A helyieket nem nagyon érdekli a nemzetközi elnevezés, ők továbbra is Rapa Nuinak hívják a szigetüket, amely elsősorban a moai szobroknak köszönheti hírnevét.
Mi, magyarok, hajlamosak vagyunk valamiért azt gondolni, hogy a Húsvét-sziget nem önmagában áll a Csendes-óceán délkeleti részén, Óceániában, hanem több is van belőle – valószínűleg ezért hívjuk következetesen Húsvét-szigeteknek ezt a vulkanikus eredetű földdarabot. Pedig valójában csak egy van belőle, területének 40 százaléka a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz tartozik, ami a világörökség része.
Miért éppen Húsvét-sziget?
Nevét Jakob Roggeveen holland tengerészkapitánytól kapta, aki 1722-ben húsvét vasárnapján fedezte fel. Az ünnep apropóján Paasch-Eylandnek nevezte el a szigetet, ennek a tükörfordítása terjedt el világszerte. A helyieket nem nagyon érdekli a nemzetközi elnevezés, ők továbbra is Rapa Nuinak hívják a szigetüket, és állítólag a húsvétot sem ünneplik nagyobb felhajtással, mint bármelyik másik jeles napot az évből.
A Húsvét-sziget a többi emberi településtől legmesszebb eső, régóta lakott hely a világon. Chilétől 3500 km-re nyugatra található, közigazgatásilag ehhez az országhoz tartozik, kultúráját azonban az i. sz. első évezredben a Polinéziából érkezett lakói hozták létre.
A sziget az idők során túlnépesedett, ami végül ökológiai és civilizációs katasztrófához vezetett; az európai felfedezők már mindössze egy két-háromezer fős lakosságot találtak, ami jóval kevesebb a korábbi, becsült 15 ezres létszámnál. Ma kevesebb, mint 8 ezren lakják, legtöbben a sziget egyetlen településén és egyben a fővárosában, a nyugati parton található Hanga Roában élnek.
A moai szobrok szigete
A Húsvét-sziget nevének hallatán általában mindenkinek a moai szobrok jutnak eszébe. A turisták elsősorban ezek miatt utaznak el a világ végére, a kutatók pedig könyvtárnyi szakirodalmat írtak össze a szobrokról és az azokat övező rejtélyekről és kutatási eredményekről.
A sziget ősi kultúrájának legfontosabb emlékei valószínűleg egy ős-kultusz termékei: a különböző törzsek a saját őseiknek állítottak ebben a formában emléket, és egyúttal vetélkedtek más csoportokkal. A szobrok alakjában a kutatók és a helyi hagyományok egyaránt fallikus szimbólumot (is) látnak.
A fennmaradt közel 900 monumentális kőszobor közel fele a Rano Raraku vulkáni mellékkúp közelében található, nagyrészt befejezetlenül. Legtöbbjüket az innen bányászott puha vulkáni tufából készítették, becslések szerint az 1250 és 1500 közötti időszakban. Az alkotások nagy részét a fej dominálja, de általában látható a törzs egy része is a kezekkel. Lábakat csak az egyetlen, térdelő helyzetben levő szobron faragták ki.
Csupán egyetlen oka van annak, ha ezek a szobrok óriási fejekként élnek az emlékezetünkben, mégpedig az, hogy a fotósok körében a nyakig beásott moaik a legnépszerűbbek. Ezekből kb. 150 darab található a szigeten, és a mai napig rejtély, hogy a hatalmas kőtesteket miért rejtették a föld alá.
A szobrok átlagosan 4-5 méter magasak, de a kutatók 2 és 20 métereset is találtak, utóbbit befejezetlenül, egy bánya sziklafalába vésve.
A szobrok élő törzsfőnökökről vagy istenített ősökről készültek, és túlnyomórészt a part mentén kiépített teraszokon helyezték el őket, arccal a sziget belseje felé, a törzsi földekre tekintve. A kutatók álláspontja szerint a kőszobrok a törzs eltávozott tagjainak lelkét voltak hivatottak őrizni, tehát nem védelmi, sokkal inkább vallási szerepet töltöttek be.
Borítókép forrása: Shutterstock / PuzzlePix
