Csernák János orgánumát minden filmrajongó ismeri, hiszen a filmművészet legnagyobbjait hozta közelebb a magyar nézőkhöz. Szerény művész, aki számára fontos a magyar nyelv ápolása, és hisz a valódi értékekben. Színházi és szinkronos szerepei mellett arról is beszélgettünk, hogy mit gondol a szakmájában is teret hódító mesterséges intelligenciáról.
Coloré: A színészi pálya – külső szemlélőként – sokszor tűnik bizonytalannak: castingok sora a filmek vagy akár a szinkronok esetében, és az állandó kérdés, hogy milyen szerepet kap az ember az adott színházi évadban. Mégis annyi mindent adhat ez a pálya, amiért érdemes ezt választani. Önnek mit ad?
Csernák János: Pontosan ezt kérdezte tőlem 1979-ben a Film, színház, muzsika című lap munkatársa. Akkor azt válaszoltam – és ez a mai napig érvényes – hogy ha nem lehetnék színész, akkor elromlanék. Szüksége van az embernek a napi szintű kihívásokra, de nem a szolgalelkű megfelelés szintjén, hanem azért, hogy érezze az ember, hogy még topon van, hogy van benne erő. Ez elsősorban lelkileg tart karban, de fizikailag és szakmailag is.
Egy interjúban azt mondta, hogy ma már nincsenek olyan színészek, mint Zenthe Ferenc vagy Márkus László – akikkel a Játék a kastélyban című darabban játszott együtt. Mi az oka annak, hogy nincsenek már ilyen színészek?
Annak idején is ezt mondták, amikor Csortos Gyula vagy Jávor Pál ment el, hogy ilyenek már nincsenek. Valóban nincsenek, de valóságos kataklizmának tartom, ami most van. Jó pár évtizeddel ezelőtt a színház mellett csupán egy tévécsatorna volt, és az emberek egymáshoz jártak át tévét nézni. Mára betört az internet, majd legutóbb a mesterséges intelligencia is. Már nem várjuk a Tenkes kapitányát, nem rajongunk úgy színészekért, mint egykor. Ők még tudtak örök lenyomatot és élményt hagyni a nézőkben, ám a mai felgyorsult világban ez rendkívül nehéz. Ezt nálam okosabb embereknek kellene elemezni, hogy miért alakult így, de tény, hogy a színházakban már nem csak színészeket láthatunk.
A szinkronban is előfordul ez, hogy színész helyett olyan húzónévvel szinkronizáltatnak, aki még soha nem volt szinkronstúdióban.
Ez – azon kívül, hogy vérciki – a szakmára nézve megalázó. Most is vannak jó szinkronrendezők, de a régieknél ilyen elő sem fordulhatott volna. Nem helyes, hogy azért beszélnek a szinkronról és a szinkronrendezőről, mert botrányos szereposztást csinál, de lassan kortünetté válik. Hihetetlen tehetséges szinkronrendezők voltak, akik rengeteg munkát fektettek abba, hogy kiválasszák a megfelelő színészeket egy-egy szerepre, és meg is volt a hozadéka, mert fantasztikus szinkronizáló színészeink voltak annak idején.
Mielőtt jobban belemennénk a szinkronba: Álljunk meg egy szóra! Grétsy László és Vágó István 1987-ben indult nyelvművelő műsorában ön olvasta fel a nézői leveleket. Munka volt ez csupán, vagy az ön számára is fontos a helyesírás és a magyar nyelv megőrzése?
Számomra misszió volt a műsorban való részvétel. Fontos feladatnak éreztem a magyar nyelv ápolását, és a mai napig is meghatározó számomra a szép, igaz magyar beszéd, a helyes hangsúlyozás, a mondatok értelmezése, a kimondott szó becsülete, fajsúlya és értéke.
A színjátszáson és szinkronon túl a versek is rendkívül fontosak az életében. Ezzel is a szép magyar beszéd megtartására szeretné felhívni a figyelmet?
Többek között ez a cél, de a versmondás egy fantasztikus alkalom arra, hogy az én személyiségemen és szűrőmön szivárogjon át a vers.
Számomra a versmondás valódi színészi kielégülés, és boldog vagyok, ha jól el tudok mondani egy verset.
Már régóta fontos szerepet játszik a költészet az életemben: 1974-ben a katonaságnál felkerültem a gyengélkedőre, és elővettem egy József Attila-kötetet. Idővel a katonák mindennap követelték, hogy olvassak fel nekik. Akkor és ott nem Csernák János voltam, hanem egy katonatársuk, akitől szerették hallani a verseket.
Járnak vajon azért színházba, hogy lássák a hangot az arc mögött?
Biztos vagyok benne, és ezúton is köszönöm azoknak, akik a hangom miatt jönnek el a színházba. Pont nemrégiben fordult elő, hogy egy kisfiú kiabált fel a színpadra: ,,Indiana Jones!” Idővel és szerencsével kialakulhat az embernek egy hűséges rajongótábora, és ez mindenben jelen van: én is becsülöm azokat, akikkel egykoron egy színpadon állhattam, és a mai napig szeretettel emlékszem rájuk. Boldog vagyok, hogy egy időben élhettünk ezen a Földön és ebben az országban.
Alkalmas a szinkron arra, hogy az ember fortélyokat lessen el a kollégáktól? Akár azoktól, akiket a vásznon lát, akár azoktól, akik mellette állnak.
Most már inkább tőlem lesnek el fortélyokat azok, akik mellettem állnak, bár ez egyre ritkább, mert már máshogyan vesszük fel a szinkronokat, mint annak idején. Nem állítom, hogy mindent tudok, de lassanként elmennek azok, akiket ,,ki tudnék fosztani”. Vannak olyan külföldi, általam szinkronizált színészek, akiktől valóban elloptam dolgokat, amiket később filmben vagy rádióban használtam, legyen az hangsúly vagy egy tekintet. Olyan, általam is szinkronizált színészektől lestem el technikákat, mint Jean Marais, Alain Delon, Charlton Heston, Richard Burton, Gregory Peck, Sean Connery, Donald Sutherland, Laurence Olivier, Richard Gere, Pierce Brosnan, Bruce Willis vagy Sylvester Stallone.
Különösen nagy élmény volt, hogy tizenévesen olvastam a Három testőrt Dumas-tól, és ez szinkronban is megtalált, mert én lehettem D’Artagnan hangja a Vasálarcosban. Bőven volt kitől tanulni, mert ezek a fantasztikus színészek hatalmas alakításokat nyújtottak, nekem csak követni kellett őket. Ezenfelül a szinkronrendezők is terelgettek. Most már nemcsak a színészek után megyek és ,,szolgaian” adom a hangom, hanem a saját beszédtechnikámból és hangomból próbálok pluszt adni a játékukhoz.
Egy interjúban elmondta, hogy akkor tudja, hogy sínen van egy-egy munkában, ha érez egy bizonyos borzongást. Mi van akkor, ha nem jön ez a borzongás?
Ha nem jön, akkor a tőlem telhető, aznapi legjobb formámat hozom. Szégyellem magam, ha nem úgy sikerül, ahogyan szerettem volna, de soha nem úgy indulok neki, hogy aznap nem leszek jó. Ennek ellenére mindent elkövetek azért, hogy jól sikerüljön az adott munka, már csak becsületből is. Hosszú ideje minden filmet úgy szinkronizálok, mintha az utolsó lenne, így törekszem arra, hogy rosszat ne adjak ki a kezemből.
Melyik volt az a szinkronmunka, amelyik alatt a legjobban érezte azt a bizonyos borzongást?
Zeffirelli Názáreti Jézusánál éreztem ezt. Különleges munka volt, ami alatt végig lebegtem a Föld felett. A reggeli felkeléstől kezdve az esti lefekvésig mindent annak szellemében csináltam, hogy Jézust szinkronizálom. Olyan megtisztuláson mentem át, amit azóta sem éltem meg. Úgy éreztem, hogy Jézus hangjaként különösen jónak és tisztának kell lennem. Mindent ennek vetettem alá, és úgy vélem – talán kicsit elfogultan – hogy az eredményt ezt igazolja. Vezetve voltam, és valaki fogta a kezem, ebben egészen biztos vagyok.
A szinkronban is egyre inkább teret hódít a mesterséges intelligencia. Nemrégiben kísérletet tettek arra, hogy Gesztesi Károly hangját ,,felélesszék” az új Shrek-filmbe. Ön mit gondol erről? Odaadná a hangját, hogy ha úgy alakulna, Liam Neeson vagy épp Harrison Ford ugyanúgy az ön hangján szólaljon meg?
Olyan korszakát éljük a világnak, amikor ezeket nem – vagy nehezen – lehet kivédeni. A magam részéről mindent megteszek azért, hogy ne legyen felhasználható a hangom az engedélyem nélkül, sem most, sem a jövőben. A mesterséges intelligencia miatt vélhetően először a kisebb szerepes hangok fogják elveszíteni a munkájukat, mert egy-egy szónál vagy rövid mondatnál nem derül ki, hogy gép beszél, hiszen nincs szükség érzelmi töltetre. Viszont a nagyobb szerepeknél azokat a lélektani rezdüléseket és mögöttes gondolatokat, amiket egy színész tud beletenni, arra a mesterséges intelligencia jelenleg képtelen.
A belőlünk kiragyogó tehetség Isten alkotása. Ezt a tökéletességet semmilyen mesterséges intelligencia nem érheti utol, és pláne nem múlthatja felül! Ha el is jut idáig, és ezzel kiváltják a húsvér színészeket, annak meglesz a böjtje – nemcsak a szakmára, hanem a közönségre nézve is.
Ha ez eljön, csakis a színésztársadalom összefogásával lehet tenni ellene. Amikor Egerben próbáltam, sokszor hallottam a színház körüli utcákból komoly hangerővel tolni Márkus Laci hangján, hogy ,,Kukori, Kotkoda, tojásból lesz a csoda”, majd végig, az egész dalt – jelezve a vásárlóknak, hogy megjött a tojásárús furgon. Lacika nem biztos, hogy örült volna neki, mint ahogy az sem biztos, hogy engedélyt kértek rá. Hogy is mondják a Terminátor filmben? ELKEZDŐDÖTT.
Nemrégiben az egri Gárdonyi Géza Színházban játszotta az Aranyrandevú című darab főszerepét, amiben egy olyan színészt alakított, aki élete nagy szerelmeivel találkozik újra. Ön mely szerepeit hívná el egy ilyen ,,aranyrandevúra”?
A már említett Játék a kastélyban-on kívül örömmel látnám Madách Színház-béli szerepemből IV. Béla királyt Szabó Magda Csatájából, vagy a debreceni Csokonai Nemzeti Színházból Schiller, A genovai Fiesco összeesküvése című darabját, amiben a címszerepet játszottam. Kétszer nagyobb szerep szöveg szempontjából, mint a Hamlet, úgyhogy fontos volt az életemben, éppúgy, mint a Szegedi Nemzeti Színházban Illyés Gyula: Dózsa György című darabjának a címszerepe. Katartikus volt: a végén tüzes trónra ülök, megégetnek, harapják a húsomat, de az oda vezető út olyan izgalmas, hogy azóta is az egyik legnagyobb szerepemként tartom számon: Magyarországon eddig csak ketten játszottuk el ezt a szerepet, Bessenyei Ferenc és én.
Kecskeméten Móricz Zsigmond Rokonok-jában Kopjáss főügyész szerepében eljátszhattam, hogy milyen egy tiszta embernek az öngyilkosságig vezető útja, az Ódry Színpadon pedig IV. éves főiskolásként Michel Legrand Cherbourgi esernyők-jében a főszereplő Guy-t énekeltem. Egy szó sem hangzott el benne, csak énekeltünk, ami komoly kihívás volt számomra, hiszen prózai osztályban végeztem.
Mit tart jó szerepnek? Azt, amelyikkel megküzd és együtt formálódik vele, vagy azt, amelyik – színészi szlenggel élve – ,,pofán csap”?
Az elsőnek nagyobb értéke van. Amiért az ember megszenved és véres küzdelmet vív, az fantasztikus eredményt tud előhozni. Természetesen az is, ha az ember olyan szerepet kap, ami illik rá, de ebben az esetben valamelyest kisebb az értéke – de ezt a közönség nem tudja.
Láthatjuk önt színházban, szinkronban is hallhatjuk, és pár éve feltűnt a Csak színház, és más semmi című sorozatban is. Most kilátásban van valami forgatás vagy netán rádiós felkérés?
Felkérések vannak, de előfordul, hogy visszaadok szerepet, mert valamilyen oknál fogva a várható végeredményt nem tartom jónak. Már nem alkuszom meg, ezért meggondolom, hogy mit fogadok el. A Csak színház és más semmit szerettem, mert mélyebbre ásott, mint a ma látható legtöbb sorozat. A röhögtetés nem az én műfajom, de így is felfedezhető vagyok bizonyos alkotásokban. Nyáron forgattam a Gazemberek című filmben, amiben nagyobb szerepre kértek fel, de a színházi munkám miatt csak egy kisebbet tudtam elvállalni. Érdekes, újhullámos film lesz.
Zavarja, hogy elsősorban a hangja, mint a színpadi vagy filmes szerepei miatt ismerik meg a nézők? Bírná az azzal járó őrületet, hogy mindenhol felismerik?
Egyáltalán nem zavar, hogy elsősorban a hangom miatt ismernek. Pont megfelel így, ahogy van. Nincs már bennem hiúság, legfeljebb jó, szakmai értelemben vett, jobbat akaró hiúság, de önmagam előtérbe helyezése már nem foglalkoztat.
Az viszont engem foglalkoztat, hogy az ön által szinkronizált színészek közül kivel találkozna, és mit kérdezne tőlük?
Liam Neesontól nem kérdeznék semmit, legfeljebb azt, hogy miért nem hagyta abba az akciófilmezést annak ellenére, hogy azt mondta, felhagy a műfajjal. Harrison Fordtól viszont azt kérdezném: érdemes volt? Az asztalos mesterséget adta fel a színészi pályáért. Nem hiányzik neki a fa érzete és illata? Megérte feladni azt a nyugodt életet, amit egy jó szakemberként élhetett volna?
És önnek érdemes volt feladni a nyüzsgő fővárosi életet a vidékiért?
Nagyon hiányzik a Gellért-hegy és a Dunapart. Volt egy kihalt medence a hegyen, ott tanultam meg focizni és passzolni önmagamnak, a medence falának rugdosva a labdát. Ennek hasznát is vettem később: a főiskolán rendeztek egy Kőszegi Kupa nevű fociversenyt, ahol különböző osztályok mérték össze az erejüket. Volt egy év, hogy mindenkit megvertünk. Boldog voltam, hogy hasznosíthattam a Gellért-hegyen szerzett tudásomat, a budaiságot. Bár nem csak jó dolgok történtek: volt egy Fekete kéz nevű banda, akiről sokat cikkeztek abban az időben.
Lehet, hogy csak engem ijesztettek meg a srácok, amikor azt mondták, hogy ők azok, de megfogtak, egy fához állítottak, dróttal összekötötték a kezemet a fa körül, és ott hagytak. Valamikor délután történt ez, és éjszaka jött valaki, hogy eloldozzon. Nem tudom, hogy a lelkiismerete hajtotta-e oda, de ha nem tette volna meg, még ma is ott lennék. Ma már nem keveredek ilyesmibe: mizantróp életet élek. Ellátom a körülöttem élő állatokat és sokat olvasok. Több, mint kétezer kötetből álló gyűjteményem van. Ha nem színész lennék, akkor biztosan könyvtárosnak mentem volna.
Nemrég láttam önt egy tévéműsorban Pápai Erikával. Őt úgy mutatták be, mint Jászai Mari-díjas színésznőt, míg az ön neve előtt nem szerepelt semmi. Ez hogy lehet?
Nagyon sokszor leírták rólam, hogy ,,a legszebb hangú magyar színész”. Ez nem az én érdemem, de a beszédtechnika és az elhivatottság, amit hozzáteszek, a hang ápolása és karbantartása az én dolgom. Montágh Imre és Gáti József még élő tanítványa vagyok, és a tőlük tanultakat a mai napig a szívemen viselem. Két díjat kaptam a pályám során: 1986-ban és 1991-ben rádiós nívódíjakat a Sziszüphosz-ügy és a G. A. úr X-ben című műsor főszerepéért. Vannak különféle művészeti díjakat odaítélő, a Kazinczy-díjat odaítélő, a Montágh Imre örökségét gondozó grémiumok, akik jogosultak elismerni a szép magyar beszédért végzett munkát. Nos, az én több, mint öt évtizedes – 1970. október 4-én léptem először színpadra a Szkénében – tevékenységem alatt velük nem találkoztam.
Persze valahol fáj az embernek, de nem olyan mélyre szántóan, hogy kútba ugranék. Ha úgy megyek majd el, hogy tudomást sem vettek rólam, az nem az én szégyenem.
Nem üres frázis, ha azt mondom, hogy számomra ténylegesen a közönség szeretete a legnagyobb ajándék, amit kaphatok.
A díjat beteszi az ember a fiókba, de a közönség szeretete mindig velem van. Nem akarom a sebeimet nyalogatni, mert minden munkámat a tőlem telhető legnagyobb elánnal, az egész tehetségemet latba vetve fogom csinálni, mert erre tettem esküt a Színművészetin 1976. szeptemberében. Úgy gondolom, hogy ennek megfelelni az egyik legnagyobb öröm és kihívás.
