Ha egy ismert művész – legyen az színész, zenész, énekes vagy író – elhalálozik, akadnak kollégái, akik szinte kötelességüknek érzik, hogy olyan részletekbe avassák be a nagyérdeműt a halál vagy az utolsó napok kapcsán, amire semmi szükségünk. Vélemény.
Többször tapasztaltam már azt, hogy ha egy ismert ember vagy művész meghal – maradjunk a magyar sztároknál – több újság dolgozójának első dolga, hogy felemelje a telefont, és felhívja azokat, akik ilyenkor hajlamosak egyfajta siratóasszonyként eljárni. Persze ilyenkor elhangzik, hogy milyen jó barátságban voltak, hogy mennyit játszottak vagy zenéltek együtt, és ó, de szomorú, már ő sincsen.
Nem vitatom e szavak őszinteségét egy pillanatig sem, ám előfordul, hogy az illető túllő a célon. Kifakadásom oka Forgács Gábor halála kapcsán merült fel. Természetesen ahogy lenni szokott, működik a katasztrófaturizmus: portré, a barátok emlékezései, szép szavai és bennfentes infói, ami olykor bicskanyitogató tud lenni.
Too much information – Avagy kegyeletsértő-e, ha túl sokat mondunk?
Forgács Gábort minden kabarét és szinkront szerető a szívébe zárta az évtizedek során. Nézőként megszámlálhatatlan emlékünk és boldog pillanatunk fűződik hozzá. Természetesen ez korántsem annyi, mint amennyi emléke kollégáinak, pályatársainak van.
Valamilyen oknál fogva egy halálesetkor szeretünk arról olvasni, hogy hogyan halt meg az illető hiszen jó látni, amikor azt olvassuk: ,,otthon, családi körben aludt el örökre”. Mert hiszen ez az ideális, ez tűnik szépnek, hogy ha már menni kell, azok legyenek ott, akiket a legjobban szeretett, és akik a legjobban szerették. Persze ez lehet idealizált kép, hiszen a halál nem mindig szép, nem mindig irigylésre méltó, nem mindig olyan szerencsés az ember, hogy egyszerűen elaludjon. Ennek ellenére örülünk ennek a mondatnak.
És akkor jönnek a kollégák, akik nem állnak meg ott, mennyire szerették, és hogy milyen jó volt együtt játszani, együtt alkotni, együtt létezni. Straub Dezső például a Blikknek a következőt nyilatkozta Forgács Gáborról:
Egy hete beszéltem vele, akkor nagy szerencsém volt, mert ugyanolyan volt, mint lenni szokott. Ugyanúgy beszélgettünk és hülyéskedtünk, mint mindig. Két nevetés között teljesen tárgyilagosan mondta, hogy bent van egy kórházban, éppen. Nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Szóba is hoztam, hogy a szilveszteri műsor miatt keresem. Akkor mondta Gábor, hogy Dezső, egy hospice- házban vagyok már egy hete, tudod, mit jelent ez? Nagyon ledöbbentem.
Megértem, hogy Straub Dezső számára rendkívül megrázó lehetett az utolsó beszélgetés, hiszen az egyik kollégáját, talán barátját veszítette el. Mindennek ellenére felmerül bennem a kérdés, hogy miért gondolja úgy, hogy ez a beszélgetés a közönségre tartozik? Mivel leszünk mi többek, ha megtudjuk, hogy a szeretett színészünk utolsó hetei nem voltak idilliek? Hiszen mind tudjuk, mi történik egy hospice házban. Mit ad hozzá Forgács Gábor – vagy bárki – munkásságához, emberi mivoltához az, ha tudjuk, milyen méltatlan helyzetben volt az utolsó napjaiban? Semmit. És éppen emiatt a semmi miatt teljesen felesleges beavatni abba a közönséget, amihez semmi köze. Annál is inkább, mert ha Forgács Gábor tudatni akarta volna, hogy hogy van, biztosan talált volna rá fórumot.
Persze nem tisztem, hogy megsértődjek a nevében, vagy a családja helyett, és nem is teszem, csupán elgondolkodtatónak tartom, hogy halálunk után már bárki mondhat rólunk bármit, akkor is, ha valamelyest méltatlan helyzetbe hoz bennünket.
Természetesen annak, aki elment, már ezek a dolgok nem számítanak, mégis egyfajta üzenet lehet: próbáljunk meg jobb emberré válni az által, hogy megtartjuk magunknak azt, amiről nem szeretnénk, hogy halálunk után rólunk derüljön ki.
Nyitókép forrása: Getty Images