A művészet hozta össze egyiptomi férjével, akivel kétlaki életet élnek, hiszen Kairó és Budapest között ingáznak. A két kultúra elegye sokszor megjelenik a képein, csakúgy, mint az emberi test. Hogyan születik meg egy mű, mi köze Dégnek a Szíva-oázishoz és mik azok a szerencsepárnák? Többek közt ezekről kérdeztük interjúnkban Verebics Katalin festőnőt, akinek október végén nyílt férjével közös kiállítása a Párisi Galériában.
Gyerekként művész környezetben nőttek fel a húgával, aki maga is festő? Sok szülő kitapétázza a gyerek rajzaival a falat, már akkoriban volt ilyen otthoni galériájuk a rajzaikból?
Olyan közegben nőttem fel, ahol a művészet szeretete már csecsemőkortól kezdődött. Édesanyánk rajztanár volt, apukánk pedig eredetileg történelemszakos tanár, egy óriási lokálpatrióta, később polgármester Dégen, ahol felnőttünk. Van ott egy kastély, aminek folyamatban van a felújítása, a park már látogatható is. A kastély mellett található a Hollandi-ház, ami eredetileg egy grófkisasszony számára épült tüdőszanatóriumnak, és apukám egy csapattal elkezdte megmenteni a házat. Később kiállításokat kezdett itt szervezni kortárs művészeknek, ami unikumnak számított a környéken. Ez nagy hatással volt arra, hogy mi milyen pályát válasszunk, főleg miután kiderült, hogy jól rajzolunk, és a székesfehérvári művészeti szakközépiskolába jártunk.
A mostani kiállítása közös a férjével, régebben a húgával is volt már hasonló. Nem jár sok feszültséggel a családdal való munka?
Jó együtt kiállítani. Bár a húgommal annyira nincs közös hangunk, mégis „rímelnek” a képeink. A mostani a férjemmel, Abouval nagyon olajozottan ment minden. Egy svájci galériából érkeztek a képek, ami azért volt szerencsésebb, mert Egyiptomból repülővel nem lett volna egyszerű a szállítás. Illetve az itthon készült munkái is láthatóak.
Hogyan ismerkedtek meg a férjével? Hol élnek, hol alkotnak?
Ő is festő szakon végzett, mint én, csak Alexandriában, az ottani főiskolán, most pedig Kairóban dolgozik a stúdiójában. Úgy ismerkedtünk meg, hogy művésztelepre ajánlotta a munkáimat, és aztán meghívást kaptam egy szervezettől Katarba. Akkor éppen Dohában dolgozott, mint múzeumi kurátor az ottani művészeti intézetben. Kétlaki életet élünk, ő főleg Kairóban, én pedig itt Budapesten, de gyakran ingázunk.
Hatással vannak egymásra a munkában, formálják egymás stílusát?
Igen, előtte el sem tudtam képzelni, hogy a képek papírjának létrehozásában közreműködjek, de látva a férjem műhelyét és alkotásait, ez megváltozott. Neki ez a specialitása, kifejezetten ezt a technikát szereti a legjobban. Japánban is tanult papírművészetet, egy ösztöndíjjal volt szerencséje tanulmányozni a papírkészítést. Ezen kívül mutatott nekem egy nagyon érdekes technikát, amit be tudtam építeni többek között az itt kiállított képek némelyikébe is, ez pedig az úgynevezett transzfer: egy-egy fotót kollázsszerűen illesztek bele az alkotásba, ami aztán a kép részévé válik, mégsem hat úgy, mint egy kollázs.
A színészekre és az orvosokra szokták mondani, hogy egy szakmabeli pár jobban megérti az adott életvitelt, ezért jó ötlet így párt keresni. A festőkre is igaz ez?
Igen, ebben lehet valami, nálunk szerencsésen jött ki a hasonló érdeklődési kör. Kairóban is sok kiállításra járunk együtt, és mindig jön velünk a kislányunk, aki velem él Budapesten.
Az emberi test (sőt, a sajátja) az egyik központi témája. Miért éppen az?
A főiskolán akadémikusan tanítanak minket sokfélére. Szerencsére a mesterem hagyott kibontakozni és nem nagyon szólt bele abba, hogy mit festek. Így magam jöttem rá arra, hogy mit is szeretnék. Rám a költészet, az erotikus irodalom, az 1920-as évek kicsit szabadabb, párizsi világa hatott és ez ragadott meg – például a Forbidden Erotica című könyv. A legelején így épült fel a művészetem, aztán pedig a saját életem, a szerelem is hozzárakták a magukét.
Miért látni mindenhol anyajegyeket? Van ezekhez valamiféle mágikus kötődése?
Én nem tulajdonítok nekik olyan nagy mágiát, de valamit azért érzek egyes jelekkel kapcsolatban. Például a szememben az íriszem körül van egy folt, ezt megfestettem a diplomamunkám egyik darabjaként, illetve van egy anyajegy a mellkasomon pont középen. Az anyajegyes képeim évekkel ezelőtt úgy születtek, hogy a főiskola után rátaláltam egy nagyon érdekes lányra, aki inspiráló volt, és felajánlotta, hogy lefotózhatom, lerajzolhatom.
Hogy zajlik egy mű létrejöttének folyamata?
Nagyon sokat fotózom, és a különböző helyekről kiemelt elemekből egyszer csak összeáll egy képi világ, amit aztán megfestek. Az is befolyásol, hogy milyen hatások érnek az életben, hol járok éppen. Naplószerűen fogalmazom meg, kvázi írom, festem, rajzolom ki magamból az engem érő történeteket, amik körülvesznek. Például az a kép, amin eltakarom a szemem a színes kis valamikkel, azok kicsi szerencsepárnák, és az egyiptomi Szíva-oázisból származnak. Ez egy paradicsomi, szinte a múltba visszamenő vidék, és nagyon nagy hatással van rám; ezek a párnák ottani nők kézimunkái – csakúgy, mint a rajtam lévő sál is. Sokat szoktunk ott időzni a férjemmel, amikor Egyiptomban vagyunk.
Mennyi idő átlagban egy festmény megszületése?
Nagyon változó, van ami nagyon gyorsan, akár három-négy nap alatt is elkészül. Persze a munkához fontos, hogy a rétegek közben tudjanak száradni. Más képek hosszabb ideig készülnek, mert miközben épülnek egymásra a rétegek, jön még valamilyen gondolat, ami nem volt tervben az elején.
Amikor nekikezd egy műnek, van-e konkrét elképzelése, hogy az a végén hogy fog kinézni? Vagy hagyja, hogy a „festmény fesse magát” és az menet közben alakul?
Igen, az utóbbi valahogy igaz rám, közben is szokott alakulni.
Ha tehetné, melyik művésszel találkozna/beszélgetne legszívesebben?
Nagyon szeretem Lucian Freudot, Sigmund Freud unokáját, vele szívesen megismerkedtem volna.
Melyik kiállítására vagy művére a legbüszkébb?
A már említett anyajegyes képeimre, tervezem, hogy tíz év távlatából újra lefestem a lányt, meglátjuk, hogy alakul majd.
Ma kizárólag a festésből él?
Most épp nem csak abból élek, ösztöndíjas vagyok a Magyar Művészeti Akadémián. Ezt az ösztöndíjat minden évben tíz-tíz ember kapja meg a különböző művészeti területekről, és három évig tart. Nehéz megélni csak a festésből, nagyon ritka az ilyen festő, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor ad el az ember képet. Egy évig egyébként tanítottam is középiskolában fiúkat képzőművészetre, ami jó tapasztalatszerzés volt. Sajnos megszűnt aztán a művészet tantárgy – remélem, nem miattam, mert a diákok nagyon élvezték.
Mi az álma?
Az egyiptomi kultúrából szeretnék beépíteni a sajátomon keresztül több mindent a festészetembe, vegyíteni őket. Korábban említettem a dégi Hollandi-házat, ezt a történetet is tervezem a közeljövőben feldolgozni. Úgy érzem, most érkezett el a pillanat, hogy ebből valami kicsit komolyabb dolog születhessen.
Van valami közös az egyiptomi és a magyar kultúrában?
Sokan azt gondolják, hogy teljesen mások az ottani emberek mint a hazaiak, de tulajdonképpen mindannyiunknak ugyanolyan érzéseink, örömeink és bánataink vannak. Ebből a szempontból nincsen sok különbség. Mindkettő csodálatos a maga nemében: az ókori kultúra, ami ott fellelhető – ami miatt Európából is sokan odalátogatnak -, és ami bennem van a magyar kultúrából,. Ezeket is igyekeztem vegyíteni sok képemen, egyik festményemen például a kislányom szeme és egy egyiptomi sírkamra szarkofágjának feje van egymásra applikálva.
Hol szeretne kiállítani, milyen művészek alkotásaival látná szívesen a festményeit egy kiállítótérben?
A férjemen kívül? (Nevet). Nagyon sok ilyen művész van. Annak nagyon örülök, hogy rátaláltam a Párisi Galériára és itt kiállítottak minket.
