A légiutas-kísérő szakma főleg a fiatalabb korosztály számára lehet kecsegtető, hiszen általa bejárhatják a világot és sokféle tapasztalattal gazdagodhatnak. Szerencsére a csaknem tíz éven át stewardessként dolgozó Ann Hoodnak is inkább a szép emlékek maradtak meg emlékezetében, amelyet idén a Fly Girl című könyvében tett közkinccsé. A kötet kapcsán vele készült riportban ugyanakkor megnyílt a szakma árnyoldaláról is: mesélt például a kötelezően betartandó súlyhatárról és a mindennapos szexizmusról.
„Bár pokolian szexista volt a légiutas-kísérő létforma, mégis azonnal a rabjává váltam, hiszen az ember lányának mégiscsak olyan munkája van, amellyel világot láthat” – kezdi boncolgatni emlékeit Ann Hood, a Fly Girl (Repülj kislány) című bestseller kötet írója a CNN vele készült riportjában. 1964-ben, mindössze 11 évesen került a kezébe a Hogyan legyünk stewardessek? című könyv, s onnantól kezdve nem is volt kérdés, merre vezet az útja diplomázás után.
Ann kitartott gyermekkori elhatározása mellett, s miután 1978-ban végzett az egyetemen, azonnal önéletrajzokkal kezdte bombázni a nagyobb légitársaságokat. „1978 több szempontból is fordulópontnak számított a női emancipáció szempontjából. Az egyik oldalon a régi sztereotípiákat hallgattuk, miszerint »menj férjhez, szülj gyereket«, míg a másik oldalon már az önállóság és karrier voltak a központban. Mindkét esetben komoly elhatározás kellett ahhoz, hogy véghez vidd, amit akarsz.”
Súlyhatár és izzasztó kiképzés
Annt végül tizennégyezer jelentkező közül felvették a TWA, azaz Trans World Airlines (a légitársaságot az American Airlines vásárolta fel 2001-ben) légiutas-kísérő programjába, ahol összesen ötszázhatvanan kezdték meg az izzasztó kiképzést, ugyanakkor már a felvételi alkalmassági kritériumok sem voltak egyszerűek.
„Ebben az időben nem csak azon múlt, megfeleltél-e vagy sem, hogy hány nyelven beszélsz vagy épp mennyire vagy találékony.
A jelentkezésünkkor minden légitársaság küldött egy diagramot, amelyen az adott magassághoz megadták a maximális súlyt. Ha ebből valaki kilógott, azt nem is interjúztatták”
– mondta az exlégiutas-kísérő a vele készült riportban. „Mindannyiunknak kötelességünk volt megtartani azt a testsúlyt az évek során, amellyel felvettek. A mai napig élénken él bennem, hogy egy kollégámat azért rúgták ki, mert kilógott a súlyhatárból. A legborzasztóbb az egészben, hogy ezt a korlátozást csak a kilencvenes években szüntették meg” – tette hozzá.
A kiképzés néhány napos intenzív gyorstalpalóval kezdődött Kansas City-ben, ahol a kadétok mindent megtanultak a repülőgép-alkatrészek nevétől egészen a sürgősségi egészségügyi ellátásig, valamint a hét különböző gép biztonsági protokolljáig. A listán egyébként ott volt az „egek királynőjének” is becézett Boeing 747-es is. „Félelmetesen nagy gép volt nagyon keskeny csigalépcsőkkel. Emlékszem, folyamatosan azt mantráztam magamban: »csak el ne ess, csak el ne ess.« Végül persze megszokta az ember, ahogy mindent.”
Szexi díszek a felső tízezer égi köreiben
„A hetvenes évek végén a légiutas-kísérők még mindig „csak” gyönyörű, szexi díszeknek számítottak a pilóták mellett, s továbbra is
élesen élt a fejekben a férfi utasokkal flörtölő, miniszoknyás stewardessek sztereotípiája
– foglalta össze visszaemlékezéseiben a nyolcvanas évek jellemző attitűdjét Hood.
Emellett viszont a vele készült riportban nem győzi hangsúlyozni, mennyit változott az utazóközönség az elmúlt negyven évben. „Hogy is mondjam, a repülővel való közlekedés akkoriban különlegesség számba ment. Az emberek csinosan szálltak fel a gépre, élénken megmaradt bennük a kiszolgálás, az ételek, összességében az élmény. Akkoriban egy Ralph Lauren által tervezett egyenruhában dolgoztam, az első osztályon ízlés szerint főztek az utasoknak, akiket gyakran név szerint ismertünk. Szintén az első osztályon választhattak az orosz kaviár és a homár között, amelyhez Dom Perignont kortyolgathattak. Mára az egész procedúra teljesen lelketlenné vált.”
Ez is érdekelhet: A légiutas-kísérők munkáját azóta övezi valami megfejthetetlen misztikum, mióta az ember a föld után meghódította az eget is. A mindig csinos, tettre kész nők sziluettjét fedő ruhadarabok megtervezése nem egyszerű feladat, mivel a 2. világháborút követően már nem csak a praktikum, hanem a csinos praktikum a dizájnerek hívószava. Épp ezért a légitársaságok nem bízzák a véletlenre a munkát: a történelem legszebb légiutas-kísérő-szettjeihez olyan nevek köthetők, mint Oleg Cassini, Coco Chanel, Dior vagy Don Emilio Pucci. Az elképesztő ruhakölteményekről írt cikkünk ITT érhető el.
Ann egyetlen dolgot nem sír vissza a nyolcvanas évekből, mégpedig a dohányzást a repülőgépen. „A légiutas-kísérők számára ez mindig rémálom volt. Ha ötnapos útra indultam, külön egyenruhát kellett csomagolnom, annyira füstszagú voltam a sokadik napra. Örülök, hogy ezt végül megszüntették.”
Szex a fellegek felett? Naná!
Ann szerint kár lenne tagadni, hogy a túlfűtött szexualitás jó párszor tettekben is megnyilvánult a repülőgépeken.
Nem volt ritka, hogy a nagy nemzetközi járatokon egy férfi bement a mosdóba, az ülőpartnere pedig csatlakozott hozzá néhány perccel később.
Az is megesett, hogy a nagyobb járatokon a repülők ötüléses, középső szakaszában ketten elbújtak a takaró alatt.”
Az exlégiutas-kísérő nem csak az utasokkal kapcsolatban emlékezett meg a flörtölésről, hiszen maga is többször belehabarodott egy-egy utazóba a gépen. „Előfordult, hogy randizgattam utasokkal, de az általában katasztrofális véget ért. ’82-ben aztán találkoztam egy sráccal a San Francisco-New York útvonalon. Öt évig voltunk együtt.”
Hood persze az égi-légyottokon kívül számos furcsaságnak is szemtanúja volt a légiutas-kísérőként eltöltött csaknem tíz éve alatt:
Mind közül szerintem az a nő vitte a pálmát, aki az első osztályon szoptatta a macskáját. Mint egy kisbabát.
Vagy az a srác, aki egy szál alsónadrágban és nyakkendőben utazott, mert nem akarta összeráncolni az ingjét és a nadrágját egy állásinterjú miatt. A 747-es frankfurti járaton pedig volt egy férfi, aki biciklivel közlekedett a folyosón.Összességében azt mondanám, hogy a munka 80%-a szórakoztató volt, 20%-ban viszont rém unalmas, viszont alkalmanként történtek ilyen és ehhez hasonló furcsaságok, amelyek aztán hetekig megmosolyogtatták az embert.”
Ann imádott az emberekkel beszélgetni, leginkább ez, s persze az újabb és újabb célállomások ígérete tartotta benne a lelket a csaknem tíz év szolgálat alatt. Hood végül ’86-ban hagyta ott karrierjét, mivel érvénybe lépett az a liberalizáció, amely megszüntette a viteldíjak szövetségi ellenőrzését, s ez örökre megváltoztatta az addig ismert repülést. „Lényegében demokratizálódott a repülés, hiszen az olcsóbb árak miatt az mindenki számára elérhetővé vált.”
Hood a mai napig büszkeséggel gondol vissza légiutas-kísérőként eltöltött éveire, mivel úgy véli, a szakszervezeti jelleg a mai napig érzékelhető a stewardess-társadalomban: szoros az összetartás. „Ott vagyunk a necces helyzetekben, s nem csak annyi a dolgunk, hogy megnyugtassuk az utasokat, hiszen gyakran el is kell hárítanunk a felmerülő hibákat, problémákat.”
Ann Hood összességében úgy véli, megérte a szolgálatban töltött nyolc év, mivel az teljesen megváltoztatta az életét. „21 éves voltam, amikor felvettek a TWA-hoz, ez óriási önbizalmat adott, mivel lényegében átvettem a kontrollt az életem felett.” A megváltozott szabályok és egyéb regulációk ellenére Ann úgy gondolja, hogy napjainkban is megéri belevágni a légiutas-kísérő létbe, mivel mindössze néhány évnyi munka is teljesen átformálhatja az ember életfelfogását.
Ezt a munkát nem a pénzért végzi az ember
Sokan még mindig azt gondolják, hogy ez glamour, miközben valójában nagyon kemény munka – oszlatja el az egyik legnagyobb tévhitet a szakmájával kapcsolatban a Swiss volt légiutas-kísérője. Tankó Csilla mesélt a komoly kiképzésekről, a sztárokkal való utazásairól és a kedvenc desztinációiról, de elárulta azt is, hogy kik a világ legudvariasabb utasai, vagy hogy élőben is olyan tökéletesek-e a pilóták, mint a filmekben. Vele készült interjúnk ITT olvasható.
