Emlékszem arra a napra, amikor teljesen véletlenül elém kerültek a Green Renaissance videói. Éppen ebédeltem, mégis, a falatok alig találtak utat maguknak a torkomban, úgy nyeltem a könnyeimet. Mert megmutatták, milyen egyszerű is lehetne az élet.
A négy kreatív alkotó lencséjén keresztül mintha egy egészen más világ nyílna meg előttünk. Amely nem jobb vagy rosszabb és még véletlenül sem élnék azzal a közhellyel, hogy boldogabb, mint a miénk. Ó, nem! Egészen egyszerűen igazabb. Emberek valódi érzésekkel, saját gondolatokkal, önmagukat felvállalva, őszintén beszélnek megélt történetekről, a pénzhez való viszonyukról, a munka valódi értelméről. Ezzel pedig ritka kincset adnak nekünk: a végletekig lecsupaszított, filtermentes lelküket.
Gyönyörű képsorokban próbálják megértetni velünk az élet esszenciáját, néhol ténylegesen paradicsomi tájakra kalauzolva el minket. „Egy ilyen helyen én is boldog lennék” – ábrándozunk lemondóan. Vagy talán meglépjük, fogjuk a cókmókunkat és elköltözünk vidékre, oda, ahol szerintünk a boldogság lakik. Posztolunk a veteményesünkről – feszülten nézzük, hány lájk érkezett rá. Zoomolunk, home officolunk, túlórázunk, pénzt hajtunk, ügyeket intézünk, stresszelünk – és nem értjük, hol van a beígért boldogságunk? Nos, nem vidéken…
Hanem a fejünkben. A döntéseinkben. Abban, hogy elfogadjuk, a dühünk, a szeretetünk, a fáradságunk, a nevetésünk, a csalódásunk, az örömünk, a félelmünk – az életünk megélése: az maga a boldogság.