Ódákat zengenek a kritikusok a Fekete telefon 2. részéről…. És nem véletlenül.
Kevés horrorfilm van, amely nem ijesztgetni akar, hanem lassan, módszeresen fojtogat. A Sinister ilyen volt, és most a Fekete telefon 2. egyértelműen ebből az iskolából érkezik. Nem hangosabb, nem gyorsabb, nem véresebb az első résznél, sokkal rosszabb értelemben hatásosabb. Ez az a film, amely után nem ugrasz fel a székből, hanem csendben ülsz, és azon kapod magad, hogy még percekig nem mersz megszólalni.
A folytatás nem próbálja újra feltalálni a saját mítoszát. Nem magyaráz túl, nem akar nagy univerzumot építeni, inkább mélyebbre ás ugyanabban a sötét veremben, amelybe az első rész már leengedett minket. A történet fókuszában továbbra is a trauma áll: nem mint egyszeri sokk, hanem mint hosszan velünk élő, torzító tapasztalat. A film legnagyobb ereje éppen ebben rejlik – abban, hogy nem engedi el a múltat, és nem kínál valódi feloldozást.
A hangulat végig nyomasztó, de nem üresen sötét. A csendek, a félbehagyott mondatok, az elfojtott érzelmek sokkal többet dolgoznak, mint bármilyen jumpscare. A rendezés tudatosan lassú, szinte makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a néző végig benne maradjon a kellemetlen érzésben. Nincs menekülőút, nincs humoros oldás, csak az a fajta hideg szorongás, amit a Sinister is mesterien alkalmazott.
Ethan Hawke jelenléte továbbra is baljós, még akkor is, amikor fizikailag nincs a képernyőn. A film egyik legnyugtalanítóbb eleme éppen az, ahogyan a gonosz nem lezárt entitásként, hanem visszhangként működik: ott van a terekben, az emlékekben, a döntések mögött. A második rész nem a rém figuráját erősíti tovább, hanem azt mutatja meg, milyen hosszú árnyékot vet egy egyszer elkövetett erőszak.
A gyerekszereplők alakítása meglepően visszafogott és hiteles. Ettől válik az egész történet fájdalmasan valóságossá. A film nem akar szerethető lenni, és nem is akar szórakoztatni a klasszikus értelemben. A Fekete telefon 2. nem mindenkinek készült. Aki pörgős, látványos horrort vár, csalódni fog. Aki viszont a Sinister lassú, romboló atmoszféráját szerette, annak ez a folytatás még mélyebbre hatol a bőr alá. Ez nem egy kellemes moziélmény, hanem egy olyan film, amely megdolgoztatja a nézőt, és nem engedi könnyen el.
Ritka, hogy egy horrorfolytatás ne tompítsa, hanem felerősítse az eredeti film legsötétebb vonásait. A Fekete telefon 2. ezt teszi. És éppen ezért válik az év egyik legnyomasztóbb, legnehezebben lerázható alkotásává.