Fülöp Viktor a Dumaszínház humoristájaként végigjárta a szamárlétrát. Ennek ellenére hisz a sorsban, és abban, hogy nem érdemes letérni a nekünk kijelölt útról. A humoron túl a tanítás, a diákok és a tanári pálya szépségei is szóba kerültek.
Coloré / Karsa Tímea: Alig találtam veled interjút. Nem szeretsz interjút adni?
Fülöp Viktor: Nem érzem komfortosnak magam ezekben a helyzetekben, ráadásul az életem a színpadnak köszönhetően valamennyire nyitott könyv. Amit el szeretnék mondani magamról, vagy az engem foglalkoztató dolgokról, azokat megosztom a fellépéseimen, és ezek konzervjei már neten is elérhetőek.
Azért érdekes, hogy ezt mondod, mert az egyik kérdésem pont erről szólt volna, hogy amikor elkezdted 2009-ben, az volt az egyik legnagyobb problémád, hogy a humorista társaidnak akartál megfelelni. Ezek szerint ez a megfelelési kényszer még mindig megvan.
Igen. Magammal szemben, másokkal szemben, szóval valószínűleg ez az én puttonyom. A mai fellépésen is tudtam, hogy a kollégáim az öltözőben ülnek, amíg én színpadon vagyok, és fellépés közben megy a kisfilm magamban, hogy vajon mit gondolnak, mi olyat mondhatnék, amit még nem hallottak tőlem. Hadházi Laci ugyan már sokszor tanácsolta, hogy csak a nézőkkel foglalkozzak, ne a kollégákkal, de nem tudom félretenni azt, hogy egy kicsit nekik is meg akarjak felelni. Ez az élet más területein is megjelenik. Talán az az oka, hogy én voltam a kisebbik gyerek a családban. A bátyám nagyon beszédes, és általában rajta volt a fókusz, én inkább megfigyelő voltam, mint az, akire figyelnek. Viszont az évek alatt rájöttem, hogy ha a közönségnek tetszik, amit csinálok, a kollégák úgysem fogják azt mondani, hogy nem volt jó, ráadásul nem is annyira figyelnek. Beszélgetnek az öltözőben, és nincs ilyen, hogy a másikat górcső alá vesszük és froclizzuk. Persze egy-két poén van, ha például megakad az ember nyelve, de egyébként nem bántjuk a másikat.
Nem akarok sokat rugózni ezen a megfelelési kényszeren, de a napokban néztem egy interjút Aranyosi Péterrel, aki mégiscsak a nagyobbak közül való, és ő mondta, hogy az anyukája arra sem mond dicsérő szót, ha a fia megtölti a Kongresszusi Központot. Neked van efféle kényszered a szüleid felé?
A szüleimnek csak az volt a fontos, hogy legyen egy egyetemi diplomám. Így lettem közgazdász, de valójában azt sem tudtam, mi az, csak jól hangzott. Apukámat csaknem húsz éve elveszítettem, így már csak anyukám tudja bírálni a karrieremet, és a mai napig azt mondja, hogy szerinte a humor csak egy hobbi. Ugyan nem akkora dolog, mint Aranyosi Petinél a Kongresszusi Központ, de önálló estemmel már havonta megtöltöm a Mixát Dumaklubot, a Dumaszínház kisebb termét, ahová 145 ember fér el, ami az önértékelésemnek sokat jelent. Anyukám ennek nem annyira érzi a nagyságát. Talán maga a műfaj, ez az ,,egyszemélyes színház” idegen számára, ahol az ember olykor a családi szennyest teregeti ki vicces köntösben. A színpadon állunk, és se színészek, se énekesek nem vagyunk, csak hétköznapi emberek, akik az életükről beszélnek.
Az ő idejében már volt Hofi.
Nálunk valahogy a humor mint műfaj sosem volt téma, de viccelődni mindenki szeretett. Egyfajta nevettetés-szkander volt, mindig az győzött, akin a legnagyobbat nevettek. A kollégáktól hallom, hogy náluk a Rádiókabaré mindig szólt, nálunk nem. Gyerekkoromban Kabos Lászlót csodáltam, hogy milyen különös képességgel bír az a kis ember, mellyel egyedien szórakoztatja a nézőket.
Lettél tehát közgazdász, de egy ideig pincér is akartál lenni, majd egy nyári gyakorlaton jöttél rá, hogy annyira nem buli, mert akkor dolgozol, amikor mások pihennek. Érzek némi párhuzamot a humoristaság és a pincérség között, mert egy vasárnap estén beszélgetünk előadás után és előtt, merthogy innen mész egy másik előadásra.
Igen, de a pincérség rettentő kimerítő volt. Két hónapig dolgoztam szünnap nélkül reggeltől estig, a stand-up viszont feltölt. Nyilván nekem is vasárnap van, havi nyolcezer kilométert kocsikázom, de mindennek ellenére ez olyasvalami, ami ad nekem. Fáradtság ez is, de másféle. Ilyenkor arra koncentrálok, hogy minél jobban érezzem magam a színpadon, mert ha nekem jó, akkor a közönségnek is nagyon jó lesz, és észre sem veszem, hogy eltelik az a fél óra. Nem találtam más olyan tevékenységet, ami ennyire kikapcsol és feltölt egyszerre.
Mi a helyzet a tanítással? Merthogy tanár is vagy. Az is feltölt?
Néhány éve már csak felnőtteket tanítok, de érik bennem a gondolat, hogy visszamenjek egy középiskolába. Hiányoznak azok az ingerek, amiket ott kapok a fiataloktól és a kollégáktól. Amikor benne vagyunk valamiben, olykor nem is látjuk kívülről a szituációt, és fel sem fogjuk, milyen jó dolgunk van. Ha már nincs, akkor érezzük visszapillantva, hogy milyen szuper volt, és akkor érezzük igazán a hiányát. Ingergazdagság és szeretetkoszorú a tanítás számomra. Ráadásul ennek köszönhetem a stand-upot is, mert akkor éreztem rá erre az egészre, amikor az iskolából származó történeteket is belefűztem az előadásba. A mai napig is, bármerre kalandoznak a történetek, mindig a tanításál kötök ki. Jó néha elmenni kirándulni, de a legjobb, amikor hazatér az ember.
Van is egy ested, ami az iskola, a tanári pálya köré épül.
Igen. A Kicsengetésben arról beszélek, hogy milyen volt a váltás a pedagógusi pályára a versenyszférából, és hogy milyen előnyei, kihívásai és hátrányai vannak.
Úgy tudom, egy diákod egyszer azt mondta neked, hogy ,,de tanár úr, minket nem szoktak szeretni”. Ez azért mellbe vágja az embert.
Igen, az nagyon emlékezetes volt. Nem tanárnak készültem, csak az élet hozta úgy, ezért nem tudtam, milyen tanár legyek. Mondták a kollégák, hogy így meg úgy csináljam, de nem tudtam, kire hallgassak. Azt tanácsolták, hogy legyek következetes, de magammal sem tudok mindig az lenni, akkor hogyan lennék az mással? Rá kellett jönnöm, hogy csak annyi jó tanács kellett volna, hogy az ember adja saját magát. Nem tudok szigorú lenni, mert nem vagyok az az alkat. Nem is szeretem a szigorú tanárokat. A mai napig felriadok éjszaka arra, hogy történelemóra van, én pedig nem készültem. Nem akartam olyan lenni, amitől én is féltem. El akartam kerülni, hogy egyből vigyázzban álljanak, ha bemegyek az órára. Könnyű felvenni azt a köpenyt, hogy ledarálom az anyagot és feleltetek, majd letudom a következőt, de nemcsak próbatétel nincs benne, hanem pedagógia, pszichológia sem, mert nem ez fejleszti a gyerek személyiségét.
Ezzel csak azt mutatjuk meg, hogy az élet szívás, és hogy már most kezdje el rosszul érezni magát, hogy a későbbi nehézség már ne tűnjön majd akkorának.
Te a saját bőrödön tapasztalod, hogy mennyit változott a tanár és diákok közti kapcsolat az utóbbi évtizedekben.
Igen, rengeteget szűkült az olló. Amikor 1996-ban érettségiztem, a tanár csak bejött, és megvolt a távolság. Nem mertem tőle megkérdezni, hogy van-e kutyája vagy hol volt nyaralni. Ma már megszólítás nélkül rád írnak a Messengeren, de ezért sem kell haragudni rájuk, mert ők már ebben nőttek fel. Ráadásul rögtön várják a választ, nem gondolnak bele, hogy nem nézem a telefont, és várok arra, hogy kérdezzen már végre valaki, akinek válaszolhatok.
Mi a megoldás? Kell egyáltalán megoldást keresni?
Valahogy meg kell tartani a távolságot, de többet kell adni magunkból tanárként, mert fontos az őszinteség, és ha látják a nyitottságot, akkor hatalmas dolgokat lehet elérni velük. Így lehet motiválni és rendet tartani, mert minél közelebb vagyok hozzájuk tanárként, annál inkább tudok hatást gyakorolni rájuk.
Belefér a lazításba a tegezés?
Nem, az eszembe se jutott a középiskolásoknál, én tegeztem őket, ők önöztek engem. Valahogy ösztönösen jött, hogy így legyen. Ha felnőtteket tanítok, ott sokszor tegeződünk, mert úgy érzem, hogy ha magáznám őket akkor rátenne arra a távolságra, ami eleve megvan.
Mégis a humorban szinte mindennapos a tegezés, sőt, már Hofi is elkezdte!
Persze, ha Hadházi Laci leszól a színpadról tegeződve, senki nem fog felszisszeni emiatt. Ez egy ilyen műfaj, mintha a nézők a barátai lennének. Ebbe is bele kell tanulni. Amikor kezdtem, nem voltam jó. Be kellett járnom a saját utamat. Túl hamar kerültem a Fábry Show-ba. Életem harmadik fellépése volt, ahol rögtön nyolcszáz ember és kamerák fogadtak. Nagyon megszeppentem, és ez látszott is a műsoromon. Szüneteltettem a humort, majd újra tehetségkutatókon indultam, így kerültem be ismét a Dumaszínház kötelékébe. Tulajdonképpen ez is csak abban erősít, hogy amit az embernek csinálnia kell, amire küldetése van azt úgyis csinálni fogja. Teljesen mindegy, ha vannak is benne zökkenők, döcögők, vagy ha akár időnként le is mond róla.
A sors vagy Isten, nem tudom, melyik, de irányba állít. Szerintem egy diáknak ilyet elmesélni nagy tanulság lehet, hogy ne adjuk fel az első kudarcnál. Azt is megtanultam, hogy az embernek sosem máshoz kell hasonlítania magát, hanem kizárólag önmagához.
Egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon sokat tanultál a tanári pályától. Mik ezek pontosan?
Rengeteg oldalamat megismertem tanítás során, ami máshogyan nem derült volna ki saját magamról. Régen forrófejű voltam, rögtön elmondtam a véleményemet, és mentem a saját igazam után. A tanítás nyugalomra tanított, és ezáltal egyfajta belső nyugalmat is találtam, és ma már tudom, mi az, amire reagálni kell, és mi az, amire nem szabad. Ha pedig belül nyugodt vagyok, én is nyugalmat árasztok magamból. Most már képes vagyok arra, hogy negyvenöt percen keresztül magamon tartsam a fókuszt – akár a stand-upban, akár a gyerekeknek – ami régebben elképzelhetetlen volt. A tanítás nélkül soha nem sajátítottam volna el azt a képességet, hogy hogyan ne mutassam ki, ha valaki például nem szimpatikus nekem, hiszen ha egy diák leül mellém osztálykiránduláson a buszon, nem mondhatom neki, hogy átülök máshova.
Ezzel szemben a humor mit tanított?
Kicsit összekapcsolódik a tanítással, mert épp, mint az iskolában, bármilyen lábbal keltél, vagy ha beteg vagy, a közönségnek nem szabad tudnia róla. Azt kell látniuk, hogy erre a pillanatra vársz, hogy szórakoztasd őket, ezer fokon égsz, és minden porcikáddal azon van, hogy nekik jó estéjük legyen. Mára talán ezt is sikerült egész jól megtanulnom, hogyan kapcsoljam át a fejemben, hogy ha színpadra lépek, minden másról elfeledkezzek. Ha ezeket nem tapasztalom meg, hogy ez mennyit ad, hogy nevetnek rajta és megtapsolnak, akkor nagyon szegénynek érezném magam. Nagyon sajnáltam volna, ha a kezdeti kudarcok miatt megfosztottam volna magam ettől. Ráébresztett, hogy mennyire szeretem az embereket, hogy mennyire szeretek az emberekkel lenni, és hogy milyen jó jóban lenni velük. Ráadásul, ha magunkkal jóban vagyunk, akkor a világot is hamarabb át tudjuk ölelni.
