Mit tanultam a macskáktól? – Erre is emlékeztet a Nemzetközi Macskanap

A Nemzetközi Macskanapot 2002 óta tartják minden év augusztus nyolcadikán. Az amerikaiak és az oroszok ezen felül saját macskanapot is tartanak, ám a hivatalos továbbra is augusztus nyolcadik napja, melyen megemlékezünk házi kedvenceinkről, és hálát adunk azért, hogy vannak. A macskáktól ugyanakkor amennyi jót, annyi bosszúságot is kaphatunk, mégis vakon szeretjük őket. Mit tanítanak nekünk ezek a négylábú jószágok?

Nemzetközi Macskanap – amire engem emlékeztet

Ha választanom kellene, inkább macskás vagyok, mint kutyás. Ugyan születésem óta volt mellettem kutya, rossz tapasztalatom is volt velük: egyszer megharapta egy a lábamat, minek folyományaként volt egy hosszú periódus, amikor féltem a kutyáktól. Ugyan mára ez nagyjából elmúlt, mégis inkább a macskákhoz vonzódom. Dorombolásukkal levesznek a lábamról, és különböző, csak rájuk jellemző mozdulataik, rózsaszín tappancsaik elvarázsolnak.

Első cicám talált volt, nagyszüleim ,,legnagyobb” örömére, de hogyan is tudnának nemet mondani egyszem unokájuknak! Ötéves körüli lehettem ekkortájt, így nyilvánvalóan koromnál fogva csupán a magam módján tudtam szeretni: csakis az én igényeimet vettem figyelembe, az övéit kevésbé. Etettem, és békén hagytam, ha azt láttam, hogy nincs igénye társaságra, de koromnál fogva sokkal kevésbé értettem meg, hogy neki is megvan a saját, tőlem független élete.

Tízévesen lett egy újabb cicám, Xéna – nevének eredetét talán nem kell részleteznem –, aki már több borsot tört az orrunk alá, mint elődje. Fiú cica lévén meglehetősen hamar tudtunkra adta, hogy ki az úr a háznál. Ennek azt a módját választotta, hogy apukám ágyára pisilt, csak hogy a családfő is tudja, hol a helye. Nyilvánvalóan balhé volt belőle, én pedig helyette is szégyelltem magam. Vele párhuzamosan lett Szuzi, édes és csodaszép volt. Náluk már jobban figyeltem az ő igényeikre és életükre, tudomásul vettem, hogy rajtam kívül is vannak ,,barátaik”.

Xéna folyton rossz utakon járt, olyannyira, hogy egyik nap törött combbal jött haza. Éppen akkortájt nyertem a kaparós sorsjegyen 25 ezer forintot, ami úgy, ahogy van a műtétjére ment el. Sajnos nem tanult az esetből, mert nem sokkal később megmérgezték. Szuzi pár évre rá egyik napról a másikra eltűnt. Csodaszép cica volt, úgyhogy biztosra veszem, hogy valakinek megtetszett, és elvitte, de ez nyilvánvalóan sosem fog kiderülni.

Ezek az angolok…

Szuzi 2006-ban tűnt el, és azóta nem is volt cicám, mert ő pótolhatatlan volt, az egész család szerette. Ettől még nem szűntem meg szeretni a cicákat, csupán sajátot nem akartam – annál is inkább, mert vannak papagájaim, és összeegyeztethetetlenek lennének.

Mekkora szerencse, hogy a hátsó szomszédnak négy macskája is van! Azt figyeltem meg, hogy Magyarországon a legtöbb macska rögtön odajön az emberhez, és a végtelenségig engedi simogatni magát. Az angoloknál nem ez a helyzet. Bármilyen macska, bárhonnan is tévedjen a kertünkbe, iszonyatos munka megszelídíteni. Elsőként Sirius lett kezes, de a másik hárommal nem volt egyszerű a dolgom: egyenként, mindnél ki kellett vívnom az elfogadást, ami évekig tartó munka volt, és még mindig nem értem teljesen a végére.

Sirius csak akkor dobja magát a földre, ha társai nem látják: ahogy felbukkan egy, ő már megy is, mert nem láthatja a többi olyan megalázó helyzetben, hogy magát hátra dobva hagyja, ahogy a hasát simogatom. Ghost csodaszép, hosszúszőrű fehér cica, és rendkívül szeszélyes: az egyik pillanatban lelkesen indul az ember felé, majd gondol egyet, és visszafordul.

A harmadik Boo. A szomszéd elmondása szerint azért kapta a nevét, mert nagyon könnyű megijeszteni. Nem próbálkoztam vele, de tény, hogy fokozottan nehéz dolgom volt vele megszelídítés terén. Vele még mindig nem ,,vagyunk készen”, de számára a simogatásnál sokkal fontosabb a szemkontaktus. Ezt tőle tanultam meg: a macskák szemmel kommunikálnak. Egy mély, tiszteletteljes pislogás jelzi, hogy barátok lehetünk. Ugyan Boo évek óta ismer, ha ez a rituálé nincs meg, elmenekül előlem. Ellenben, ha mélyen egymás szemébe nézünk, és lassan pislogunk párat, olyan néma szövetség jön létre, amibe nem fér bele az, hogy ártsunk a másiknak.

Borzalmacska

Nemrégiben megtalált bennünket egy kóbormacska. Pontosabban lehet, hogy nem kóbor, de nem tudjuk, kihez tartozik. Hatalmas manipulátor: bújik, dörgölődzik, hempereg, míg el nem éri, amit akar. Csupán addig van simogatás, amíg kajához nem jut, utána egy kézre mért pofonnal jelzi, hogy megkapta, amit akart, megint balekok voltunk, innentől tessék békén hagyni. És így is teszünk.

Pár hétig két szfinx macskát gondozunk, míg az ismerősünk nyaral. Merőben új élmény egy ilyen ,,meztelen macskát” látni! Megrökönyödik az ember a látványtól, hirtelen nem lehet hova tenni őket, és azt sem, hogy bőrük meleg. Ugyan milyen lenne, ha nem meleg, de mégiscsak az ember a szőrös macskához van szokva, így hirtelen nem tud mit kezdeni egy ilyen kopasszal. Ők azonban nem hagytak minket bizalmatlankodni: doromboltak, bújtak, nyávogtak, éppen úgy, ahogy egy megszokott macska teszi. Ma már nem is látjuk, hogy nincs rajtuk szőr, mert nem ez számít: a feltétel nélküliség, az egymásra utaltság, és az a fontos, hogy mindannyian várjuk a találkozást. Míg ők ételt és simogatást kapnak tőlünk, mi azt a vélt vagy valós szeretetet, amit a macskáknál sosem lehet tudni, hogy megjátszott-e.

Gyerekkoromban nem figyeltem oda a macskákra. Sőt, valójában valószínűleg semmilyen állatra sem! Azt gondoltam, hogy mindig az én kedvemtől függ, hogy mit csinálnak, de ez közel sincs így!

Nekik is lehetnek nyomasztó gondolataik, nehéz életük vagy rossz napjuk, amikor nincs kedvük ahhoz, hogy dédelgetve legyenek. Sokszor elég, ha csak elviseljük egymás társaságát, és megférünk egymás mellett békében.

Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix