Egy óra hosszát beszélgettem Mihály Márióval, aki alig húszévesen egy hátizsákkal nekiindult a nagyvilágnak. De szívem szerint napokig, hetekig is elhallgattam volna ennek az egészen kivételes fiatalembernek a gondolatait és úti élményeit, amelyből most csupán egyetlenegy, parányi homokszemnyit hoztam.
Nem sokat lehet tudni a történetedről, csupán annyit, hogy egy napon fogtad a hátizsákod, és autóstoppal elindultál Melbourne felé…
Igen, 2018-ban, alig néhány nappal a huszadik születésnapom után Pilisszentlászlóról indultam. Eredetileg 9 hónapos utat terveztem, de végül 8 és fél hónap alatt sikerült célba érnem. Ez idő alatt 15 országon utaztam keresztül, és összesen több mint 10 ezer kilométert tettem meg autóstoppal, míg végül eljutottam Ausztráliába.
És miért éppen Melbourne volt a cél?
Azért, mert ott él egy Angelo Di Pietro nevezetű olasz feltaláló, aki megalkotta a DiPietro bolygódugattyús, sűrített levegős motort. Én először 2011-ben hallottam erről a találmányról, ami teljesen magával ragadott. Minden vágyam az volt, hogy egyszer személyesen is találkozhassam és beszélhessek a találmányáról magával a felfedezővel. Ezért az érettségi után úgy döntöttem, hogy nem megyek rögtön egyetemre, hanem beteljesítem ezt a régi álmomat.
Mehettél volna repülővel is – így adódik a kérdés, hogy miért ezt a különös utazási formát választottad?
Persze, egyszerűbb lett volna felülni egy repülőre. De arra gondoltam, hogy ha stoppal megyek, és napi 3000 forintból élek, akkor a repülőjegy árából hónapokon keresztül tudok utazni és világot látni. És számomra sokkal vonzóbb volt, hogy ezáltal olyan országokba juthatok el, és olyan kultúrákba nyerhetek betekintést, amelyre más módon valószínűleg soha nem lenne lehetőségem. Persze, amikor előálltam ezzel az ötlettel, és felvázoltam, hogy az útvonal Iránt, Pakisztánt, vagy az Iraki Kurdisztánt is érintené, sok ember elkezdett szörnyülködni és óvva intettek. De ettől csak még erősebben kezdett munkálni bennem, hogy meg akarom ismerni ezeket az országokat, és az utolsó ismeretlen kis falvakban élő embereket, mert csakis így tudok reális képet kapni a világról. És azt kell mondanom, a számomra legkedvesebb, és leginkább ámulatba ejtő történeteket éppen itt éltem át az utam során.
Elmesélsz közülük egyet?
Tudni kell, hogy Iránban nincs kultúrája az autóstoppnak, nem is létezik náluk ez a fogalom. Azonban van egy kifejezésük, ami az Irak-iráni háború idejéből származik: a salavati – ennek a szónak a használatával a katonák jó imákért cserében tettek egymásnak szívességet. És ez a szó olyan mélyen gyökeret eresztett a kultúrájukban, hogy szinte kérdés nélkül megtesznek bármit annak, aki ezzel a kifejezéssel kér tőlük valamit. Így amikor egy iráni városból el szerettem volna jutni a 400 kilométerre lévő Teheránba, én csak annyit mondtam a sofőrnek, hogy „salavati Teherán”, és már robogtunk is. Körülbelül negyed órája ülhettünk a kocsiban, amikor világossá vált számomra, hogy ennek az úriembernek az égvilágon semmi dolga nem volt Teheránban, soha nem is készült oda – csakis azért indult útnak, hogy engem elvigyen. Ez az ember képes lett volna ekkora utat megtenni értem. Egy ismeretlenért.
Mindent pontosan megterveztél és kitaláltál előre, vagy hagytad magad sodródni az árral?
Közvetlenül az indulást megelőzően egy hónapon keresztül próbáltam megtervezni az útvonalat, hogy merre menjek, mi az, amit mindenképp látni szeretnék. Ehhez képest már az utam harmadik napján eltértem a tervtől, amikor Szerbia után Észak-Macedóniában kötöttem ki Bulgária helyett. Egyszerűen azért, mert oda találtam fuvart. Éjfél körül tett ki a sofőr Szkopjéban, ahol nem volt szállásom, sem internetem, nem ismertem a nyelvet. Az utcán állítottam meg egy járókelőt – aki éppen szalszázásról tartott hazafelé -, hogy útbaigazítást kérjek. Az lett a vége, hogy meginvitált éjszakára a saját otthonába. És akkor rájöttem, hogy ha szeretném megélni azt, amiért elindultam, hagynom kell magam sodródni az árral.
Mégis félelmetes lehet, mikor nem tudod, aznap hol fogod álomra hajtani a fejed. Milyen érzés volt ennyire kapaszkodók nélkül maradni, és tudni, hogy csak magadra számíthatsz?
A felkészülés alatt nekem az volt a mottóm, hogy készüljek a legrosszabbra, és reménykedjek a legjobban. Ennek fényében egy teljes kemping felszerelést cipeltem a hátamon, hogy ha minden kötél szakad, bárhol le tudjak táborozni. Így igazából csak egy, vagy talán két olyan szituáció volt, amikor pillanatnyilag kilátástalannak tűnt a helyzetem. Az egyik ilyen a vörös homokkal borított, leginkább a Mars felületére emlékeztető Hormuz-szigeten esett meg. Leszakadt az ég, elárasztotta a sátramat, és a hatására egy vírus került az ivóvízbe. Elég hamar kiderült, hogy ez bejutott a szervezetembe, viszont el kellett hagynom a szigetet, hogy meghosszabbítsam a vízumomat. Utolsó erőmből levánszorogtam a szigetről, elintéztem a papírokat, majd egy parkban összerogytam. Két napja feküdtem ott szinte magatehetetlenül, amikor ismét megmutatta arcát az emberi nagylelkűség: egy fiatalember lépett oda hozzám és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele és a családjával vacsorázni. Természetesen elfogadtam a kedves meghívást, majd a mennyei grillvacsora után felajánlották, hogy töltsem náluk az éjszakát – amiből végül egy teljes hét lett.
Úgy tűnik, mintha az egész világ összefogott volna, hogy elérd a célod. Mi zajlott le benned, amikor mindezek után megérkeztél Melbourne-be?
Nagyon örültem, hogy végigcsináltam, és sikerült találkoznom Angelo Di Pietroval. Kicsit abszurdnak hangzik, hogy 8 hónapot voltam úton azért, hogy ezzel az úrral 3 órát eltöltsek, de hihetetlen élmény volt. Ugyanakkor amikor elbúcsúztam tőle, megjelent bennem egy nagyon kettős érzés: egyszerre voltam boldog és céltalan. Meg kellett találnom a következő hajtóerőt, ami nem ment egyik napról a másikra.
Ha összegezned kellene, hogy mit adott neked ez az út, és te miben változtál általa, akkor mit mondanál?
Nagyon erős érzékenyítő hatással volt rám ez az út. Segített még nyitottabbá válni ismeretlen kultúrák és emberek felé, elfogadással fordulni feléjük, nem pedig előítélettel. Megtanultam más szemmel nézni a hétköznapi dolgokra: hogy folyik a víz a csapból, hogy a vécének van ajtaja. Ezeket mind annyira alapvetőnek tekintjük, és csak akkor tanuljuk meg igazán értékelni, amikor nélkülöznünk kell őket. Régen én is sokat panaszkodtam, de egy ilyen élménysorozat után a legalapvetőbb dolgokban is képes vagyok örömömet lelni. Abban, hogy tudom, hol fogok aludni ma este…
