség megosztó témáját boncolgató azonos című könyve utóéletéről és új projektjéről, a „Mindennapi függőségeinkről” beszélgettünk az írónővel. Meg még egy tabutémáról: az életvégi döntésekről.
Már jó ideje a könyvesboltok polcán van a Tudatosan gyermektelenek című munkád. Mesélj, milyen zöngéje van még a könyvednek?
Több mint két éve jelent meg és még mindig van érdeklődés a téma iránt. Ami különösen izgalmas, hogy az Instagramon pörög nagyon. Ez azt is jelenti, hogy a fiatalabb generációt is megmozgatja, és ők posztjaikban, sztorijaikban ajánlják a könyvemet. Ami a szívemnek mindig kedves, hogy olyanok is olvassák, akik egyébként vágynak gyerekre és úgy is gondolják, hogy nekik biztosan lesz, csak kíváncsiak a „másik oldalra” is. Több olyan visszajelzést kaptam, hogy a gyerek(nem)vállalás témájában vonatkozási pont lett a könyvem. Ami nagyon szimpatikus, hogy azt látom az Instagram-posztok hozzászólásaiban, hogy mindez békés mederben és kulturált párbeszéd formájában zajlik. Akkor is, ha nem feltétlenül egyeznek a vélemények. Ráadásul nemcsak a tudatos gyermektelenség került be a közbeszédbe, hanem annak nyomán olyan témák is, mint például az anyaság valódi arca, az anyaság megélése, az anyai szerep a patriarchális rendszerekben. Ezt a női szerepkört ugyanis sokszor körülveszi egy hamisnak bizonyuló cukormáz, vagyis az anyaság mindig és mindenki számára csodálatosként van ábrázolva, és az anyáknak még véletlenül sem szabad panaszkodniuk, mert megszólják őket. Ezt a témakört boncolgatva nemrég jelent meg Murinai Angéla könyve, az Anya szív – Anyának lenni egy macsó világban, amelyet ajánlok az anyáknak, az apáknak (!!!), azoknak, akiknek van gyerekük és azoknak, akiknek nincs, vagy akik egyelőre bizonytalanok ebben a kérdésben. Ez a könyv azzal is foglalkozik, hogy vajon a nőket fel lehet-e készíteni az anyaságra. Sokaknak ugyanis az a megélése, hogy „ezt nekem miért nem mondták”? Nem erről volt szó! Miért hazudtak nekem erről?
Tehát még a köztudatban van a munkád gyümölcse?
Igen, és még mindig kapok megkereséseket is a média részéről. Például felkérést kaptam egy emberi jogi szervezettől, hogy a magazinjukba írjak a gyermekvállalással kapcsolatos tévhitekről és mítoszokról. Szlovákiában is érdeklődnek a téma iránt. Egy szlovákiai magyar televíziós újságíró szeretne velem beszélni és forgatni erről a témáról. Aminek nagyon örülök, hogy a Magyar Íróképző felkért a női írók előadássorozatának keretén belül, hogy beszéljek a hallgatóknak a tabutémák írói, újságíró megközelítéséről.
Remélhetőleg a téma olyan értelemben is továbbgyűrűzik, hogy egyre többet beszélünk ezekről a tabunak számító jelenségekről, és egyre több ember mer megnyílni, őszintén és félelem nélkül mesélni a saját megéléseiről és egyre többen mernek szabadon dönteni az életük dolgairól.
Az életedben milyen változást hozott a könyved kiadása? Felismernek?
Olykor felismernek, de igazából nem is engem kell felismerni – bár kétségtelenül van bennem szakmai ambíció –, hanem inkább a jelenséget, a tabutémákat kell megismerni, amelyekről írok, meg hogy merjünk ezekről beszélni. Vannak nehezítő tényezők: ijesztő például megtapasztalni, hogy bizonyos könyvesboltok elrejtik a könyvemet. Egy ponton a kiadó is jelezte, hogy visszaesett a könyvfogyás. Egyes újságírók és médiafelületek pedig még csak a nevemet sem említik meg, ha a tudatosan vállalt gyermektelenség témája előkerül. Agyonhallgatnak. Olyan, mintha lenne egy jó nagy ellenszél, amiben ennek a könyvnek valahogy utat kellene találnia.
Nem tudom, hogy az emberek mit gondolnak a könyvemről, ha csak a borítóját látják, de visszahallottam már, hogy az illető azt hitte, agresszív módon arra ösztönző mondatokkal találja magát szemben, hogy ne szüljön. Amikor pedig elolvasta, akkor jött a felismerés, hogy egyáltalán nem erről szól, hiszen nem foglal állást se pro se kontra, hanem pusztán bemutatja a jelenséget. Rájött, hogy a tudatosan gyermektelen emberek is ugyanolyanok, mint mások, megismerhette a motivációjukat, ami segítheti az elfogadást.
A könyv rávilágíthat arra is, hogy merjünk megkérdőjelezni dolgokat. Csak azért, mert mindenki így csinálta, nekem nem muszáj. Boldogabb hely lenne a világ, ha az emberek nem úgy élnék az életüket, hogy kényszerpályán mozognak, és vélt vagy valós elvárásoknak próbálnak megfelelni, magukra erőltetve egy szerepet (például a szülőszerepet), amelyet nem élveznek, hiszen a gyerek issza meg ennek a levét. Ilyen értelemben gyerekpárti vagyok (nevet), mert tényleg azt gondolom, hogy a gyerek érdekeit kell nézni és ez alapján kellene tudatosan dönteni.
Ha jól tudom, akkor most egy másik, sokakat érintő, de szintén megosztó téma feldolgozásába vágtál bele, méghozzá a függőségekről írsz új könyvet. Hol tartasz a munkában?
Jól állok az anyaggyűjtéssel, a kutatással és az érintetti, valamint a hozzátartozói interjúk lefolytatásával. Szakemberekkel is beszélgettem már, és egy-két szakértői interjú hiányzik még, valamint az elkészült interjúk szöveggé alakítása, szerkesztése van még hátra.
Ehhez a munkádhoz is személyesen szólaltattad meg az érintetteket. Ez azt jelenti, hogy az adatgyűjtés része lezárult?
Nem zárkózom el új szereplők megszólaltatásától, ezért, ha bárki felkeres, biztos, hogy meghallgatom. A mostani projektemnek ugyanis az a lényege, hogy a függőség jelenségét sokoldalúan tudjam az olvasók elé tárni a maga komplexitásában, másfelől minél több megszólalót szeretnék megmutatni. Az érintettek közé pedig nemcsak maguk a valamilyen függőséggel jelenleg is küzdők vagy az úgynevezett felépülő függők (vagyis akik már letették a szert) tartoznak, hanem ezeknek a személyeknek a hozzátartozói, barátai, (volt) társai is, így számukra is biztosítok lehetőséget arra, hogy elmeséljék nekem a történetüket. Például volt egy interjúm egy olyan nővel, aki nem szerhasználóként élt együtt egy drogfüggő férfivel. Érdekes volt megélni, hogy a beszélgetésünk alatt és után milyen felismeréseket fogalmazott meg a saját kötődési mintáival kapcsolatban. Az a beszélgetés is mélyen megérintett, amelyben egy drogfüggő férfi édesanyja sírva mesélte el, hogy milyen volt az életük a gyermeke születésétől fogva egészen a fiú börtönbe kerüléséig. Ezen a ponton pedig már bekúszik az a szál is, hogy meddig tart egy anya felelőssége, mire vezethető vissza az, hogy a gyerek ide jutott. Mekkora szerepe van a nevelésnek és min múlik az, hogy egy családban az egyik gyerek „elcsúszik”, a másik pedig nem? Az ilyen és ehhez hasonló hozzátartozói interjúk rávilágítanak egy nagyon fontos szegmensre, méghozzá arra, hogy mennyire fontos szakemberhez fordulni. Ez az idősödő asszony azt is elmesélte nekem, hogy milyen lelki, mentális fejlődésen ment keresztül azóta, hogy bekerült egy hozzátartozói terápiás csoportba.
Ez a mai világban is még ennyire nem egyértelmű?
Sajnos nem. Ezért az én egyik vesszőparipám, hogy bizony sok mindent nem vagyunk képesek magunktól megoldani, de szerencsére vannak szakemberek, akik tudnak segíteni. Bármilyen érzelmi, mentális probléma vagy elakadás esetén – és nem csak a függőségek kapcsán – merjünk segítséget kérni. Szakemberhez fordulni egyáltalán nem a gyengeség jele. Ez is egy toxikus, téves mítosz. Például a fent említett édesanya, akinek a fia jelenleg börtönbüntetését tölti, elmesélte, hogy milyen nagy segítséget jelentett az, amikor végre el mert menni egy hozzátartozói csoportba. Sokáig gondolkodott ugyanis ezen és küzdött a szégyenérzettel, ami amúgy az egész függőség témakörét övezi, végül átlépve saját határát, elment a foglalkozásra és megtapasztalta, hogy nincs egyedül ezzel a problémával. Magyarázatot kapott arra is, hogy néha a legjobb szándék is negatív következményekhez vezethet. Ő most tanulja, hogy hogyan tud jól segíteni a gyerekének; nem a függő ember mindenáron való kiszolgálása a megoldás ugyanis, hanem meg kell tudni húzni a határokat a segítés érdekében.
A másik vesszőparipám pedig az, hogy a múlton változtatni már nem lehet, de hozzátartozói oldalról is szükséges, hogy az ember foglalkozzon önmagával, önmaga megismerésével; az önismeret rengeteg helyzetben tud segíteni.
A szakemberek mit mondanak, hogyan lehet segíteni egy függőnek?
Egykori függők, de addiktológiai szakemberek is azt mondják, hogy senkit nem lehet megmenteni, ha ő nem akarja. Mindenkinek, aki függő, magának kell oda eljutnia, hogy itt a mélypont és nincs tovább, magamért akarok meggyógyulni. Az esetek többségében nem működik a függőségből való kigyógyulás szakember segítsége nélkül.
Milyen indíttatás vezetett arra, hogy pont ezt a témát dolgozd fel?
Témaválasztásaim nem véletlenül épülnek tabuk köré. Azt vallom, hogy mindig ott kell keresgélni, ahol valamit el akarnak rejteni előlünk, mert ott van valami olyan, amiről fontos beszélni, hogy aztán pozitív irányba tudjunk továbbhaladni. Személyes indíttatású ez a téma: egy rég lezárt magénéleti szál indított el ezen az úton. Viszonylag későn találkoztam a szerfüggőséggel vagy szerfüggő emberrel, azelőtt senki ilyet nem ismertem. Vagy csak nem láttam, nem láttam rá. Ugyanis amióta ezzel a témával foglalkozom, a világ olyan értelemben is kinyílt előttem, hogy bárkivel is beszélgetek bármiről, egy ponton biztos, hogy előkerül a szerhasználat, sőt a különböző kémiai és viselkedési addikciók témája. Szóval pár éve lett egy párkapcsolatom és az illetőről kiderült, hogy többféle drogtól is függ. Én akkor láttam először valakit drogozni és láttam a függőségét. Mire azonban ezek a mélységek kiderültek, addigra én már érzelmileg bevonódtam, és fájdalmas volt a felismerés. Nagyot csalódtam és megviseltek a történtek, mert kiderült, hogy az illető nem az az ember, akinek mutatta magát – a függősége mellett a személyiségzavarával is szembe kellett néznem.
Vajon a drog hatására alakult ki a személyiségzavar vagy az már előzőleg létező probléma volt?
A szakemberek szerint a függőség és a személyiségzavar nem ritkán kéz a kézben jár, de ez a reláció nem szükségszerű. Ami engem nagyon foglalkoztatott, hogy meg akartam érteni, ki az az ember, akivel egy párt alkottunk és nekem ebben a kapcsolatban mi volt a felelősségem. Hogyan sodródhattam bele? És hogy állok én a függőségekkel? Amikor erre a konkrét magánéleti helyzetre kerestem a választ, akkor találkoztam Bajzáth Sándor cikkeivel és azokat olvasva bizony sok esetben ráismertem arra, akivel párkapcsolatban éltem. Emlékszem, hogy potyogtam a könnyeim, mert találva éreztem magam. Nem hagyott nyugodni ez a téma és eldöntöttem, hogy utánajárok, aztán jött az, hogy ebből is lehetne egy projekt, amiről szívesen írnék könyvet.
A Közelítő oldaladon olvastam, hogy a függőségekkel kapcsolatosan várod a megszólalókat, a jelentkezőket. Ám függővé nemcsak a drog és az alkohol tehet, mint ahogyan a legtöbben gondolják, hanem más is. Jelentkeztek egészen más függőséggel élők is?
Egyáltalán nem szűkítettem le a projektemet a kémiai függőségekre (alkohol, drog és gyógyszer), hanem nagyon érdekelnek a viselkedési addikciók (például testedzés-függőség, vásárlási függőség, szerencsejáték-függőség, adrenalin-függőség, „társfüggőség”) is, így volt részem ilyen beszélgetésekben is. Érdekes interjúm volt egy negyvenes éveiben járó nővel, akit a húszas évei végén „kapott el a gépszíj” és brutális intenzitással menekült a testedzés-függőségbe úgy, hogy aztán mindez anorexiába is átcsapott. Ugyanennyire izgat a szerelem/szex-függőség és a kodependencia kérdése is.
Azért is érdekel ez a téma, mert a függőség szó hallatán még mindig csak a (kemény)drogokra és az alkoholra gondolnak a legtöbben. Pedig egyfelől léteznek a már fent említett viselkedési addikciók, amelyek közé tartozik a munkafüggőség is. Erre hajlamosak vagyunk megengedően tekinteni, hiszen sokan pozitívumként könyvelik el a „munkamániát”, pedig nem az. Másfelől azzal a téves képpel is szeretnék leszámolni, hogy a függők egyenlőek volnának a társadalom peremére szorult, sokszor hajléktalan, antiszociálisnak látott emberekkel, akik kannásbort szorongatnak vagy fecskendő lóg ki a vénájukból. Bizony a jól szituált, gazdag családokban is előfordulhat függőség. Nem egyetlen társadalmi réteget érintő probléma ez. Azért is az a címe a projektemnek, hogy Mindennapi függőségeink, mert sokkal több embert érint, mit gondoljuk. Megkockáztatom, hogy szinte mindenkit, hiszen vagy érintettként, vagy hozzátartozóként jelen lévő probléma ez.
Talán Bajzáth Sándor írásai között olvastam egy olyat, ahol, ha jól emlékszem, egy ügyvéd és orvosházaspár egyik tagja alkoholista volt, a másik pedig társfüggő (kodependens). Vagyis egy szerfüggő mellett van egy személy, aki a párja függőségétől függ. Érdekes megfigyelni, hogy milyen dinamika mozgatja az ilyen kapcsolatokat. Mi történik akkor, ha a szerfüggő elkezd felépülni? Miként reagál a kodependens társ? És vajon túléli ezt a kapcsolatuk?
Amit én szeretek még boncolgatni, az a miértek kérdése. Miért alakul ki a függőség? Miért lesz valaki függő? Milyen kapcsolat áll fenn a függőség kialakulása és a gyerekkori traumák között? Sokak hordoznak gyermekkori sérüléseket, mégsem mindenki lesz függő. De akkor min múlik ez? Mi az egyén, a család, a közösség és végső soron a társadalom felelőssége ebben?
Számomra fontos kérdés a prevenció is, vagyis az, hogy hogyan lehet elejét venni, mire kell oda figyelni, milyen hajlamosító tényezőkkel kell számolni függőségek esetén. Legalább ekkora szerepe van a projektemben az ártalomcsökkentésnek is, azaz melyek azok a szabályok, amelyeket érdemes betartani szerfogyasztásnál, hogy ne járjon rossz élménnyel a „cuccozás”, vagy hogy a droghasználat ne forduljon át függőségbe, illetve a függőség ne legyen halálos kimenetelű.
Mikorra tervezed ennek az anyagnak a teljes összeállítását?
Hosszú folyamat mindez, főleg mivel egyelőre nem az írásból élek. Szépen, organikusan haladok az előző könyvemhez, a Tudatosan gyermektelenekhez hasonlóan. Szakmai ártalom is, de az idő jelentős részét a szerkesztésnek szentelem, és a szövegekkel való bíbelődés bizony viszi az időt. Ezért nem kötöttem konkrét időponthoz a könyv megjelentetését sem.
Habár még ezzel a munkáddal sem végeztél, de biztos vagyok benne, hogy már van új terved is, amin gondolkodsz. Így van?
Valóban így van, de ez már túl sok tabutéma egy interjúban (nevet). Van egy, a szívemnek igen fontos, nagy téma, ami újabb kaput nyit ki: ez pedig az életvégi döntések szabadságához való jog. Régóta foglalkoztat és ebben eléggé „eretnek” módon gondolkodom, mert abból indulok ki, hogy alapvető emberi jognak kellene lennie annak, hogy az ember dönthessen a saját élete végéről, mindezt méltósága megőrzése mellett. Ha a saját életemre tekintek, akkor azt gondolom, csakis úgy van annak értelme, ha az értelmes, tartalmas, emberhez méltó. Az, hogy kinek mi az emberhez méltó, az mindenkinek mást jelent, azt mindenki maga tölti meg tartalommal, de eljöhet az a pont, amikor azt mondom, hogy én már ebben az életben nem érzem otthon magam, és szeretnék méltóságteljesen távozni. Az élet ezt a témát újból elém sodorta, mert bár korábban is terveztem róla írni, Karsai Dániel története révén ez markánsan bekerült a közbeszédbe. Dániel személyiségének, hozzáállásának köszönhetően pedig többnyire kulturált és békés hangvételű párbeszéd zajlik ebben a kérdésben, ami örömmel tölt el. Május végén volt alkalmam egy kerekasztal-beszélgetést moderálni az Auróra Közösségi Házban az életvégi döntésekről. Nagyon megtisztelő, hogy részese lehettem ennek a nagyon fontos és mély beszélgetésnek, amelyben Karsai Dániel történetén keresztül több oldalról (jogi, erkölcsi, lelkiismereti, politikai stb.) is körbejárhattuk ezt az érzékeny kérdéskört.
Megnyugtató a tudat, hogy van a baráti körömben legalább néhány olyan ember, akik ugyanúgy gondolkodnak az életvégi döntésekről, a méltóságteljes életről és az emberhez méltó elmúlásról, mint én. Szerintem ugyanis az egyén legfontosabb szabadságjoga, hogy maga rendelkezhessen a saját élete fölött, beleértve annak emberhez méltó befejezését, és ehhez a megfelelő kereteket a jognak garantálnia kell.
