Az Y és a korai Z generáció, vagyis az 1981 és 2000 között született pároknál egyre gyakoribb a háziállat örökbefogadása, mintegy főpróbaként a közös gyermek vállalása előtt. Van-e ennek létjogosultsága, mennyiben segíti ez a szerelmesek „felkészülését”?
A világon szinte mindenhol, így hazánkban is egyre későbbre tolódik a gyermekvállalás. 1980-ban a gyermeket vállaló nők átlagos életkora 24,9 év volt, ez 2009-re 28 évre emelkedett, 2017-ben pedig már 28,6 évre nőtt. A kor növekedése mellett a gyermekvállalási hajlandóság is csökken, és belépett egy újfajta faktor is – a párok közös háziállat-örökbefogadása.
„Fur-baby”, „pawrents” – ez csak néhány példa azokra az angol becéző szavakra, melyek abból erednek, hogy rengetegen tekintünk gyerekeinkként a kisállatainkra. Ennek oka egyrészt az, hogy hasonló idegpályákat használ miattuk az agyunk, mint a gyerek-szülő kapcsolatnál, a másik pedig a tőlünk való függésük, a róluk való állandó gondoskodás. Emiatt lehet az is, hogy egy komolyabb párkapcsolatban az együtt nevelgetett kisállatot – persze nem mindig tudatosan – egyfajta tesztnek, főpróbának gondolják, hiszen a közös felelősség, a feladatok megosztása valahol emlékeztet a gyermeknevelésre. Úgy gondolhatják ezért, hogy ha képesek együtt gondoskodni egy kiskutyáról vagy macskáról, az jó alap lehet azt feltételezni, hogy készen állnak a gyermekvállalásra.
Megkérdeztük a témáról Román Boglárkát, a Mindset Terápiás és Tanácsadó Központ pszichológusát, aki az alábbiakat gondolja:
„Az állatok jelenléte fizikai, szociális, emocionális szinten egyaránt hat ránk. Az állattartókat fokozottabb mozgás, csökkent stressz szint, fokozott endorfin szint jellemzi. Az állatok jelenlétében csökken a magány érzése, valamint az állatkedvelők egyfajta közösséget képeznek, mely növelheti a valahova tartozás érzését. Az állatokkal való közös létezés felelősségérzetet, kitartást, önbizalmat növel, fokozottan érzékenyít a testbeszéd útján történő kommunikációra, így érzékenyebbé válhatunk az emberek közötti nonverbális jelzésekre is. Segíti a nézőpontváltás képességét, mely az empátia készség fejlesztésének alapja lehet. Mindezzel együtt tehát elmondható, hogy párunkkal közösen háziállatot vállalni a kapcsolat új szintjére emelhet minket. Tanulhatunk a saját és a másik viselkedéséről, gondozói-nevelői magatartásáról, felelősség és feladat megosztásáról, megbízhatóságáról, kitartásáról, érettségéről, jelleméről.„
Praktizálása során szerzett tapasztalatairól pedig ezt osztotta meg velünk: „Többféle történettel találkoztam már. Találkoztam olyan párral, ahol gyermekvállalás előtt előszobának tekintették egy kölyökkutya örökbefogadását, tudatos nevelését, gondozását. Volt közös munkám olyan kismamával is, akinek kifejezetten segítette a babával kapcsolatos rutin megtartását, hogy a kutyájukkal együtt mentek sétálni. Járt hozzám olyan pár is, akiknél a kutyával való intenzív foglalatoskodás „elfedte” a gyermekvállalástól való félelmüket. Foglalkoztam olyan párral is, ahol az egyik fél egy már meglévő kutya-gazdi párosításba csöppent bele, ami párkapcsolati konfliktusokhoz vezetett. Feltehetjük tehát magunknak és párunknak is a kérdést, mi az az öt szó, ami a háziállat tartásról eszünkbe jut? Vannak ebben átfedések, különbözőségek? Kinek milyen elképzelése van a háziállat tartásról, gondozásról? Ha ezeket a kérdéseket magunkban és egymással is igyekszünk tisztázni és összehangolni, megkaphatjuk egyéni és páros válaszainkat, a gazdivá válást fontos lépcsőnek érezzük-e tudatosságunkban, személyiségfejlődésünkben, párkapcsolati működésünkben, gyermekvállalásunkban.„