Beleznay Endre: „Manapság a színészek úgy menekülnek az előadások után, mintha valami bűncselekményt követtek volna el”

Coloré: Na, végre! – ez a nemrégiben debütált önálló estje címe, amelynek létrejötte (a műsor vicces ajánlója szerint legalábbis) valahol a kollégáinak köszönhető, egészen pontosan annak, hogy időnként nem hagyja őket szóhoz jutni. Eszerint azért áll most egymaga a közönség elé, hogy végre ne frusztrálják a függöny mögött, órájukat nézve idegesen toporgó kollégák… Miért mutatja magát ennyire kiállhatatlan figurának, miközben a színésztársai köztudottan kedvelik?

Beleznay Endre: Ez egy összetett kérdés. Egyrészt nem én írom a promót, másrészt kollégája válogatja, hogy ki kedvel és ki nem. A Na, végre!, mint élő stand-up műsor, a Stand Up Brigád égisze alatt fut, ők egyáltalán nem bánják, ha a tervezett tíz perc helyett húszat beszélek. Más társulatoknál viszont előfordul, hogy a függöny mögött várakozó kollégáknak nem tetszik, ha hosszabbra sikerül a műsorszámom. Én ezt tulajdonképpen megértem, de a közönség vette a jegyet, és nekünk az a dolgunk, hogy ők jól érezzék magukat. Persze, leginkább csak viccelődünk azzal, hogy én egyedül szeretek szerepelni, hiszen a színházban – akárcsak a sportban – az egyik legnagyobb csoda az összjáték.

Milyen sztorikat ad elő, honnan inspirálódik?

Mondhatnám, hogy ez az önálló est egy amolyan „best of Beleznay”, mert alapvetően olyan fix elemekre épül, amik azóta sikeresek, amióta stand-upolok; emellett színház van benne jócskán. A stand-uposok általában előre megírják a szövegüket, amit aztán megpróbálnak úgy előadni, mintha rögtönöznének. Ugyan én író ember is vagyok, de a stand-upjaimat sosem írtam meg. Ezek egyrészt olyan dolgok, amik megtörténtek velem – nyilván kiszínezve, a műfajhoz igazítva, hogy elegendő poén legyen benne –, másrészt pedig improvizáció. Az előadásomba mindig beleszövöm az aktualitásokat, újdonságokat is, illetve a műfaj velejárója, hogy van egyfajta interakció a közönséggel, így nincs két egyforma előadás.

Az improvizációhoz kellenek az évek meg a rutin. Mikor vált ez lételemévé a színpadon?

Körülbelül amikor megtanultam beszélni. Az általános iskolában már turnéztam. Délutánonként, amikor elkészültünk a házi feladattal, a napközis tanár buzdítására – gondolom, hogy neki ne kelljen csinálni semmit –, én kiálltam az osztály elé és szerepeltem. Később már a többi csoportokba is meghívtak.

Az iskolai Ki mit tud?-on Fekete István Vuk 2. című történetét adtam elő, ami valójában nem létezik. Kitaláltam az eredeti Vuk folytatását, ám egyszer csak elakadtam, sehogy sem tudtam tovább szőni a történetet. A magyartanárnő segíteni próbált: „Egészítsd ki a saját szavaiddal, Endre” – biztatott, miközben én a saját szavaimat egészítettem ki némi Fekete Istvánnal.

Szóval, az improvizáció nálam korán kialakult. Vannak, akik improvizálnak, és nem szabadna. Nem az a baj, hogy rossz dolgokat mondanak, mert az mindenkivel előfordul, de nagyon oda kell figyelni a közönség visszajelzéseire. Ha egy poén nem jött be, akkor maximum még egyszer próbálom meg; ha akkor sem reagálnak jól, azt jelenti, hogy nem működik, el kell felejteni. Nem érdemes saját magunknak csapdát állítani és belelépni.

Nemrégiben rockmusicalt rendezett és újabban fordít is: A feleség negyvennél kezdődik c. darabot mostanában mutatták be a zalaegerszegi színházban. A hasonlóan új dolgok hogy jönnek az életébe?

Ezek nem annyira újak. Fiatal színészként is rendeztem már, például Csehov Leánykérését, vagy Örkény A Borék című művét, amiből tévéjáték is született. Játszottam mindenféle műfajban, írtam monodrámát, és ezt az irányt tartani is akartam, csak a tévézés valahogy elvitt humorista irányba. Az utóbbi 15 évben leginkább vígjátékokban játszom, amibe kicsit kezdtem belefáradni, ezért határoztam el, hogy többet rendezek, írok és filmezek. Aztán a covid miatt nem lehetett dolgozni, így jött Ray Cooney A felség negyvennél kezdődik c. drámájának fordítása. Rendezni is régóta készülök a Vidám Színpadon, 2019-ben végre belevágtunk, de annak a projektnek is keresztbe tett a járvány. Ezután jött a Kinizsi musical. Több rendező neve is felmerült, végül én rendeztem. Nagy kihívás volt hosszú idő után rögtön egy 75 fős harcos-táncos darabot a színpadra állítani, de szerintem jó lett.

Színész, humorista, showman, műsorvezető, rendező, fordító… melyik szerep a legtesthezállóbb?

Mindegyik műfajt szeretem, a vígjátékokkal csak az volt a gondom, hogy felborult az egyensúly; ebben már annyira profi vagyok, hogy bármit eljátszom, akár próba nélkül is. Szerintem fordítóként is zseniális vagyok. (Nevet.) A feleség negyvennél kezdődik után lefordítottam egy másik Ray Cooney darabot is, a Volt menyasszony, nincs menyasszonyt.

A komédiák fordítása azért megy jól, mert nagy rutinom van a műfaj játszásában, és pontosan tudom, hogy a fordítók hol és mit szoktak elrontani. Ezeket a hibákat én mind gondosan elkerültem, azt gondolom, emiatt játszatóak jól az én munkáim.

Legnagyobb kihívást talán az ének és a tánc együttes előadása jelenti. Énekelni és táncolni is tudok, de a kettő együtt már nehezebben megy, ez extra gyakorlást igényel.

A Színművészeti Főiskola felvételijén a legutolsó rostán állítólag alkoholos állapotban jelent meg, ezért kirúgták…

Ez városi legendaként kering a médiában, mert ez pont fordítva volt!

Vagyis azért bukott meg, mert nem ivott?

Az első felvételit nem szoktam számolni, mert akkor még gimnazista voltam: Huszti Péter volt a felvételiztető, aki egy emberevő szörny hírében állt a diákok körében. Meg voltam szeppenve, és nem is voltam jó. Következő évben már felvértezve érkeztem, viszont épp akkoriban éltem életem erősen bohém, enyhén alkoholista korszakát. Az első rostára konkrétan ittasan érkeztem, de mivel egy ír darabból kellett eljátszanom egy jelenetet, és Írországban amúgy is mindenki részeg, mert mindig rossz idő van és esik az eső, ezért remekül sikerült a fellépésem, és a legnagyobb meglepetésemre továbbengedtek. A második rostán nem voltam részeg, csak erősen másnapos. Némileg dülöngéltem és csuklottam egy párat, akkor is továbbjutottam. Az utolsó, harmadik körben követtem el azt a végzetes hibát, hogy azelőtt nem ittam. Éreztem a dolog súlyát, emiatt egész héten nem fogyasztottam alkoholt, és az eredmény az lett, hogy nagyon gyorsan kirúgtak. Itt jöttem rá arra, hogy egy sikeres sorozatot sosem szabad félbeszakítani. (Nevet.)

1997-ben a Los Angeles-i Golden Era Productions színésziskolában tanult. Mit adott önnek Amerika?

Már előképzettséggel érkeztem, de rengeteget tanultam abban a pár hónapban. Nemcsak a színész mesterségről, hanem az érdekérvényesítésről, marketingről, a saját brandem felépítéséről.

Én úgy futottam be itthon Amerika után, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: felépítettem magamra egy marketingkampányt, és az bevált.

Ahogy hazajöttem, már ott találtam magamat Friderikusz Sándor Meglepő és mulatságos c. műsorában álriporterként.

Köztudott, hogy Friderikusz a magyar televíziózás egyik legmegközelíthetetlenebb alakja. Hogy sikerült rögtön nála dobbantania?

Horváth Patrícia későbbi rendező, aki akkoriban Friderikusz műsorainak szerkesztőjeként dolgozott, látott engem egy darabban, és ő ajánlott be. A történet érdekessége, hogy én közben visszautaztam az USÁ-ba, és filozofikus hangulatomban épp egy dombtetőn gondolkodtam azon, hogy most már fel kell fedezzenek Magyarországon, mert rengeteg munkát beletettem a karrierem elindításába. Ez valami önbeteljesítő gondolat lehetett, mert amikor hazaértem, a feleségem azzal fogadott, hogy: „Keresett Friderikusz Sándor, és azt mondta, hívd vissza.”

Tartja még a kapcsolatot Friderikusszal?

Röviden akár azt is mondhatom, hogy nem. Bravúros teljesítménynek tartom ugyanakkor, hogy együtt dolgoztunk, és nem vesztünk össze. Amikor találkozunk, először általában elsétál, hogy ne kelljen csevegnie velem, de ha olyan a helyzet, hogy muszáj szóba állnunk, akkor remekül elbeszélgetünk. Nagyon sokat köszönhetek neki, az országos ismertséget mindenképpen, hiszen amikor lement az első álinterjú, másnap már mindenki felismert mindenhol. Akkoriban ezt az adást körülbelül ötmillióan nézték.

Az álriporterkedés után jött a Csiíz Forgács Gábor, illetve Liptai Claudia oldalán és a Szőke kóla, majd a számtalan színházi szerep. Az elmúlt húsz év során sokat változott a szakma, a műfajok, a tévé… melyik volt a kedvenc időszaka?

Van, aki szerint én a színházban élek igazán.

Való igaz, hogy a színpadon kivirulok, a covid előtt például 33 színházi szerepet játszottam párhuzamosan.

A színészeten kívül tanultam egyebeket is, például PR-t, menedzsmentet, belekóstoltam a kommunikáció világába, sőt, ingatlanos projektekkel is foglalkoztam; nem mentek rosszul, de észrevettem, hogy ha nem szerepelek közben, akkor semmi nem működik jól. Mindig akkor voltam a legboldogabb, ha léphettem egyet előre. Minden bemutató nagyon nagy boldogság, vagy az is, hogy a fordításom színpadra került, ráadásul Zalaegerszegen, ahol az első színésziskolámat végeztem.

Amikor Los Angelesben élt, nem jutott eszébe szerencsét próbálni a lehetőségek földjén? Hiszen voltak szakmai kapcsolatai, megtanult angolul, kisebb-nagyobb hollywoodi produkciókban, például a The Last Kingdom sorozatban is feltűnt…

Épp, amikor kikerültem Amerikába, akkor született meg a kislányom. Fél év után kivittem a családot, de a feleségem nem érezte igazán jól magát, és én is a magyar karriert láttam járhatóbb útnak. Utólag látom, hogy kihagytam egy lehetőséget: én egy bizonyos stúdióval voltam szerződésben, másoknál nem próbálkoztam. Illetve volt egy próbálkozásom: a Szőke kólát, amiben főszerepet játszottam, odaadtam több ügynöknek és rendezőnek, van is ezzel kapcsolatban egy vicces történetem. Az egyik rendező visszahívott, hogy a forgatókönyvíró barátjával megnézték a filmet, fantasztikusnak találják, azonnal beszélnünk kell. Amikor találkoztunk, hosszasan dicsérte az alakításomat és a filmet, mondta, hogy nem is gondolta volna, hogy nálunk ilyen színvonalú filmek készülnek. Nekem már a szemem előtt lebegett a hollywoodi karrier lehetősége, vártam, hogy elárulja végre, milyen szerepet akar adni nekem, mire kijelentette: ő nagyon szívesen rendezne Magyarországon.

Pozitív ember, a barátai állítólag még nem látták soha dühösnek. Honnan eredeztethető ez az örök optimizmus?

Tudok én is dühös lenni, igaz, nagyon ritkán fordul elő. Mindannyiunknak törekednünk kellene arra, hogy a nehéz helyzetekben is higgadtak maradjunk.

A spirituális piacon ma nagy divat a pozitív szemlélet, időnként olyan eltúlzott mértékben, hogy az már saját maga paródiája – az sem mindig normális.

De tény, hogy az a jó, ha az ember egy probléma esetén a megoldásokat keresi. A pozitív dolgokból kell építkezni. A humor azért is egy meghatározó része az életemnek, mert azzal sok mindent jól lehet kezelni. Ha pedig valami csapás vagy dráma ér minket, akkor meg kell próbálni gyorsan túl lenni rajta, egy negatív esemény nem telepedhet rá az egész életünkre.

Hogy viseli a kritikát?

Én látom és érzem, hogy mit rontok el. Kell egy önreflexió, hogy az ember jó tudjon maradni. Régen, pályakezdő koromban, előadások után mindig összeültünk, nemcsak inni, hanem megbeszéltük, hogy milyen volt az előadás.

Manapság a színészek úgy menekülnek az előadások után, mintha valami bűncselekményt követtek volna el – akkor is, ha az est siker volt.

Én meg szoktam fontolni, ha valaki elmondja, hogy mi (nem) tetszett. A rendezőket nyilván hivatalból meg kell hallgatni, főleg, ha fizetnek érte. (Nevet.) A jó rendezőkkel pedig álom együtt dolgozni, mert minden nap tanul valamit az ember… és mindenről meg szoktam kérdezni a feleségemet is.

Régen tájfutott, kézilabdázott, most mi a hobbija?

A tájfutást azért hagytam abba, mert kötelező volt. Apám a tájfutás hazai meghatározó alakja, ikonja volt, ezért nekünk is muszáj volt minden hétvégén tájfutó versenyre menni. Amikor vasárnap reggel hatkor apám leszedte rólunk a takarót, hogy megyünk futni az erdőre, nem örültünk őszintén. Egyébként visszatekintve, egy csodálatos sport, sok sikerélményt adott. Ritkán kézilabdázom már, a foci ugyanakkor folyamatosan jelen van az életemben, tagja vagyok a Magyar Média Válogatottnak. Focizunk, pingpongozunk és mindenféle rekordokat szoktunk felállítani. Megdöntöttük például a vízi pingpong rekordját, egy másik rekordkísérlet során pedig 12 órán keresztül dobáltunk kosárra; vagy világrekordot állítottunk fel teqballban, ami a lábtenisz és a pingpong keveréke. Szoktam futni és néha súlyzózom, egyszóval a sport az része az életemnek.

Kiss Endréből miért lett Beleznay?

Már a gimnáziumban éreztem, hogy a „rendkívül ritka” Kiss helyett valamit ki kell találni, emellett a színházakban is van egy olyan hagyomány, hogy ha van egy idősebb kolléga ugyanazzal a névvel, akkor a fiatalabbnak meg kell, vagy legalábbis illik megváltoztatnia a nevét. A Madách Színházban akkoriban épp volt már egy Kis Endre, én pedig mindenféle neveken törtem a fejem. Végül dédnagyapám testvére, Beleznay Unger István színész, rendező, színházigazgató után lettem Beleznay. Sokáig csak művésznévként használtam, de most már hivatalosan is Beleznay a nevem.