Kevés ruhadarab története olyan érdekes, mint a női nadrágé. Hiába hordták a nomád népek asszonyai már évezredekkel ezelőtt, egy időben mégis a feminizmus jelképe lett. Sok-sok év kellett ahhoz, hogy hétköznapi viseletté váljon, sőt egyes országokban ez csak az utóbbi időben történt meg.
A régészeti bizonyítékok alapján egyértelmű, hogy a nők és a férfiak is nadrágot hordtak – furcsa is lett volna a szoknya a nomád, lovas népeknél. A modern történelemben azonban az ominózus ruhadarabot csak férfiak hordhatták. Kivételek azonban mindig voltak: az 1850-es évek nőmozgalmának képviselői nem törődtek a tiltással, és sok aktivista pusztán azért is előnyben részesítette a női nadrágot, mert kényelmesebb és praktikusabb volt a szoknyánál.
Sok országban pedig nem bízták a kérdést a szokásokra vagy a társadalmi normákra, hanem törvényekkel (!) akarták megoldani a kérdést, többek között az USA néhány városában is.
Szoknyát viselni bűncselekmény
1863-ban San Franciscóban például bűncselekménynek számított, ha egy nő nem „a neméhez nem illő” ruhadarabot viselt. Közel két tucat amerikai városban volt érvényben hasonló szabályozás – például Chicagóban, Houstonban és Orlanóban – de még az 1950-es (!) években is születtek olyan törvények, amit tiltották a szoknya viselését – például Detroitban és Miamiban.
Pedig nem csak a feminizmus lelkes képviselői hordtak szoknyát. Harriet French, akit a csavargás elleni törvény – ebben szerepelt a nadrágviselést tiltó paszus – alapján vontak felelősségre 1882-ben Bostonban, elmagyarázta: „Egyszerű női eladóként kb. 7 dollárt keresek hetente. Ha férfinak álcázom magam, heti 20 dollárt kapok.”
Elkezdték feszegetni a határokat
1851-ben Elizabeth Smith Miller, a nők jogainak szószólója új ruhdarabot mutatott be Amelia Bloomernek: az eredetileg „török ruha” néven ismert kreációban egy térdig érő szoknya volt egy török stílusú nadrág felett. Ez a kompromisszumos megoldás, a bloomer kevésbé borzolta a kedélyeket, és a nőmozgalom vezetőinek nyomására hamarosan népszerűvé is vált nemcsak az USA-ban, hanem Európában is. Párizsban például valóságos bloomer-őrület bontakozott ki.
Ezzel párhuzamosan a Wigan környéki szénbányákban dolgozó bányásznők egyenruhájuk részeként rövid szoknya alatt nadrágot kezdtek viselni. Bár feltűnést keltettek, a többség elfogadta a praktikus lépést.
1895-ben pedig a magukat „modern nőknek” nevező középosztálybeli amerikai lányok felfedezték a biciklit, amihez a bloomer nagyon alkalmas viselet volt. Kicsit átalakított változatát pedig például teniszezés vagy lovaglás közben is lehetett használni, hiszen könnyebb volt benne mozogni, mint szoknyában.
Az áttörés
Az elő világháborúban nők dolgoztak a gyárakban, főleg az USA-ban és Angliában. Számukra egyértemű volt, hogy munka közben a sokkal praktikusabb nadrágot viselik. Először a férjeikét hordták, hamarosan pedig megjelentek a női nadrágok is. A közvélemény merésznek tartotta ugyan ezt a lépést, de – tekintettel a körülményekre – elfogadta.
A háború után pedig kiderült, hogy a nők is képesek fizetett munkát végezni. Komoly sikereket értek el a nők jogaiért harcoló mozgalmak, például szavazójogot szereztek a nőknek. Az is egyre elfogadottabbá vált Európában és az USA-ban, hogy a nők is sportolnak, erre a célra is sokkal alkalmasabb a nadrág.
Sajnos nem mindenhol volt ilyen egyszerű a helyzet. Az első nőt például, a puerto ricói Luisa Capetillo szakszervezeti vezetőt, aki az életben lévő törvényt megsértve először viselt nadrágot 1919-ben, bebörtönözték.
…és jöttek a celebek
Marlene Dietrichet, Katherine Hepburnt, később pedig Coco Chanelt és Audrey Hepburnt gyakran fotózták nadrágban. Ez azt is jelzi, mekkora utat tett meg az egykor betiltott ruhadarab, ami a politikai körökbe is eljutott. Eleanor Roosevelt volt az első First Lady, aki nadrágban jelent meg 1933-ban a húsvéti tojásgurításon, igaz, csak azért, mert nem volt ideje átöltözni a kora reggeli lovaglás után. Az azonban, hogy így is pózolt a fotókon, mutatja az álláspontját. A Vogue 1939-ben hozta le először nadrágot viselői nők fotóit.
A harcnak azonban még nem volt vége.
Elindult a női nadrág diadalmenete
A történelem megismételte önmagát, csak a nagyságrend változott. A II. világháborúban a férfiak harcoltak, a nők pedig újra a gyárakba kényszerültek. 1942 és 1945 között például soha annyi nő nem dolgozott az amerikai nagyüzemekben, mint akkor. Hasonló volt a helyzet Nagy-Britanniában is, akik kezdetben a férjük nadrágját viselte, de később kellett az utánpótlás. 1944-ben arról számoltak be a gyártók, hogy az eladott női nadrágok száma megötszöröződött.
A nadrágok népszerűsége most viszont a háború után sem esett vissza. A nők már nem akartak lemondani a kényelmes ruhadarabról, legfeljebb a munkahelyükön viseltek szoknyát. Ezt a képet csak a capri-nadrágok megjelenése rajzolta át az ötvenes évek végén.
Az 1960-as években André Courrèges bemutatta a kifejezetten nők számára tervezett farmernadrágját, Yves Saint Laurent pedig a Le Smokingot, a formális alkalmakra szánt női szmokingot.
Akik sokat tettek a női nadrág népszerűsítéséért
Charlotte Reid volt az első nő, aki 1969-ben nadrágot viselt az USA kongresszusában. Ugyanebben az évben Barbra Streisand nadrágban vette át az Oscar-díjat a Funny Girl című filmben nyújtott alakításáért. 1972-ben Pat Nixon volt az első First Lady, aki nadrágot viselt, amikor egy országos magazin riportot készített vele.
A First Ladyk egyébként kedvelték ezt a ruhadarabot: Lou Hoover és Jackie Kennedy is szívesen hordta. Hilary Clinton volt az első First Lady, aki hivatalos portréin is nadrágban volt.
Az 1970-es években pedig olyan színésznők is népszerűsítették, mint Jane Fonda, Diana Ross, Tatum O’Neal vagy Diane Keaton.
Nyitókép forrása: Shutterstock / PuzzlePix