A BIBA zenekar dalai megérintik az övéhez hasonló problémákkal küzdő közönségét, és most egy interjúban meséltek a kezdetekről és arról, mi is inspirálja őket igazán…
Hogy lett a BittnerSweetből BIBA? Miért változtattál irányt?
Sokszor előfordult az életemben, hogy azt éreztem, valamibe már nem tudok többet tenni, vagy egyszerűen csak nekem van szükségem gyökeres megújulásra, új fejezetre. Bár nem vagyunk számítógépek, de azt gondolom az embernek is szüksége van arra, hogy időnként frissítse magát, különben túltelítődik olyan élményekkel, amikkel nincsen többé dolga és előbb-utóbb kiég. Mondják, hogy az életben csak a változás állandó. A zenében egy idő után azt kezdtem érezni, hogy a dalaim olyan spirálba ragadtak, amikhez nem igazán volt már közöm. Ekkor tök véletlenül találkoztam Barabás Dáviddal (zenei producer, az Elishaz frontembere), aki egy fiókban heverő dalomból olyan zenét alkotott, ami visszaadta a kedvemet az egészhez és úgy éreztem pont ez a friss energia az, ami hiányzott, és valahogy nem volt meg bennem eddig. A lelkesedés odáig vitt, hogy elkezdtem másképpen nyúlni a dalokhoz, a szövegeimhez, és ezt az utat is egy teljesen új zenekarral szerettem volna folytatni. Így született meg a BIBA.
Azt énekled, „30 felé már elhiszed, hogy senki vagy, ha semmid nincs.” Mik azok a dolgok szerinted, amivel minden harmincas küzd?
Alapvetően talán az, hogy míg a húszas éveinket sokan betudjuk valamifajta legitim útkeresésnek, 30 felé, vagy attól fölfelé már van rajtunk egy nyomás, hogy na innentől kezdve nem lehet tovább mentegetőzni ha valami még nem kerek. Van egy ilyen nyomás, hogy fel kéne már végre nőni. Én is folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy a sötét húszas éveimet élem, na de majd ha ennek vége, akkor milyen jó lesz minden. Mostanában azt látom, hogy pont ezt kellene elengedni. Valójában soha nem lesz minden teljesen kerek, viszont boldogok még lehetünk, ha elfogadjuk; az élet izgalmát pont az adja, hogy általában nem minden alakul úgy, ahogyan azt valamikor elterveztük. 29, akár 32 éves vagy és nincs stabil párkapcsolatod? Sokszor a nullához közelít az egyenleged a hónap végén? Még mindig nincs gyereked, vagy kocsid, háromemeletes házad? Igazából teljesen mindegy, hogy mi a helyzet, mert nem ez dönti el, hogy milyen emberek vagyunk, hanem az, ahogyan kezeljük mindezt. Márpedig mindig van felfelé, csak a kíváncsiságunkat, az öniróniánkat és a humorérzékünket nem érdemes elvesztenünk. Szóval egy kicsit még én sem dobnám be a törölközőt, akkor sem, ha néha elgondolkodom rajta és aztán írok belőle egy dalszöveget.
Az új klipben a „démonaiddal” küzdesz.
Igen, de a klipben szerintem sikerül leküzdenem őket. A végén kiérek az erdőből és megérkezem egy nyugalmasabb helyre. Szóval összességében ez egy pozitív üzenetű dolog. Érdekes, hogy amióta a BIBA létezik, nagyon besűrűsödött az életem, annyi minden történt velem fél év alatt, ami korábban egy év alatt sem. Lehet, hogy az, hogy új irányt szerettem volna venni és megújulni az alkotásban, indikálta, hogy előbb kicsit „be kellett mennem az erdőbe”. A megújulás, amiről beszéltünk az elején szerintem az emberi oldalon kezdődik. Nemcsak a zenében fért ez rám, hanem emberileg is. Nyilván még most sem vagyok a végén és valamilyen démonok mindig ott fognak ülni az ember vállán, de ahhoz, hogy produktívak legyünk valószínűleg tényleg szükség van arra, hogy néha egy kicsit eltévedjünk a fák között, mint az Otthon dalban és klipben is.
Így van ez a zenész szakmában is?
A dalírásban abszolút. Vagy lehet, hogy mindenben? Amit most biztosnak tartok, hogy nincsen fény árnyék nélkül. Amire viszont vigyázni kell, hogy nem szabad beleragadni semmibe. Nagyon sok jó kis érfelvágós dalt meg lehet írni és egy bizonyos pontig ez tök normális. Az is van szerintem, hogy egy ideig élvezzük is a merülést, zuhanást, nevezzük bárhogyan, mert ez ugyan rosszul hangzik, de ugyanúgy egyfajta biztonságot ad. Annak a biztonságát, hogy nem kell szembenézni ezer mindennel az életünkben, hiszen most nem vagyunk képesek rá. Tisztában kell lenni a hibáinkkal, de az sem jó, ha nagyon sokáig utáljuk magunkat azért, amin már nem tudunk változtatni. Hogyha ezt belátjuk végre és megnyugszunk, kiderül, hogy akkora para talán nincs is.
Neked mi jelenti igazán az Otthont?
Azt hogy a végén mi fogja jelenteni, vagy hova fogok megérkezni, nem tudom. Mindenesetre az elmúlt fél évben egyre inkább kezdek rájönni, hogy mi nem az és ez szerintem kezdésnek már nem is olyan rossz. Például nem az a mértéktelen piálás, úgyhogy ezt be is fejeztem. Nem az, hogy magamat szapulom, vagy elképzelem más mit fog gondolni rólam és emiatt képzeletben szatyrot rakok a fejemre, aztán úgy beszélgetek emberekkel. Rengeteg hibát elkövettem, tényleg. De a legnagyobb hiba az volt, hogy hosszú-hosszú éveken keresztül nem a saját gondolataim szerint éltem az életemet és egy időre elfelejtettem hogyan kell harcolni értük. Szeretnék erről sokat beszélni, hátha más is van még akivel előfordult ilyesmi. Szeretnék a hasznára lenni ennek a világnak és segíteni másoknak, bízom benne, hogy tudok is. Ez is egy otthon. De az otthon bármi lehet és a legfontosabb ismertetőjele pont az, hogy egy olyan hely, vagy létezés, ahol éppen nem kell harcolni semmivel, ha már egész eddig kellett.
Milyen inspirációk vezettek ahhoz, hogy létrehozzátok a „Otthon” című dalt?
Amikor éppen abban vagy, hogy küzdesz mindennel, a világgal, de legfőképpen magaddal, semmi másról nem álmodozol közben, csak hogy egyszer majd a végére érsz ennek az akadálypályának és megérkezel valahová ahol várnak. Ez a megérkezés, vagy ha úgy tetszik, Otthon, mindenkinek mást jelent, de mindenki ezt hajszolja valahol. Pont ezt használják ki a reklámok és a médiában egy rettenetes konzumvilágot tolnak az arcunkba, ami teljesen összezavar minket. Sajnos a mai pszichológia is gyakran divatba süllyed, annyian kezdtek érdeklődni iránta, pontosan azért mert akkora a zűrzavar a világban, egyre kevésbé érezzük magunkat a helyünkön. A lényeg, amiről ez a dal szól, hogy mindenki megtalálhatja a keresett helyét, de az nem biztos, hogy mesebeli lesz és ezzel nincs is semmi baj. Totálisan el kell engedni az elvárásokat ebben az irányban, mert nem biztos, hogy azok egyáltalán a sajátjaink. Ha ez sikerül, akkor már meghallhatjuk a saját gondolatainkat is.
Miért éreztétek fontosnak a húszas éveik végén járó korosztály élményeinek és útkeresésének kifejezését ebben a dalban?
Ebben a dalban nyilván többnyire a saját élményeimről beszélek és hát igen, lassan itt van a harmadik X. Magamon, a barátaimon, ismerőseimen is látom, hogy sokan azért még kanyargunk a saját ösvényeinken. Benne van a nótában ez az útkeresés is persze, a rohanás, önpusztítás, de a szándék valójában az, hogy egy kis pozitív üzenetet is belevigyünk a dologba. Minden harc véget ér egyszer és „elhagyod az éjszakát”. Most úgy tűnik, mintha én ilyen nagyon optimista ember lennék, pedig egyáltalán nem vagyok az. Viszont ha már én is azt gondolom, hogy megéri előre tekinteni, akkor ott tényleg baj van. Sokszor az a baj, hogy valójában nincs baj. A lényeg; semmit nem szabad erőltetni és akkor talán még egybe is állnak a dolgok előbb-utóbb mindenkinek.
Hogyan tükrözi a dal a modern városi élet nyugtalanságát és a vágyat az otthonhoz?
Tényleg nagyon nyugtalanok vagyunk a hétköznapokban. Nem tudunk egy helyben megülni, rohanunk és fel is hangosítjuk magunkban a saját zajainkat, vagy mondhatjuk azt is, hogy „démonainkat.” Pont azért menekülünk önpusztításba, vagy rettenetes függőségekbe, legyen az bármi, mert tulajdonképpen mindannyian csak haza akarunk menni valahova. És mivel ezt az otthont éppen nem látjuk, inkább felkapcsoljuk a vörös lámpát, de valóban annyi inger ér minket már, hogy szinte képtelenség megtalálni magunkat benne. Az otthon megtalálása viszont szerintem természetes folyamat. Ha már elmentünk a falig, akkor emlékezni fogunk arra is, hogy honnan indultunk.
A klipet egy erdőszéli tanyán forgattátok. Hogyan járul hozzá ez a környezet a dal hangulatához és üzenetéhez?
Kesztölcön, a Pilisi Zengőkertben forgattunk. Ez tényleg egy nagyon klassz hely. Tamás Mária és Schreck Tamás fogadtak be minket, akik tudatosan választották ezt a létformát a nagyvárosi létezés helyett. Tamás például banki ügyintézést hagyta ott ezért a nyugalomért és bárki fordulhat is hozzájuk, aki szeretne elvonulni, akár csak egy pár napra. De nem totális reklámot szerettem volna ebből kikerekíteni, hanem csak annyit, hogy az ő történetük is egy példa számomra: mindig lehet választani a csendet is és a csend alatt nem a problémákról való hallgatást értem. Ez a helyszín, amit tőlük kaptunk szerintem tök jól illusztrálja azt, hogy a saját erdőnkből való kiérés, hazatérés a magunkra való ráismeréssel és az ebből fakadó megnyugvással kezdődik.
Hogyan gondoljátok, hogy a zene és a szövegek segíthetnek az embereknek az identitásuk és az otthonukhoz való viszonyuk megértésében?
A zenék és a szövegek mindig képet adnak egy adott korszakról. Egy gondolkodási folyamat részei. Az mindenképpen látszik, hogy a saját helyünk keresgélése most sokakat foglalkoztat, nemcsak engem vagy a Bibát és nyilván egyetlen dal nem fogja megváltoztatni a világot. De maga az, hogy sokan zenélünk, sokan leírjuk a problémáinkat, aztán a szövegeken keresztül egymásra ismerünk, ez elviselhetőbbé teheti a keresgélést. És ha már mi magunk is egyre elviselhetőbbek vagyunk saját magunk számára, akkor talán közelebb is kerültünk ahhoz, hogy hazaérjünk. Legalábbis az erdőből a tisztásra.
