Egyes emberek bárkivel elbeszélgetnek bármiről, másoknak viszont a felszínes csevegés is nehezére esik. Szerencsére jó beszélgetőpartnernek nem kell születni, mert könnyen azzá válhat valaki, ha odafigyel néhány dologra – ebben segítünk most.
“A jó beszélgetés egy oda-vissza játszma, ahhoz hasonlatos, ahogyan a labdát tenisz közben a levegőben próbáljuk tartani” – mondja Anne Green, a CooperKatz & Company kommunikációs és médiafejlesztő cég vezetője. “Ha a beszélgetőpartner feltesz neked egy kérdést – feléd dobja a labdát – mindig úgy kell válaszolnod, hogy az továbbvigye a társalgás fonalát, így visszapasszolod a labdát és nem hagyod leesni”. Ha például megkérdezünk egy zenészt, hogy milyen zenét játszik, és ő azt feleli, hogy sokfélét, a labda leesik. A társalgás szempontjából jobb válasz lenne, ha azt mondaná: “Sokféle zenét játszom, a húszas éveimben inkább a jazz érdekelt, de mióta elköltöztem Budapestre, ez háttérbe szorult, átvette a helyét a folk”. Ezzel már tudnánk kezdeni valamit, nem? Úgy érdemes hát a társalgásra gondolni, mint egy játszmára, na persze ne valamiféle projektként fogjuk fel. De ha nehezen tudunk bekapcsolódni egy beszélgetésbe, vagy fenntartani azt, lebegjen a szemünk előtt ez az első számú gondolat. Azonban nem csak ez szükséges ahhoz, hogy élvezetes beszélgetőtárssá váljunk, további képességek is kellenek. Mik ezek?
Több hallgatás, kevesebb beszéd
Ironikus lehet, de nem a beszédtől lesz valaki emlékezetesen jó csevegőtárs, hanem a hallgatástól. A hallgatás művészete azonban nehéz, hiszen amikor nálunk van a szó, mi irányítunk, mi vagyunk a középpontban, megerősítjük a személyiségünket. Természetes, hogy nehezen engedjük ki a gyeplőt a kezünkből, valamint az is igaz, hogy amikor hallgatjuk a másik mondanivalóját, könnyebb elkalandozni. Egy átlagember 225 szót mond ki percenként, de ötszáz szót vagyunk képesek feldolgozni ugyanennyi időt alatt, ezt a „rést” pedig az agyunk nehezen viseli. Ezért aztán energiát és odafigyelést igényel, hogy értő figyelemmel forduljunk a másik felé – de megéri. Gondoljunk csak bele, kivel szeretünk inkább időt tölteni – olyannal, aki meghallgat, vagy aki ránk zúdítja a gondolatait, de közben alig vesz figyelembe minket?
Nem licitálunk a másikra a saját élményeinkkel
A jó beszélgetőtárs nem vonatkoztat mindent magára, ha épp nem szükséges – például ha egy családtag elvesztéséről mesél a másik, nem feltétlenül kell előhozakodni azzal, hogy mi is voltunk hasonló helyzetben, és az mennyire fájt. Ha a partnerünk a munkahelyéről panaszkodik, nem oké, ha mi is elkezdjük taglalni, hogy mekkora balfék a közvetlen felettesünk. Hiába gondoljuk úgy, hogy segítünk ezzel, mert egyfajta sorsközösséget vállalunk vele, ez nem így van. Minden tapasztalat teljesen más, és azt is tartsuk szem előtt, hogy ez épp most nem rólunk szól. Persze ha a problémával küzdő fél megkérdezi, velünk történt-e már ilyen és tanácsot kér arra vonatkozóan, hogy hogy oldottuk meg a gondot, akkor ez nem érvényes. De ha ez nem történik meg, jobb értően hallgatni, mintsem a másik fájdalmára, nehézségeire licitálni.
Beismerni, ha valamit nem tudunk vagy nem értünk
Ne féljünk kimondani, ha valamihez/valamit nem értünk, vagy valamilyen témában nem vagyunk otthon! Tudom, félelmetesnek hangzik, épp ezért nagyon sokan inkább helyeslően bólogatunk és igyekszünk kibekkelni valahogy, amíg másra terelődik a szó ahelyett, hogy kiböknénk: “Ne haragudj, nem egészen tudom, most mire gondolsz” esetleg “Bocsi, ebben nem vagyok annyira otthon, elmagyaráznád?”. Bár úgy gondolhatjuk, hogy ezzel kevesebbnek tűnünk majd a másik szemében, a hatás épp az ellenkezője lesz: szimpatikus dolog ugyanis felvállalni a gyengeségeinket, emellett pedig látszik, hogy figyelünk a beszélgetőpartnerünkre, ha megkérjük, bontsa ki, magyarázza el máshogy a dolgot.
Fontos az olvasottság
Nem kell polihisztornak lenni ahhoz, hogy mások szívesen csevegjenek velünk, de semmiképp sem hátrány, ha valaki tájékozott a mindennapi élet különböző témáiban. Legyen az politika, gazdaság, közélet, kultúra, sportok vagy épp gasztronómia, bármelyik bármikor feljöhet egy társalgás során, és nekünk is jó érzés lesz, ha hozzá tudunk szólni. Megfűszerezi a beszélgetést, ha nemcsak saját tapasztalatainkról mesélünk, hanem közszájon forgó sztorikat vagy akár egy könyvben olvasott történetet hozunk fel példának.
Figyelni a jeleket
Nemcsak a szavak a fontosak egy beszélgetés során, hanem a testbeszéd is, ezért jó ötlet kicsit utánaolvasni, hogy mit jelent, ha valaki keresztbe fonja a kezét a mellkasa előtt, vagy játszik a hajával. Vajon unja a beszélgetést, vagy csak sietnie kell, esetleg olyat mondtunk, ami nem kifejezetten érdekli, de udvariasságból nem mondja ki? Ha ezt ki tudjuk olvasni a testtartásából és mozdulataiból, anélkül tudunk témát váltani, hogy rá kellett volna kérdeznünk: “Na mi van, ennyire unod, amit magyarázok?”
A részletek elengedése
Mindannyian voltunk már olyan szituációban, amikor a mesélő félnek nem jutott eszébe egy dátum vagy név, és annyira gondolkozott rajta, hogy ez megakasztotta a sztorit, megölte a hangulatot. Pedig nem volt annyira fontos adalék a történethez, mégis olyan sokat időzött el rajta, hogy más irányt vett az egész mese. Ebből okulva jegyezzük fel magunknak fejben, hogy mi ne kövessük el ezt a hibát. Ha előadunk egy sztorit, ne akadjunk fenn a részleteken, mert a hallgató úgysem fog rájuk emlékezni. A történet egészére fog csak visszagondolni, arra, hogy milyen érzést váltottunk ki belőle a mesélés során és hogy mi kettőnkben a közös – nem arra, hogy ez 2012-ben esetleg 2014-ben történt, vagy hogy a Mammut I vagy II bevásárlóközpont földszintjén.
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
