Mészáros Blanka arcát nemcsak színpadon, hanem filmekben is egyre gyakrabban láthatjuk. Beszélgetésünk során szóba került, hogy milyen volt a közös munka Koltai Lajossal, milyen ma színésznek lenni, és az is kiderült, hogy mit is jelentett számára egy bizonyos harmincméteres táv.
Coloré / Karsa Tímea: Egyszer azt mondtad, hogy ,,sosem elégedett színész vagyok”. Lehet egy színész állandóan elégedett önmagával, vagy fontos, hogy az ember megkérdőjelezze magát?
Mészáros Blanka: Biztosan függ embertípustól is. Én általában a teljességre törekszem, úgy a szakmán belül, ahogyan a magánéletemben, de valódi elégedettségbe nem tudok megérkezni, mert nem ilyen típusú ember vagyok. Ha érzem is, hogy most valami nagyon jól sikerült, utána hamar újraindul bennem valami, egy kis részletet máshogyan látok, és akár egy egész időszakot képes vagyok utólag máshogyan definiálni.
Jó ez? Újradefiniálni a múltat?
Szeretek gondolkodni a már megtörtént dolgokon, de nem is okoz bennem rosszfajta szorongást. Tudja segíteni a jelenemet és a jövőmet, de nem szenvedek attól, ha valamiről azt gondolom, hogy hibáztam. Nem nyúlok annyira vissza, hogy bántsam magam.
Egy szerep során is megtörténhet egyfajta újradefiniálás?
Abszolút, sőt! Nagyon fontosak az alapok, amikor megszületik egy munka, de ahogy telik az idő, bár az alappillérek megmaradnak, az előadás valamelyest változik. Különösen akkor van ez így, ha szeretnék valamit az adott szereptől. A néző nem biztos, hogy érzékeli, de sokszor előfordul, hogy titokban kipróbálok valamit, ami tud belső feszültséget generálni.
Talán rossz a hasonlat, de ezek szerint a színház nem gyári munka, hiszen lehet minden nap más.
Nem rossz hasonlat a gyár, sőt, a színész is tud gyári munkásként működni. Megnyomja magán a gombot, és mondja-mondja, de a legtöbb színészben van egy belső igényesség, vagy akár maga a közeg tesz arról, hogy újra és újra megfogalmazzuk a szerepünket, és így estéről estére alakítsuk. Azt a mondatot azon az estén csak egyszer mondhatod el. Megvan a súlya, a játékossága, a félelmetessége, a jelen ideje.
Ehhez képest ott van például a filmezés, ami teljesen más színészi eszköztárat igényel, mint a színpad. Volt, amit le kellett vetkőzni, vagy könnyű számodra a filmezés?
Nagyon izgalmas számomra, hogy nem egy közönség ül velem szemben. Mivel ilyenkor egy objektívvel játszom, máshogyan építem fel a szerepet, és úgy létezek, mintha a Nagy Testvér figyelne, és mindent látna. Éppen ezért van az, hogy a filmes alakításoknál az ember szinte átváltozik, és a lábujjától a haja száláig mindent átalakít.
Ilyenkor az ember elhiszi, hogy az adott karakter ő maga?
Elhiszed, de az agyad egy részének mindenképpen tudnia kell, hogy te nem ő vagy. Ez az úgynevezett method acting, amihez hasonló eszközökkel dolgozom, és kísérletezem magamon, hogy vajon meddig bírom még, hol van az utolsó lépcsőfok, ahonnan nem lehet visszafordulni. Mert ez akár a nagy filmes világban is előfordul, hogy elér a színész egy lépcsőfokra, ahonnan nincs visszaút. Ezért fontos, hogy az átváltozás játék maradjon, mert tudni kell visszajönni. Kicsit tudatmódosult állapot ez, csak nem szerekkel éred el, hanem ezzel a színészi technikával.
Említetted, hogy máshogy játszol, ha objektív van veled szemben, mintha közönség lenne. Mi a helyzet akkor, ha nemcsak egy objektív, hanem Koltai Lajos is szemben van veled, mint például a Semmelweis esetében. Megrettensz és szorongsz amiatt, hogy most jobban kell bizonyítani, vagy lelkesebben veted bele magad a munkába?
Lelkesebb vagyok, és örülök, hogy most végre lehet bizonyítani. Nem nyomaszt, ha egy elismert rendezővel dolgozok, ráadásul Koltai Lajossal egy kifejezetten szerencsés találkozás volt a miénk. Az egyéniségünk és a szakmai hátterünk nagyon hasonlít, mert mindketten szeretjük, amit csinálunk, és vagyunk annyira szabadok, hogy nem akadályozzuk, hanem segítjük egymást. Nagyon jó volt vele dolgozni, mert pont úgy volt jelen, ahogyan nekem szükségem volt rá. Pont elég volt az instrukció, amit kaptam tőle, és létrehozta azt a biztonságos közeget, amire egy színésznek szüksége van.
Milyen viszonyod van egyébként a castingra járással?
Vegyes érzéseim vannak. Érdekes módon, azokból a castingokból, ahol a legjobban éreztem magam, és szerintem a legjobb voltam, nem lett semmi. Sokszor nem is tudod pontosan, mire castingolsz. Azt tudod, hogy keresnek valakit, de azt nem, hogy pontosan kicsodát és micsodát. Csak egy rövid szövegrészlet utal a karakteredre. Nekem az vált be, ha nem akarom kitalálni, hogy a rendező mit szeretne, hanem úgy játszom el, ahogyan én jónak gondolom, és ebből kiderül, hogy tudunk-e együtt dolgozni. A rendező látja, hogy mi hozható ki belőlem, de rengeteg mindenen múlik, hogy az ember megkap-e egy szerepet. Lehet, hogy jó lennék, de van valaki más, akinek pont olyan az arca vagy az alkata, amilyet megálmodtak, és itt is fontos, hogy meglegyen egyfajta kémia.
Mi a helyzet a sorozatokkal? Ha úgy alakulna, vállalnál bennük szerepet?
Szívesen kipróbálnám magam, mert nagyon jó magyar sorozatok vannak. Épp nemrég mondtam a férjemnek, hogy mennyire jó lenne egy olyan filmes munka, ahol nem csak másfél órája van a karakternek a fejlődése. Kipróbálnám, hogy milyen az, ha úgy tudok magamra húzni egy karaktert, hogy utána sokáig velem lesz.
Volt már arra példa ugyanakkor, hogy egy színész azért hagyott ott egy sorozatot, mert a karaktere nem fejlődött kellőképpen.
Nagyon tisztelem azokat a kollégákat, akik ki tudják mondani, hogy már eleget kaptak egy adott szereptől. Amikor azt mondod, hogy már kellőképpen ismerjük egymást, már eleget etettelek téged, te is engem, és köszönjünk el egymástól. Fontos, hogy az ember észrevegye, hogy mi az, ami segíti, és mikor hűl ki egy kapcsolat – akár egy stábbal, akár magával a szereppel.
Ha már szerep, egyszer az Antigoné kapcsán azt mondtad, hogy minden szereplőnek érted a maga igazságát. Ha kapnál egy nagyon negatív szerepet, gyilkost például, törekednél arra, hogy megértsd az ő igazságát – amennyiben van neki?
Mindenki igazságát meg kell keresni, különben csak véleményezve fogom tudni játszani az adott karaktert. Csak mutogatom, hogy ő az, aki rossz, ő az, aki hibázik, de ha én magam nem értem meg, hogy miért olyan, nem lesz hiteles. A legtöbb ember azért lesz a társadalom szemében rossz, mert történt vele valami. Mióta a kisbabámat először a kezembe adták, biztos vagyok benne, hogy az ember eredendően nem születik rossznak, legfeljebb azzá válhat.
Ha például Szörnyella De Frászt kellene eljátszanod, megkeresnéd az ő fordulópontját is az életben, amiért olyan lett, amilyen?
Biztos, hogy keresnék valamit a múltjában, amibe tudok kapaszkodni. Szörnyella De Frász szereti a szépet, a bundát. Lehet, hogy azt találnám ki, hogy nagyon szegény családból jött, és világéletében fázott, mert nem volt pénzük ruhára, és egyszer, amikor sorban állt valami lepattant darabért, egy nőn bunda volt, ő pedig hozzábújt, és élvezte a puhaságát, a melegségét. Szerintem ilyen irányba indulnék, hogy értsem, hogy milyen fájdalom tette őt olyanná, amilyen.
Ez a te dolgod, hogy kreálj a karakternek egy lehetséges múltat, vagy a rendezőé?
Szerintem az enyém. Egyfajta házi feladat ez a színésznek, és talán a színészi szabadságban is benne van, hogy megmagyarázzuk magunknak a karakter milyenségét. Aztán ha a rendező látja, hogy nagyon rossz az irány, akkor tudja alakítani, de alapvetően színészi feladatnak tartom, hogy megismerjük a karaktert.
Innen nézve ti, színészek ezer lángon égtek. Most szerda reggel van, itt ülsz velem egy kávézóban, innen mész próbálni, majd szinkron, napközben alakítasz egy-egy karakteren esetleg, és nyilván esténként előadások is vannak. Hogy bírod ezt a hajtást?
Fogalmam sincs. Fontos a jó alvás, és egyfajta népbetegségnek tartom, hogy nem tudunk jól aludni, mert az ember a pihenésre szánt idejéből sokat lecsíp azzal, hogy hajtja magát, rendet rak, a telefonját nyomkodja, vagy épp olvas, ami nem baj, de ezt alvás helyett teszi. Az alvás nálam úgy van jelen, hogy tudom, hogy ha nem alszom, nem fogok tudni felkelni, és egy idő után érzem, hogy az öt óra nem elég, akkor emelek egy órát. Hajlamos vagyok arra, hogy holdállásra, az időjárásra, bármire fogjam azt, hogy fáradt vagyok, ahelyett, hogy beismerném, hogy nem alszom eleget.
A férjed, K. Kovács Ákos azt mondta egy interjúban, hogy színház után, este tizenegykor úgy robbansz be a lakásba, annyi energiával, ami másnak reggel nyolckor sincsen, feltételezem, így az elalvás sem könnyű. Van valami trükköd erre?
Most már van. Ha extrán izgatott vagyok épp, vagy az előadás miatt valami dolgozik bennem, tudom, hogy ez egy ilyen este lesz, hogy nem fogom tudni lerakni. A legtöbbször viszont sikerült úgy hazamennem, hogy megvolt az este, tudom, hogy reggel kelni kell, sőt, a kislányom lehet, hogy ébreszt éjszaka, és nincs mese, aludni kell. Elengedem a testemet, kikapcsolom a gondolataimat, nem nyomkodom a telefont, hanem alszom, és mivel a mindennapok lefárasztanak, ez már könnyen megy. Fontos, hogy elengedjük a stresszt, és ne rontsuk vele az alvásminőségünket.
El lehet engedni a stresszt?
Egyre inkább képes vagyok rá, különösen mióta megszületett a kislányom. A születése után inkubátorba tették, engem pedig elküldtek aludni, ami nyilván nem ment; alig vártam, hogy reggel legyen, és mehessek hozzá. Amint hatot ütött az óra, felálltam, és elindultam a csecsemőosztály felé. Harminc méter volt csak, de olyan volt, mint amikor a hegymászó csúcstámadásra megy. Olyan elképesztő erősnek éreztem magam, mint még soha életemben. Az a harminc méter volt az én Everestem, és azóta is erőt merítek abból, hogy azt a harminc métert képes voltam megtenni.
Miben láthatunk mostanában?
Még megy a mozikban a Sárkányok Kabul felett című háborús dráma. A Radnóti Színházban játszom a 10, Én, Daniel Blake, a Hűtlenek és a Futótűz című darabokban, és közben elkezdjük próbálni Valló Péterrel Csehov Manó című darabját, ami az Erdőszellem, avagy a föld az őrült, amely még a hátán hord benneteket címet kapta. Nemsokára kezdjük próbálni Han Kang, Nobel-díjas írónak a Növényevő című könyvéből készülő darabját, úgyhogy kemény évad van előttünk, de nagyon várom ezeket az előadásokat.