Egészen kislányként felfedeztem magamban az írás iránti szenvedélyt. Ha boldog voltam, kiírtam magamból, ha szomorú voltam, szintén. Akkor még nem voltam azzal tisztában, hogy ez egyfajta terápia számomra. Később viszont rájöttem, hogy a bennem dúló érzelmekkel csak így tudok megküzdeni, és ebben egy mentorom is segített.
Talán ezért nem meglepő, hogy bolondultam az irodalomért – már csak mentoromnak hála is. Bár sosem írtam verseket, imádtam olvasni őket, emellett minden fajta könyvet faltam.
Amikor középiskolába mentem, már komoly terveim voltak a jövőre nézve. Tudtam, hogy egyszer újságíró szeretnék lenni, és azt is, hogy minden álmom egy saját könyv megírása. Utóbbi még várat magára kicsit. Második évfolyamosok voltunk, amikor új irodalomtanár érkezett az iskolába. István bá, bár nehezünkre esett „bá”-nak nevezni, ugyanis alig volt pár évvel idősebb nálunk. Friss diplomásként a mi iskolánkat választotta a pályakezdéshez.
Sosem tudok elég hálás lenni azért, amit adott nekem
István bának hamar feltűnt, hogyan állok az irodalomhoz. Nem emlékszem pontosan, mikor dobta be az ötletet, hogy vegyek különórákat tőle, csak arra emlékszem, mennyire kivételezettnek éreztem magam, amiért több figyelmet kaptam tőle a kötelező órákon kívül. Segített abban, hogyan találjam meg a hangomat. Egyszer arra kért, mondjam ki a szavakat, amik eszembe jutnak. Hirtelen az ajtóra néztem: ajtó, majd egy nevet kért: Kristóf (így hívtak az akkori szerelmemet), évszak: tavasz, múlt, jelen, jövő: jövő. Mindet felírt, átnyújtotta a papírt, és azt kérte tőlem, ezeket a szavakat használva írjak egy háromoldalas novellát. Nagyon szenvedtem, mire ihletet kaptam. Amikor viszont megírtam, elégedett voltam magammal, de izgultam, neki fog-e tetszeni. Sosem felejtem azt a büszke félmosolyt az arcán, miközben olvasta a novellámat. Később megtett az iskolaújság főszerkesztőjének. Minden eseményről én tudósítottam, miközben újabb és újabb novellákat íratott velem. Sosem tudtam elég hálás neki. Nem tudom, ő tisztában van-e azzal, milyen sokat jelentett számomra az a pár óra a tanítás után, és azt, hogy mennyi eszközt adott a kezembe, amiket azóta is használok, ha írásról van szó.
Szerintem nem kell túl sok részletbe bocsátkoznom azzal kapcsolatban, hogy miért jutott ez most eszembe. Szász Júlia a Nemzeti Színházban elszenvedett balesete után még mindig nem épült fel teljesen. Az újságok az elmúlt napokban azon csámcsogtak, mennyi pénzt kapott a színésznő a balesete után, és azóta is. A színház igazgatója, Vidnyánszky Attila egy interjúban arról beszélt, miért és mennyi jövedelmet kap a két megsérült színész. Nem érdekel ebben a kérdésben kinek van igaza, se a politikai része. Nekem egy mondat különösen megütötte a fülemet. „Ezt a kicsi lányt diákként a színházba hoztam, fogtam a kezét, szakmailag szépen építettem. Eljuttattam a Júliáig (a Romeó és Júliában Szász Júlia kapta a női főszerepet – A szerk.), vigyáztam rá, a jövőt láttam benne. Tényleg azt kívánom, itt hivatalosan, hogy Horváth Lajos Ottó és Szász Juli találjon egy olyan színházat, ahol jobban vigyáznak rájuk, mint ahogyan én vigyáztam” – fogalmazott indulatosan Vidnyánszky.
Hol a határ a mentor és diák kapcsolatában?
Természetesen engem, akit szintén egy önzetlen és segítő szándékú tanár jutatott el oda, ahol vagyok, elgondolkodtattak ezek a sorok. Nem tudom, én hogyan állnék ehhez a helyzethez. Nem olyan régen volt a tízéves osztálytalálkozónk, ahol ott volt István bá is. Szerettem volna neki elmondani, hogy mennyire sokat köszönhetek neki, hogy ő volt a legjobb mentor, akit egy diák kívánhatna magának.
Sajnos akkor azt láttam, az elmúlt évek nyomot hagytak rajta, már nem volt lelkesedés a szemében, inkább fáradtság, amitől a szívem egyszerűen összefacsarodott. Nem volt alkalmam hálát adni neki. Csak távolról figyeltem azt az embert, aki akkoriban terelgetett engem. Vidnyánszky szavait hallva eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha az én mentorom ma ideállna és segítséget kérne tőlem. Ha most ő akarna picit támaszkodni rám. Mindent megtennék érte. Egy bizonyos határig. Ameddig nem érezném, hogy visszaélne az iránta táplált tiszteletemmel és hálámmal.
A hála nem egy olyan láng, ami kialszik
Mindig hálás leszek neki, és ezt tudom, hogy ha most egyfajta fátyol van a szemén, ezt ő is tudja. Tudja, hogy számíthat rám, ahogy én is számíthattam rá. Azt is tudom, ő sosem élne vissza ezzel. Sosem várná el tőlem, hogy bármi is történjék, őt mindig magam elé helyezzem. Szerintem ez a helyes. Ahogyan egy madárka addig eteti fiókáit, ameddig ők megtanulnak repülni. Mindig ott lesz egy láthatatlan szál, ami ezt a két felet összeköti. Nem jó, ha ezt bármelyikük is elkezdi égetni a saját oldaláról. Nem értek, és sosem fogok egyetérteni azzal, amikor egy tanító, mentor élete végéig tartó „fizetséget” vár a diákjától, hiszen ez bemocskolja a korábbi „önzetlen” tettét. Az igazi örömöt számukra az kellene, hogy okozza, ha látják, tanítványuk megtanult nélkülük is repülni.
Nyitókép forrása: Getty Images