Ádám Zsófia az egyetlen nő a Készenléti Rendőrség robbanóanyag-kereső kutyavezetői között, de ez sosem jelentett számára nehézséget. A hivatásán kívül a kutyák jelentik a hobbiját is, mostani társával, Tuckerrel sorra nyerik a versenyeket. Vajon el tud-e vonatkoztatni a munkájától, ha filmeket néz, és mit szeret a legjobban a hivatásában? Cikkünkből kiderül!
Az ember úgy képzeli el a tűzszerész munkáját, mint aki nap, mint nap szuperhősként bombákat hatástalanít. Milyen valójában a te munkád a Készenléti Rendőrségnél?
Alapvetően én a kutyával való munkában veszek részt, illetve más területeken is segítem a kollégák munkáját. Főleg protokollmunkák, védett vezetők mozgásának biztosítása a legfőbb tevékenységünk, illetve a gyanús tárgyak kutyával való átvizsgálása. Én nézem meg első körben az adott területet vagy objektumot, a kollégáim csak ezt követően mennek oda.
Mentőkutya-kiképzéssel kezdődött a karriered, milyen út vezetett innen a robbanóanyag-kereső kutyákig?
2005-ben kaptam meg a szüleimtől az első kutyámat, Jolit, vele kezdtem el Jászberényben a helyi kutyaiskolába járni. Itt kerültem először kapcsolatba a mentőkutyásokkal. Később jött Drazsé, a labrador, akivel már elég komoly eredményeket értünk el. A mentőkutyázásnak van egyébként egy komoly nemzetközi vizsgarendszere, amiben minősíttetjük a kutyákat, hogy ők tényleg hivatásosak, és nemcsak amolyan „Fifikét kiengedtem az udvarra és mostantól mentőkutya”. Jártunk velük éles bevetésekhez, például eltűnésekhez, illetve különböző versenyszerű megmérettetésekre, világbajnokságokra is. Drazséval így volt egy jó tíz évem, majd utána kerültem kapcsolatba a rendőrséggel és azon belül is a tűzszerészekkel.
Vannak konkrét fajták, amelyek alkalmasabbak bombakeresőnek?
Úgy gondolom, hogy nem. Nyilván vannak olyan fajták, amelyekben sokkal nagyobb eséllyel megtalálod azt az egyedet, ami alkalmas ezekre a munkákra, de lehet az embernek szerencséje, és menhelyen is rábukkanhat olyan kiskutyára, amiben megvan a kellő határozottság, magabiztosság, motiválhatóság. Egyébként a juhászkutyákat, a németet, a belgát és a retrievereket használják előszeretettel munkakutyaként.
Mindegyik kutya, amellyel dolgoztál, a sajátod volt. Máshogy kell velük bánni, mintha „csak” házikedvencek lennének?
Mindegyikük kölyökként került hozzám, Jolinál még nem volt annyira tudatos, hogy vele komolyabban dolgozni akarok, a labradornál már igen. Mivel mindegyikük a sajátom, ezért nem mintegy kollégaként kell őket elképzelni, akiket egyszer csak lecserélek, és jön a következő. Ők velem nőnek fel, velem élik le az életüket, mellettem öregszenek meg. Otthon a kanapén alszanak, jönnek velünk nyaralni, abszolút családtagok.
Az akciófilmekben viszonylag gyakoriak azok a jelenetek, amikor tűzszerészek próbálnak elhárítani egy-egy katasztrófát. Ezeket szakmai szemmel szoktad nézni, ki szoktad szúrni a hibákat?
Igazából nemcsak a szakmába vágó, hanem akármilyen kutyás filmről is van szó, borzasztó nehéz elvonatkoztatni. Szoktam is szörnyülködni a bakikon.
Van olyan film számodra, ami viszont pozitív példaként marad meg?
Igen, a Megan Leavey, ami egy katonakutyáról szól, és amúgy egy valós sztorit dolgoz fel. Arra mondtam azt annak idején, hogy talán ez a legjobb ilyen jellegű film. Persze, ott is voltak pillanatok, amelyekre szakmai szemmel azt mondtam, hogy nem annyira oké, de úgy egészében véve rendben van. Annyi a különbség, hogy az aknakereső kutyáról szólt, ami nálunk nincs: itt nem keresnek aknát a kutyusok. De a film egészen jól bemutatta magát a képzést, hogy milyen elhivatottságot igényel, és mennyire nem egyszerű szakma ez. Hiszen mivel állatokkal dolgozunk, kialakul egy komoly kötődés, ami sokszor bizony nem könnyíti meg az ember életét.
Milyen ennyi férfi között egyedüli nőként dolgozni?
Azt hinné az ember, hogy zökkenőmentes a beilleszkedés – én abszolút nem így éltem meg. (Nevet.) Viszont minden egyes elismerő tekintetért és kedves szóért igyekeztem maximálisan megdolgozni. A főnökeim részéről sokszor kaptam visszacsatolást, hogy jó úton járok, tetszik nekik a hozzáállásom és a munkám is. Úgy gondolom, hogy most már a közvetlen kollégáim is úgy gondolják, hogy van itt keresnivalóm. Amiatt nem volt negatív tapasztalat, hogy nő vagyok, inkább azért, mert fiatal – sokszor éreztem úgy, hogy a korom hátrány, hiszen a brigád nagy részénél jóval fiatalabb vagyok. Kutyás szemmel nézve viszont volt már mögöttem ez-az, ami miatt egyáltalán erre a pályára mertem jelentkezni, több irányból is kaptam olyan visszajelzést, hogy tehetségem van a kutyázáshoz.
A családod mennyire félt a korántsem unalmas munka miatt?
Tizenhat évesen már eltűnt emberek után keresgéltem az erdőben a kutyámmal, szóval ez nem volt új számukra, szerintem sosem gondoltak arra, hogy aggódniuk kellene. Anyukám mesélte, hogy amikor az egyik kolléganője meghallotta, hogy mit csinálok, feltette neki a kérdést, hogy: „Úristen, nem félted?” Ő pedig feleszmélt: „Miért, kellene?”. Szóval nincs ilyenről szó, tudják, hogy végre azt csinálom, amit szeretek, és ez mindig fontos szempont volt.
Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
A kutyával való munkát, és azt, hogy napról napra látom a fejlődését, hogy milyen feladatokat tudunk együtt megoldani. Hobbiként is hasonlóakat csinálok, hiszen a munkaidő lejárta után is kutyákkal foglalkozom. Létezik például az IGP nevű sport, ahol nyomkövetni, őrző-védőzni meg engedelmes munkát kell bemutatnia a kutyának, és különböző versenyszintek vannak – ebben is próbálunk szárnyakat bontogatni. Emellett nagyon szeretek búvárkodni. Ez nem napi szintű dolog persze, de a lehetőségekhez és pénztárcához mérten igyekszem minél többet ennek a szenvedélynek hódolni.
Akkor kutya napközben és munkaidő után is?
Igen, reggeltől estig, abból baj nem lehet!
Gondolsz néha arra, hogy tudnál-e irodában vagy valamilyen „unalmas” helyen dolgozni? Mivel foglalkoznál, ha nem tűzszerész lennél?
Megfordult már a fejemben, hogy ha máshogy alakult volna az életem, akkor hol lennék ma –valószínűleg már nem a rendőrségnél. Ami még vonzott, de már a gimnáziumi évek alatt elpuskáztam, az az Állatorvosi Egyetem. Vagy ha nem megyünk ilyen messzire, akkor akár egy állatorvosi asszisztensi munka az, amiben még el tudnám képzelni magam, vagy egy kutyaiskola, de nagyon másban nem. Mindenképpen állatokkal foglalkoznék, és abszolút nem tudnám elképzelni, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami odaköt egy irodához.
Tavaly láthattunk rólad posztot a rendőrség Facebook-oldalán, te mennyire vagy aktív a közösségi médiában?
Tuckernek, a mostani kutyusnak van Instagramja, de alapvetően a rendőri mivoltunkat nem híresztelhetjük. Ha ezt a rendőrség hivatalos fórumai teszik meg, az rendben van, de mi nem csinálunk szólókarriert. Én is úgy gondolom, hogy meg kell húzni egy bizonyos határt, mert nem mindenhol veszi ki feltétlen jól magát a posztolás. Korábbi interjúk alkalmával kérdeztek minket konkrétabb dolgokról, és mondtuk, hogy senkinek nem szeretnénk ötletet adni azzal, hogy hogy találkozhat velem. Nem hiányzik, hogy valaki olyan dolgokat idézzen elő, ami miatt láthat minket éles bevetés közben – például gyanús csomag elhelyezése egy adott helyen vagy hasonlók.
Hol képzeled el magad 10-15 év múlva? Ugyanezt csinálod?
Nagyjából ugyanezt szeretném csinálni. Ha 15 év múlva a jelenlegi csoportvezetőm elmegy nyugdíjba, akkor nem lenne rossz, ha az ő pozíciójába eggyel feljebb tudnék lépni, de most nem ezzel foglalkozom. Szeretem, amit csinálok és elégedett vagyok a hellyel, a helyzettel. Viszonylag keveset kellett dolgoznom olyan területen, amit nem szerettem annyira, általában azt csinálok, amit igazán szeretek és amiben jól érzem magam.
