Avi Bleier 1947. augusztus végén látta meg a napvilágot Temesváron, Bleier István néven, zsidó származású családban. Budapest belvárosából indultak neki a világnak édesanyjával és öccsével 1956-ban, ám nem sokon múlott, hogy nem értek célba.
Coloré: A szüleid fiatalkorát mennyire nehezítette meg a származásuk?
Avi Bleier: Édesapám szüleit Auschwitzba vitték, ahonnan sosem tértek vissza. Őt 1944-ben az öccsével együtt Borba küldték munkaszolgálatra, ekkor 16-17 évesek voltak. Túlélték, de amikor hazamentek Jászberénybe, már nem engedték vissza őket a szüleik boltjába, és az egykori házukat is elfoglalták. Egész Magyarországon nehéz volt a helyzet, úgyhogy a zsidó hitközségnél azt javasolták nekik, hogy Romániában próbáljanak szerencsét. Sepsiszentgyörgyön álltak meg, ahol megkérdezték a fiatalokat, hogy ki tudná őket elszállásolni egy időre. Egy kislány jelentkezett, a majdani édesanyám. Amikor 1947-ben megszülettem Temesváron, közel háromhónapos koromig az anyai nagyszüleimnél éltünk, majd Budapestre költöztünk; egy Dob- és Kazincy utca sarkán lévő ház első emeletén sikerült kibérelniük egy lakást.
Milyen volt a gyerekkorod?
Szép emlékeim vannak a gyerekkoromból. 1954 környékén a Tiszti Klubban voltunk édesanyámmal, amikor fellépett Latabár Kálmán. Hihetetlen dolog történt: felkért a színpadra, felemelt, és még beszélgettünk is. Alig akartam lemenni a színpadról. Közben óvodába is elkezdtem járni, és emlékszem, hogy egyik nap sírva jött be az óvónéni. Azt mondta, ,,gyerekek, édesapánk meghalt”. Nem értettem, hiszen csak most jöttem el otthonról és édesapám élt. Utána azt mondta, hogy Sztálin édesapánk halt meg, de így is csak azt értettük belőle, hogy valaki nagyon fontossal történt valami.
Az iskoláról milyen emlékeid vannak?
Szerettem iskolába járni, jó tanuló voltam. Apám motorversenyző volt, ötös volt a rajtszáma, és ha ötöst kaptam, mindig külön öröm volt, hogy az ő rajtszámával tüntettek ki. Zsidó- és vallásos gyerekek is jártak hozzánk, akiket ,,szombatosoknak” hívtunk, mert vallásuknál fogva ezeken a napokon nem írhattak. Egyszer az osztálytársam azt mondta nekem, hogy ,,te büdös zsidó”. Meg voltam döbbenve és sértődve, miért mondják ezt nekem? Hisz gyerek vagyok, nem zsidó, pláne nem büdös!
Zokogva értem haza, és kérdeztem, hogy igaz, hogy én gyerek vagyok, és se nem büdös, se nem zsidó?
Sosem derült ki számomra, honnan tudták a csúfolódó gyerekek, mert a szüleim nem csináltak nagy ügyet a származásukból. Ennek ellenére nincsenek rossz emlékeim, jó barátaim voltak és jó volt a hangulat, de eljött az idő, amikor elmúlt a nyugalom, mert bejöttek az oroszok.
Mire emlékszel?
A pincében bujkáltunk. Néha felmentünk a lakásba, ott is aludtunk, de napközben lent voltunk. Egyik reggel nagy zaj hallatszott az utcáról. Kimásztam az erkélyre, és a házunk alatt a kereszteződésben állt egy orosz tank. Emlékszem, egy T-34 típusú volt, nagyon jellegzetesen nézett ki. Jöttek a forradalmárok, lőttek egymásra és a házunk felé is. Hamar eljött az az idő, amikor már kenyérhez is nehezen jutottunk. Fejenként egy kiló kenyér járt, úgyhogy a szüleim mindig magukkal vittek a Klauzál tér melletti pékségbe, hogy én is kapjak belőle.
Mikor hagytátok el Budapestet?
Egy decemberi estén a szüleim és a nagybátyám súgták nekem, hogy veszélyes itt maradnunk, ezért még aznap este elhagyjuk a lakásunkat. Nem voltak bőröndjeink, úgyhogy két pokróc sarkait összekötötték, abba belepakoltak pár dolgot, este jött egy teherautó, és felszálltunk rá a többiek mellé. Édesanyám pár nappal előtte elesett, eltört a karja, éppen gipszben volt, így vitte fel a kétéves öcsémet a kocsira, amin eljutottunk Győrbe.
Amikor leszálltunk, azt az utasítást kaptuk, hogy mivel az oroszok figyelnek, csak kettesével mehetünk az utcán. A nagybátyámmal tartottam, és eljutottunk egy olyan helyre, ahol vacsorát is kaptunk. Ide csak olyanok kerültek, akik át akartak kelni a határon. Éjfél előtt különváltunk, mert az volt az utasítás, hogy a férfiak gyalog induljanak Ausztria felé, a nők és a gyerekek pedig csónakkal keljenek át a Rábán. Minden meg volt tervezve; az embercsempészek éjfélkor jöttek értünk, hogy indulni kell a csónakokhoz.
A jéghideg decemberi éjszakában…
Rettenetes hideg volt, de nem esett az eső és az ég is tiszta volt. Emlékszem, hogy láttam a teliholdat, úgyhogy valamikor december közepe lehetett, mert a zsidó naptár szerint 1956-ban ebben az időszakban, azaz a hónap közepén volt telihold. Letettek minket a Rába partján, nagyjából 13-an lehettünk. Két motorcsónak várt minket. Felszálltunk az egyikre, velem szemben egy kövér férfi ült. Mivel kövérsége miatt nem volt képes sokat és gyors tempóban menni, engedték, hogy ő is velünk jöjjön. A csónak orrában ült, pont velem szemben, anyukám a baloldalomon ült, törött karjában az öcsémmel. Ahogy elindultunk a csónakkal, a velem szemben ülő kövér ember fölállt, és elkezdte igazgatni magán a kabátját, amitől a csónak kibillent az egyensúlyából, és felborult.
Beleestetek a jéghideg vízbe?
Pontosan így történt. A vízben találtam magam, a vizes ruhám pedig lefelé húzott. A Holdon kívül más világítás nem volt, így a fénye felé úsztam, és valahogy sikerült a víz fölé emelni a fejemet. Az első, akit megpillantottam édesanyám volt: a törött karjában irtó fájdalommal tartotta a feje fölé az öcsémet. Úgy nézett ki, mint a Szabadságszobor. Mázlink volt, mert indulás után szinte rögtön felborultunk, így közel volt a part és nem volt mély a víz. Segítettek kimászni, úgyhogy hamar a sáros, hideg hóban ültem reszketve és könnyezve.
A többiek továbbálltak, mi ott maradtunk hárman. Édesanyám meglátta, hogy a távolban világít valami fény, így elindultunk felé. Csuromvizesen, reszketve, a síró öcsémet nyugtatva mentünk a hóban, rettenetes volt. Könnyeztem, de tartottam magam, hogy ne sírjak hangosan; teljesen át voltunk fagyva mindannyian. Mire az egyik házhoz értünk, már kezdett virradni.
Édesanyám bekopogott, a háziak pedig beengedtek minket, megszárítkoztunk és ruhát is kaptunk. A mai napig meghat az a végtelen emberség, amit tőlük kaptunk: átengedték nekünk az egyetlen paplanos ágyukat. Másnap betakartak szénával, és a szekerükkel elvittek minket a határtól nagyjából 15 kilométernyire. Azóta többször próbáltam megkeresni, azt a falut, ahol ilyen szívélyesen befogadtak bennünket, de sajnos nem sikerült megtalálni.
Emlékszel rá, hogy mi játszódott le benned, míg a víz alatt voltál?
Millió dolog átment a fejemen. Az, hogy többet nem látok senkit, hogy egy másik világban fogok felébredni. Végigpörgött bennem, hogy mik történtek már velem, vagy az, amikor az iskolával elvittek minket a Gellért fürdőbe. Álltam a fedett uszodában a medence szélén, még nem tudtam jól úszni, és valaki véletlenül belökött a vízbe. Csak akkor is az volt a szerencse, hogy közel voltam a medence széléhez, így ki tudtam mászni. Ugyanez volt a Rábánál is: kievickéltem, csakhogy itt a part csúszott a sártól.
Ez a történet mindig velem van, mert akkor, abban a pillanatban a sok gondolat mellett abban is biztos voltam, hogy itt most vége.
Nem tudtam, mi lesz édesapámmal, anyukámmal, az öcsémmel, csak azt tudtam, hogy már nem látok többé senkit. A terroristák elleni küzdelem és a Nagy izraeli háborúkon kívül ez volt életem egyik legkeményebb élménye.
Miután kitettek Titeket, bizonyára egy nagy séta következett...
Igen, ráadásul továbbra is a hóban és a sárban. Mielőtt átértünk Ausztriába a Rába magyar oldalán édesanyám egy katonától érdeklődött, és azzal a mozdulattal bele is csúszott a folyóba. A katonával kihúztuk, és ez az eset elég volt ahhoz, hogy simán átengedjen minket, így osztrák irányítással eljutottunk egy lágerbe, amit egy régi istállóból alakítottak ki. A földön lévő szénán aludtunk a kapott két pokróccal, és itt töltöttünk egy hetet. Kaptunk ételt, és még orvosi vizsgálat is volt, úgyhogy jól bántak velünk.
Édesapáddal mikor találkoztatok újra?
A hitközségen azt mondták, hogy majd hívják a szállásunkat, ha sikerül kideríteniük, hogy hol van az apám, és rá pár napra valóban csörgött a telefon: kiderítették, hogy Salzburgban van egy menekült lágerben. Vonattal odamentünk, és újra együtt folytattuk az utat.
Miért éppen Izraelbe mentetek?
Ausztriában együtt voltunk pár baráttal még a Dob utcából, akik Argentínába utaztak, de a szüleim azt mondták, hogy mi a zsidó államba megyünk. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy anyai nagyszüleim 1953-ban már kivándoroltak, ők győztek meg, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Kaptunk jegyet, így vonattal eljutottunk Genovába, onnan pedig hajóval Haifára.
Ha a nagyszüleid már ott voltak, akkor egy bizonyos egzisztenciába kerültetek?
Nem, a nagyszüleimnek semmije sem volt: nekik is mindent hátra kellett hagyniuk, amikor kimentek. Izraelben kaptak egy házat egy kis faluban, de nem volt egyszerű arrafelé munkát találni. Érdekes élmény volt egy budapesti fiúnak megérkezni egy izraeli faluba, ahol a nagyanyám, az egykori romániai iskolaigazgató és tanárnő itt mezőgazdasággal foglalkozik és a csirkéi kapirgáltak az udvaron. Végül egy Eilat nevű városba kerültünk. Kaptunk egy lakást, de mivel ez Izrael legmelegebb része a maga nyári átlag 40 fokos hőmérsékletével, két év után északra mentünk, a Tel-Aviv melletti Givatayimba, és azóta is itt élek.
Gondolom, folytattad az iskolát...
Miután befejeztem az általánost, a szüleim beírattak egy bentlakásos iskolába Jeruzsálembe, ahol nagyon jó barátságokat kötöttem: a mai napig jóban vagyok az egykori osztálytársaimmal. A középiskola után bevonultam a kötelező katonai szolgálatra. a tankosoknál kötöttem ki, és egyből visszajöttek a gyerekkori képek arról, ahogy a tank a Dob és a Kazincy utca sarkán állt.
Kilenc hónappal a bevonulásom után, 1967. június 6-án kitört a Hatnapos háború, így ez már a második hasonló eset volt az életemben ’56 után. Akkorra már tankparancsnoki kurzusra jártam, és megkaptam a lövész pozíciót, így mentünk a háborúba. A harmadik nap szembe találtunk magunkat egy T34-es tankkal, pont olyannal, ami a forradalom alatt házunk előtt állt. A parancsnokom kiadta a parancsot:, ,,lőj rá!” Így tettem, és el is találtam. Mi nem szeretjük – és remélem, hogy senki sem szereti – a háborút, de ha kitör, mindent meg kell tenni a győzelemért, észben tartva, hogy mindkét oldalon minél kevesebb legyen az áldozat.
A kisfiú lőtt, vagy a katona?
A katona lőtt, a kisfiú hezitált. Tudtam, hogy ha nem cselekszem helyesen, okosan és gyorsan, akkor én és a tankos kollégáim is elpusztulunk. Élet vagy halál: ez volt a kérdés. Parancsot kaptam, hogy lőjek, de nem akartam megölni valakit, aki a másik tankban ül. Mégsem volt választásom: sajnáltam, de katona voltam, és végeznem kellett a dolgomat az országomért.
Végül leszereltél és a Különleges Rendőrségi Titkos Alakulatnál lettél parancsnok. Mit volt itt a munkád?
Nem mindennapi feladatokat végeztem. Jártam például börtönben, hogy olyan információkhoz jussak, amihez másképp lehetetlen. Részem volt azoknak a felkészítésében, akik ,,elszámoltak” az 1972-es müncheni Olimpia gyilkosaival, amikor is tizenegy izraeli sportolót öltek meg. Volt olyan helyzet is, amikor mozgó autóba kellett beugranom azért, hogy emberi életet mentsek, ráadásul egy bűnözőét.
Úgy tudom, jártál 1956 óta a Dob utcában. Milyen érzésekkel állsz az egykori lakásotok előtt?
Többször is voltam. Egyszer próbáltam bemenni a lakásba, de sajnos nem engedtek. Mindig nagyon szívesen járok arra.
