Sose felejtem életem legikonikusabb randevúját. Nem azért, mert annyira romantikus lett volna, hanem inkább mókás, valahol pedig a lelkemben épülő fal első téglája.
Második alkalommal találkoztunk az úriemberrel, aki építészmérnökként nagyon szeretett a munkájáról mesélni. Ezúttal éppen azt taglalta, milyen volt, amikor az egyik kórházat újították fel. Hozzátette, azon a szárnyon, ahol a pszichiátria van. Hosszú percekig ecsetelte, hogy ott milyen betegek vannak. Olyanok, akiknek a nézésén is látszik, hogy nem normálisok és félelmetesek.
– De képzeld el, vannak ott olyan emberek is, akikről meg sem mondanád, hogy pszichiátrián vannak. Teljesen normális a kinézetük, sőt, egy-egy nő még szép is. Nem értem, hogy az ilyenek miért vannak ilyen helyen – taglalta, miközben én nagyokat hümmögve kortyolgattam a boromat.
Így reagált a pszichológusom
Pár nappal később a pszichológusom annyira nevetett a történetet hallgatva, mint még soha azelőtt. És azóta sem. Közösen megegyeztünk, még egyszer muszáj randiznom ezzel a férfival. El is érkezett az harmadik randevúnk. Ezúttal a lakásán voltunk. Hasonló bort ittunk, a teraszajtót támasztva hallgattam a történeteit, amikor elérkezettnek láttam az időt, hogy közbeszóljak.
– Emlékszel, hogy legutóbb a pszichiátriáról elmélkedtél és az ott lévő emberekről? Na én is olyan vagyok, akiről meg sem mondanád… Három évvel ezelőtt hat hónapot töltöttem azon pszichiátrián, amelyikről te beszélsz.
A teste látványosan megfeszült, kínjában felnevetett, de reagálni nem tudott, csak makogott valamit, hogy ő nem úgy értette. Nem álltam neki magyarázkodni, elnyomtam a cigimet, majd tisztes távolságot tartva egymástól befejeztük a filmet, amit elkezdtünk és eljöttem. Soha többet nem keresett.
Nem csak ő ítélt el
Máig nem felejtem el a tekintetét, amelyben a megzavarodottság és az ítélkezés keveredett. Tökéletes példája annak, miért féltem évekig beszélni életem legfájdalmasabb és nehezebb időszakáról. Ma már mindenki elfogadja a személyiség zavarokat, sőt, még menőznek is vele, de ha személyesen találkoznak hozzám hasonlókkal, ítélkezne. Nem tudják miért, mi történt, csak ítélkeznek. A családom és a barátaim abban az időszakban elképesztő támogatást nyújtottak, viszont amint elhagytam a kórházat, mindig pengeélen táncoltak. Nem én táncoltattam rajta őket. Úgy kezeltek, mint egy hímes tojást, egy beteg embert, akire vigyázni kell. Gyűlöltem, amikor minden hibám után a hátam mögött összesúgtak, hogy „nézd el neki, beteg”. Úgy aggatták rám ezt a címkét, hogy elhittem, valóban beteg vagyok. Korábban aligha volt nálam lazább ember. Könnyedén ismerkedtem, szórakoztam, randizgattam csak úgy kedvemre, éltem az életet. A kórházat követő két évben viszont olyan falat építettem, – ami talán azzal a randival kezdődött -, amelyet nem tudtam lerombolni. Külföldre költöztem, ahol a könyvekbe temetkeztem, nem találkoztam új emberekkel, nem szórakoztam, csak féltem.
Tényleg beteg ember vagyok?
Féltem az ítélkező tekintetektől, a hátat fordításoktól. Majd megszoktam. Megszoktam, hogy egy beteg ember vagyok. Az új munkahelyemen sosem említettem a múltamat, miközben a kollégáim közül többen is felvállalták a mentális problémáikat. Én megértően hallgattam, de sosem meséltem. Minek mondjam, biztosan látják, hogy beteg ember vagyok. Közel három évébe telt a pszichológusomnak megértetnie velem, nem vagyok beteg és saját magamat kínzom vele, ha engedem, hogy rám aggassák ezt a címkét. Le kell vetkőzzem. A mostani páromnál sikerült először. Olyan hamar beleszerettem és annyira fájt a szívem, hogy talán ő is úgy néz majd rám, hogy inkább próbáltam elüldözni. Nem értette, hiszen ő is hasonlóan érzett és nem értette, miért lökőm el magamtól. Amikor leültettem, hogy elmeséljem neki a történetemet úgy kezdtem, „tudom, hogy el fogsz menekülni”. Figyelmesen hallgatott, a test beszéde mindvégig nyitott volt. Amikor végeztem csak annyit mondott: sose menekülnék el tőled. Három év után először nem ítéltek meg. Először fogta meg egy idegen a kezemet, nézett rám csillogó szemmel és jelentette ki, elfogad úgy, ahogy vagyok. Lassan kezdtem el megnyílni a világnak, néha még mindig képtelen vagyok róla beszélni. De már tudom, nem vagyok beteg és aki szeret, úgy szeret, hogy az életem könyvében mindig ott lesz, hogy fél évet töltöttem a pszichiátrián, öngyilkossági kísérleteim miatt.