Mit tehetünk szerettünkkel, ha tagadja, hogy depresszióban szenvedne?
Nem, nem vagyok depressziós! Dehogyis vagyok az! Csak nem szeretem az embereket, meg a zajokat, meg nem vágyom kimozdulni és amúgy is! – sokunk számára ismerősek ezek a mondatok, gondolatok, eszmefuttatások. A tagadásban lévő, élő lelkileg mélyen járó emberek gyakran beszélnek így. Olyan, mintha kicsit önmagukat is győzködnék. Nekik semmi bajuk nincsen, miközben vélhetően ők is érzik, hogy nem kerek a világ. De mit tehetünk mi, szemlélők és mit tehetünk akkor, ha úgy érezzük húz minket az örvény lefelé?
Mi a leghatásosabb gyógyszer?
Antidepresszánsok, nyugtatók, ilyen-olyan kedélyjavítók. Ezek a leggyakrabban felírt, előírt vagy javasolt orvosságok, amik a depresszió gyógyításának témakörében felmerülnek. Igen ám, de ezek nem gyógyítanak, félreértés ne essék. A tüneteket kezelik és ennyi. Viszont olykor még jobban elmélyíthetik az amúgy sem rózsás helyzetet, sőt. Egy jelentős testi függőséggel még tovább tetézhetik a bajt. Mert ezekről a szerekről leállni, leszokni egy újabb küzdelem, aminek az elején ráadásként látszólag minden ugyanoda a pontba, a teljes fásultság szintjére süllyed. Szóval nem biztos, hogy ez az az út, amin érdemes végig menni. Mert létezik más megoldás!
Először is a depresszió ugyan betegségként van aposztrofálva, de felesleges ilyen módon beskatulyázni, megítélni. Mondjuk azt, hogy kultúránk egyik szövődménye, amit alig-alig akad ember, aki az élete során képes kikerülni. A csalódások, a fájdalmak, a veszteségek, a félelmek, a szorongások kivétel nélkül indikátorokká léphetnek elő. De ez még nem minden. Sokszor transzgenerációs, azaz generációkat átívelő sebesülések állnak a háttérben vagy éppen gyógyszer mellékhatásról van szó. Magyarul a probléma nem redukálható le arra, hogy ez egy betegség és pont. Sokkalta inkább célszerű úgy fogalmazni, hogy egy állapot, ami javítható.
Na, de hogyan?
Nem árulunk el nagy titkot, hogy a megoldás az együttérzés. Kívülállóként kizárólag ilyen módon támogathatjuk azokat, akik éppen a szakadék szélén egyensúlyoznak vagy éppen zuhannak a mélység felé. Az erőszak, az akaratosság, a rábeszélés és a hasonló, beavatkozó próbálkozások nem vezetnek jóra. Ha pedig úgy gondoljuk, érezzük, hogy benne vagyunk abban a bizonyos örvényben, akkor már önmagában ez a felismerés elindíthat minket a jobbulás felé. Ráadásul a saját magunkkal szemben táplált megengedő, szerető hozzáállás újfent sokat lendíthet a felfelé szárnyalásunkon. Mert a legnagyobb támasza mindenkinek elsősorban önmaga. Ha ez a pillér megvan, akkor jöhetnek a többiek, akik nyitott szívvel és lélekkel végképp bebiztosíthatják a megingathatatlanságot.
Forrás: együttérzés.com