„A sikerem nem a súlyomtól függ” – interjú Tomaskó Bernadett plus size aktivistával

Az egyik legnagyobb feladatunk az életben, hogy feltétel nélkül szeressük és elfogadjuk magunkat. Tomaskó Bernadett plus size aktivista és modell ebben szeretne segíteni azoknak, akiknek gondjaik vannak az önelfogadással.

Coloré: Mióta éled plus size-ként az életed?

Tomaskó Bernadett: Egészen kicsi koromtól kezdve mindig nagyobb voltam, mint a társaim, ezért soha nem volt idegen számomra ez a test, amiben élek. Nyilván, amikor az ember kamaszodik, akkor kicsit másként tekint magára. Ebben az időszakban nekem is voltak diétás próbálkozásaim, de soha nem volt testképzavarom, mindig tudtam „viselni” a testemet. Állandóan voltak barátaim, persze biztos volt, aki csipkelődött, de már nem tudnám visszamondani, hogy ki és mit mondott. Egyáltalán nem hagyott bennem nyomot, ami annak köszönhető, hogy nagyon támogató környezetben nőttem fel. Soha nem volt számomra kérdés, hogy mindenre képes vagyok és mindent megérdemlek, mint bárki más.

Örökölted az adottságaidat?

Nagyon érdekes, mert az én alakom nemcsak a súlyom miatt különleges vagy extra, hanem azért, mert magas is vagyok: a 178 cm magasságomhoz társul a mostani 46-48-as méretem. Voltak már fejtegetések a családban, hogy vajon kire ütöttem. Arra jutottunk, hogy a magasságom az ükapám genetikája, a súlyom pedig inkább az anyukámhoz köthető, bár ő nem gyerekkorától pluszos méretű.

Egy plus size modellnek is oda kell figyelnie magára.

Mikor lehet azt mondani valakire, hogy plus size modell?

Én elsősorban plus size aktivistának tartom magam és ennek a hozadéka, hogy modellkedem is. Az, hogy nem „átlagos” testalkattal lépek ki a nyilvánosság elé és megmutatom, felvállalom önmagam többféle stílusban, ruhában és élethelyzetben, az onnantól kezdve nem egy szimpla modellkedés. A modellkedés esetemben annak a hozadéka, hogy szeretem, elfogadom magam és megmutatom, hogy nem átlagos kinézettel is lehet sikeres és boldog valaki.

Ahhoz, hogy valaki plus size modell lehessen az kell, hogy maximálisan elfogadja és nagyon szeresse önmagát. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének olyan napjaim, amikor úgy érzem, hogy zsákot húznék a fejemre, mert nem tetszik a hajam, a bőröm, vagy nem áll rajtam egy ruha sem úgy, ahogy szeretném. Dehogynem. Csak az nem mindegy, hogy harmincból kettő napod ilyen, vagy harmincból harminc. Egyébként pedig egy plus size modellnek is oda kell figyelnie magára; a bőrére, arra, hogy mit eszik, hogy mennyi vizet iszik, mennyit mozog. De azt gondolom, hogy ez főként egy belső munka.

Neked mikor és minek a hatására indult el ez a belső munka?

Tizenegy éves voltam, amikor jött egy isteni sugallat, hogy én színésznő szeretnék lenni. Maga a színészet is egy erős belső munkával jár, mivel emlékekkel kell dolgozni és érzelmeket kell közvetíteni az emberek felé. Szerintem nekem itt elkezdődött egyfajta szembenézés önmagammal, de mivel tíz évesen még nincs annyi elszámolni valója magával az embernek, ezért ez egyáltalán nem volt tudatos. Idő közben elkezdtem hastáncolni, majd énekelni, egyre inkább vonzott a színpad, és hát ebből is látszik, hogy én soha nem gondoltam azt, hogy nekem valamit a súlyom miatt ne lenne szabad.

Aztán, amikor tizenkilenc évesen ténylegesen elkezdtem színésznek tanulni, akkor ott szembe kellett nézni csomó mindennel. Nagyon élveztem a színész iskolában töltött éveket, egyre közelebb kerültem magamhoz, a félelmeimhez, de amikor vége lett az utolsó félévnek elérkeztem egy hatalmas válaszvonalhoz is. Imádtam, de már akkor biztos voltam benne, hogy ez engem hosszútávon nem fog kielégíteni. 22 vagy 23 éves koromra datálnám azt a kiállást, amikor már felvállaltam önmagam úgy istenigazából tudatosan.

Mivel a színészet mellett a másik nagy szerelmem a média (televíziózás) volt, ezért elmentem egyetemre, ahol egyre több olyan szituációba kerültem, amely még tovább mélyítette az önismereti utam. Fokozatosan megvalósítottam a vágyaim, álmaim. A színházas évek közepén még volt egy fogyókúrám, de ez sem külső nyomás következtében történt. Soha egyetlen rendező sem jött oda, hogy „Bettike, le kellene adni pár kilót”.

Igazából magam sem tudom, hogy mi váltotta ki ezt a drasztikus önsanyargatást. A legkisebb ruhaméret, amire akkor sikerült lefogynom, 42-es volt. Ez sajnos nagyon csúnyán ért véget, kis híján kórházba kerültem és majdnem az életembe került.  Nagyon hosszú út volt, mire mentálisan és fizikálisan is sikerült magam újjáépíteni. Szerintem ez volt az az utolsó olyan fogyókúra, amikor azt mondtam, hogy ennyit nem ér az egész.

Ha rendben van a lelkével az ember, akkor a külsejével is rendben lesz.

Rájöttem, hogy ha engem senki nem mellőz vagy szeret kevésbé amiért súlyosabb vagyok, mint az átlag, akkor én miért csináljam ezt magammal? Hiszen én 46-os és 42-es nadrágban is ugyanaz az ember vagyok belül.

Nagyon sok önismereti és önfejlesztő csoportban vettem részt azért, hogy jobban megismerjem magam és leküzdjem a félelmeimet, tágítsam a határaimat. És ami sokaknak meglepő lehet, hogy bármilyen típusú önismereti vagy pszichoterápián vettem/veszek részt, soha nem az alkatom vagy a súlyom a téma. Ugyan ezt már sokan megfogalmazták, de a saját bőrömön én is azt tapasztalom, hogy ha rendben van a belsőjével, a lelkével az ember, akkor a külsejével is rendben lesz, és az őt körülvevő emberek is szeretettel és elfogadással lesznek iránta.

Tehát az önszeretet alapértelmezett nálad?

Szerintem igen. Soha nem merült fel bennem, hogy kevesebb vagyok, mint más a súlyom miatt vagy csúnya, undorító vagyok. Aztán ahogy telt az idő és az álmaim, céljaim teljesültek és a fiatal korom ellenére is sikereket értem el a szakmáimban, az élet visszaigazolta, hogy a sikerem nem a súlyomtól függ. Ez pedig még magabiztosabbá tett.

Lehet, hogy az sem véletlen, hogy olyan szakmákat választottam magamnak, ahol elképesztően fontos az, hogy, ki hogy néz ki. Régebben színészként tevékenykedtem, jelenleg szerkesztő-riporterként, kommunikációs tanácsadóként és rendezvényszervezőként dolgozom. Fontos, hogy lássák bennem, hogy sikerre tudok vinni valamit vagy valakit, hogy bízzanak bennem és megnyerő legyek, de ennek tapasztalataim szerint semmi köze ahhoz, hogy mennyit mutat a mérleg.

Most mi motivál a mindennapokban?

Most a legfőbb célom az, hogy szabadúszóként talpon maradjak. Szeretném, hogy mások felismerjék azt a nagyon sok munkát, amit eddig magamba és a karrierembe fektettem és létrejöjjön egy áramlás. Másrészt arra vágyom, hogy minél több lehetőségem legyen kilépni a komfortzónámból és fejlődni, tapasztalni, megmutatni az embereknek, hogy nincsenek határok, korlátoló tényezők.

Mondasz erre egy példát?

Jártam egy olyan fesztiválon, ahol nem volt meleg víz, sőt, még sátram sem, de ott kellett aludnom valahogy. Nem volt adott semmi, amihez egyébként ragaszkodom, mégsem éreztem magam frusztráltnak miatta. Eljutottam arra a szintre, hogy az élményszerzés sokkal fontosabb, mint a mindennapi, egyébként egyértelműnek tűnő dolgok.

Fejlődni is csak úgy tudok, ha közben békét kötök. Elsősorban magammal.  

Említetted, hogy néha te is bal lábbal kelsz. Van valami trükköd ilyenkor, amivel jobbá teszed a napodat?

Nagyon fontos, hogy amikor van egy munkahelyi vagy magánéleti konfliktus, akkor maradjunk egy kicsit benne ebben az érzésben és éljük meg azt. Engedjük meg magunknak, hogy igen előfordul, hogy rossz napunk van. De arra kell figyelni, hogy nem veheti át ez az érzés az uralmat a teljes nap fölött. Kap néhány tíz percet, de aztán menni kell tovább. Meg kell engednünk magunknak a tökéletlenséget, éppen azért, mert senki sem tökéletes. Vegyük észre azt, hogy lehet, hogy most elbuktunk vagy hibát követtünk el, de itt van a lehetőség arra, hogy javítsunk ezen.

Azt szeretném átadni az embereknek, hogy fogadjuk el azt, ami van, de nem feltétlen kell hátradőlni, hanem folyamatosan adottak a lehetőségek, az emberek, a helyzetek a fejlődésünkhöz. Megtanultam, hogy változni, fejlődni is csak úgy tudok, ha közben békét kötök. Elsősorban magammal.  

A tudatos közösségimédia-használatra is szeretném felhívni a figyelmet. Azt vettem észre, hogy egyes profilok nézegetésével szinte direkt frusztrálja magát nagyon sok ember. Olyan instagram profilokat követ, akik rossz érzést keltenek benne. Mennyivel jobb érzés olyan embereket követni, akik természetesek és jó érzést keltenek bennünk. A 90-60-90 méretekkel rendelkező, hosszú hajú, napbarnított bőrű nőnek lenni ma nagyon sok esetben egy főállás. Olyan emberekkel érdemes körbe venni magunkat, akik szeretnek elfogadnak és építenek. Rájuk a nehéz napokon is lehet számítani.

Nem akarok senkinek a példaképe vagy a motivátora lenni.

Egy interjúban arról beszéltél, hogy már gyerekkorodban is nagyon nagy támasza voltál sokaknak.

Ez valószínűleg a nyitott, barátkozó személyiségem miatt van. Nagyon szeretem az embereket és én soha nem illendőségből kérdezem meg, hogy kivel mi újság, hanem azért, mert engem tényleg érdekelnek az emberek történetei, élete. Már gyerekkoromban is gyakran előfordult az, hogy olyan gyerekek is megnyíltak nekem, akikkel még a szüleik is nehezen tudtak kapcsolódni. Ma is sok olyan visszajelzést kapok, hogy sokakat bátorít a történetem, vagy akár az is erőt ad, ha meghallgatom őket. Éppen a napokban történt, hogy írt nekem egy fiatal hölgy ismerősöm, hogy miattam meri felvenni a fürdőruhát azon a nyaraláson, amit pár napja még le akart mondani. 

Hozzá kell tennem, hogy én nem akarok senkinek a példaképe vagy a motivátora lenni, én csak egy lány vagyok, aki a fiatal kora ellenére a maximumot próbálja kihozni az életéből nem csak szakmailag, hanem minden más területen is. Azt szeretném, hogy az emberekhez eljusson az, hogy így is lehet, mert ez csak döntés kérdése.

Nem csak azt szeretném, hogy a plus size vagy nem átlagos emberekről változzon meg a köz véleménye, hanem magáról az életről, amit nem érdemes elpazarolnunk.