A legerősebb kapocs általában az édesanyánkhoz köt minket, emiatt a vele való kora gyerekkori kapcsolatunk alapjaiban határozza meg, hogy mit gondolunk magunkról, hogyan kapcsolódunk magunkhoz, másokhoz és a világhoz. De mi van akkor, ha ez a kapocs „nem jó”, és inkább kárt okozott bennünk, mintsem a hasznukra vált volna? Hogy lehet helyrehozni az anyasebet?
A társadalom oldaláról érkező sztereotípiák pedig tovább erősíthetik, mélyíthetik az anyasebet. A „Nézd, mennyi mindent tett érted az anyád!”, az „Anya annyi mindent feláldozott értem, önző lennék, ha megtenném, amit ő nem tehetett. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát” és a „Minden helyzetben hűségesnek kell lennem anyához, ha felbosszantom, azt fogja hinni, hogy nem tisztelem”-hez hasonló vélekedések miatt a legtöbben azt hisszük, hogy az anya szent és sérthetetlen, és csak velünk van a baj.
Hogyan gyógyíthatom be?
Először is el kell fogadnunk, hogy senki sem változtathatja meg az édesanyját. Az anyaseb begyógyítása egyszerre áll abból, hogy elfogadjuk a felé irányuló neheztelésünket, haragunkat, miközben felismerjük, hogy (ha lehetséges), meg kell neki bocsájtanunk. De a legfontosabb, hogy fogadjuk el: nem fog megváltozni és nem is feladatunk megpróbálni megváltoztatni őt, helyette csak és kizárólag a saját hozzáállásunkon tudunk dolgozni.
Fejezzük ki fájdalmunkat
Szakember, naplózás, vagy önsegítő könyvek segítségével tudatosítanunk kell magunkban, hogy igenis haragszunk, fáj, hogy elhanyagoltak, hogy kinevettek, hogy nem szerettek minket úgy, ahogy igényeltük – és ez teljesen rendben van. Nem kell bűntudatot éreznünk az érzéseinkért.
Szeressük magunkat
Önmagunkról alkotott képünket édesanyánk szemén keresztül alkottuk meg, de ismerjük fel, hogy ha ezt ő nem tudta pozitívan megtenni, az nem a mi hibánk. Nem vagyunk rossz emberek. Az anya által alkotott, ideálisnak gondolt kép elengedésével újrateremthetjük énképünket.
Fejlesszük öntudatunkat
Mivel gyermekkorunkban az édesanyánk nem adott megfelelő mennyiségű és minőségű visszajelzést az érzelmeinkről, nem volt erőforrásunk arra, hogy megismerjük saját magunkat. Ezt most egyedül kell megtennünk, türelmesen, időt szánva rá. Jó gyakorlat, ha, amikor egy érzés a hatalmába kerít minket, nem szaladunk el előle, hanem átéljük, felcímkézzük, hogy mi az. Harag? Elégedetlenség? Csalódottság? Felcímkézni az érzést a legelső lépés annak érdekében, hogy megküzdjünk vele.
Legyünk saját magunk szülője
Nem egyenlő az önmagunk elkényeztetésével, ha törődünk lelkivilágunkkal. Adjuk meg magunknak, amit gyerekként nem kaptunk meg. Van, akinek a self-care egy reggeli séta, másnak egy baráti kávézás, egyeseknek egy koncert, ami hajnalig tart – mindegy, hogy mi az, a lényeg, hogy tudatosítsuk magunkban: felnőttek vagyunk. Nem kell senki engedélye, megerősítése az életünket érintő döntések meghozatalához, ne várjuk, hogy más erősítse meg, hogy jól cselekszünk. Legyünk képesek nemet mondani. Legyünk tisztában az értékeinkkel és szeressük, tiszteljük magunkat akkor is, ha ezt édesanyánk vagy a környezetünk nem adja, adta meg soha.
Bocsássunk meg
Édesanyának lenni borzasztó nehéz, ha az ember maga is anya, akkor tapasztalatból tudja ezt. Sokszor hibáznak, van, hogy nagyot, de ez benne van a pakliban. Ha nem azon töprengünk, hogy bárcsak ilyen és ilyen lenne anya, hanem meglátjuk őt annak, aki, az egy lépés a megértés és elfogadás felé. Ha ez megvolt, képesek leszünk újraépíteni a vele való kapcsolatunkat, határokat felhúzni, és még ha nem is lesz tökéletes kapocs, de jelentőségteljessé válhat.
Természetesen bizonyos esetekben előfordulhat, hogy egy elhanyagoló vagy bántalmazó édesanyáról van szó, akinek valóban nem lehet megbocsátani. Ilyen esetekben jobb, ha ezeket az érzéseket terapeutával, támogató közegben dolgozzuk fel – anélkül, hogy megbocsájtásra törekednénk.
Borítókép: fizkes / iStock / Getty Images