„Csinálj, amit akarsz!” – remélem, nem vagyok egyedül, ha azt mondom, egynél többször vágtam már ezt a másik fejéhez egy feszültséggel teli szituációban. Az emberekben alapvetően négyfajta kommunikációs található meg, melyek közül az asszertivitás képessége az, amivel a legtöbbet kihozhatjuk egy adott konfliktusos vagy döntést igénylő helyzetből.
Az asszertív kommunikáció egyik alapvetése, hogy a két fél egyenlő. Nincs passzív és agresszív társ, alkalmazása során pedig mindketten kifejezésre juttatják, mi bántja őket, mik a szükségleteik, mit szeretnének elérni – mindezek mellett pedig tiszteletben tartják a másik ugyanerre irányuló kinyilatkoztatását. Nincs helye tehát az „Az lesz, amit én mondok” és „Utálom azt az éttermet, de oké, menjünk„- típusú mondatoknak. Egyrészt tehát arról szól, hogy kiállunk magunkért, másrészt értő figyelemben részesítjük a másikat anélkül, hogy manipulálni próbálnánk őt.
Nézzünk egy példát: fáradtan hazaérve azt vesszük észre, hogy a már otthon tartózkodó, de valamibe épp belemerült párunk ránk se bagózik, mi pedig szívesen vettük volna, ha megkérdezi, milyen napunk volt. Ilyenkor az amúgy is feszült alaphangulatunkat ez a csalódás csak tetézi, és már a nyelvünk hegyén van az éles „Neked is szia” vagy az „Észre se veszed, hogy megjöttem?” megjegyzés. Tapasztalatból tudhatjuk, hogy ezek nem vezetnek semmire, és ha van egy kis önuralmunk, ilyenkor (is) bevethetjük az asszertív kommunikációt például azzal, hogy „Kicsit szomorú lettem, hogy meg sem kérdezted, milyen napom volt. Volna kedved félórát beszélgetni?„. Másik ilyen szituáció lehet, ha egy családtagunk felhív, hogy munka után segítsünk neki összepakolni pár dobozt, miközben mi egy csendes, relaxálós estét szerettünk volna tartani. Ilyenkor hajlamosak vagyunk igent mondani, nehogy megbántsuk a másikat, pedig ha nem sürgős és halaszthatatlan dologról van szó, udvariasan közölhetjük, hogy ma pihenni szerettünk volna, mert extrán stresszes napunk volt, de másnap szívesen segítünk neki. Az én-üzenetek mellett fontos, hogy ne a vitapartnerünket bíráljuk, hanem a helyzetről fejezzük ki a véleményünket, és ha lehet, javasoljunk egy megoldást. Az „Elviselhetetlen, ahogy vezetsz, szerintem egyáltlaán nem kéne volán mögé ülnöd!” helyett sokkal jobb és célravezetőbb a „Szeretném, ha lassabban, megfontoltabban vezetnél, mert sokszor félek melletted ülni a kocsiban„.
Az asszertivitás gyakorlása arra is tanít, hogy a vita vagy veszekedés hevében az én-üzenetek közvetítése által előrejussunk, és ne csak sárdobálás, a régi sérelmek felemlegetése és egymás sértegetése legyen az eredmény. Ugyanakkor abban is segít, hogy ne hallgassuk el a mondanivalónkat attól való félelmünkben, hogy a másik dühös lesz.
Tény, hogy ez a fajta kommunikáció gyakorlatba való átültetése nehezebb, mint amilyennek hangzik, és az is problémákat okozhat, ha látjuk, a másik nem így kommunikál. Félreértés ne essék – nem a görcsös kompromisszumkészségről van szó, és nem minden alkalommal van helye az asszertivitásnak, utóbbira példa a veszélyhelyzet vagy megalázó szituáció. Amikor a gyermekünk kitépi a kezünkből a kezét egy forgalmas úttest mellett, nem azt fogjuk vele elsőként közölni, hogy „Kérlek, ne tedd ezt, mert nagyon megijesztesz„, hanem rákiáltunk, amilyen hangosan csak tudunk, hogy megálljon. Ha egy szórakozóhelyen valaki az elutasításunk ellenére is kellemetlen, sőt, már zaklató módon közeledik felénk, mit sem ér, ha udvariasan a lelkére beszélünk.
A dolog kulcsa a gyakorlásban rejlik, és abban, hogy idővel felismerhessük, mely helyzetekben és kikkel szemben érdemes és hasznos ezt alkalmaznunk, és ki/mi az, amikor nem célravezető.