Facebook kísérlet

Augusztus eleje volt, nem sokkal a szabadságom után, mégis annyira fáradtnak éreztem már magam, mintha pár hete föl sem álltam volna a számítógép elől. Rutinosan pörgettem a laptopomon a Facebook hírfolyamot, a szemem előtt villództak az ismerősök, barátok lifestyle magazinba illő, szebbnél szebb és vidámabbnál vidámabb vakációs fotói, én pedig azon gondolkodtam, hogy ebből az egészből, ami a szemem elé tárul, vajon mennyi igaz?

Hogy lehet egy anyuka ennyire felhőtlenül boldog egy szicíliai strandon az egy szem kislányával, amikor alig két hónapja hagyta el a férje? És miért szelfizik fülig érő mosollyal Mallorcán az a pár, akiről az egész baráti társaság tudja, hogy épp válni készülnek?

Önmaguknak bizonygatják ezekkel a posztokkal, hogy minden rendben van, vagy a külvilággal akarják elhitetni a nem létező boldogságukat?

Vajon jobban érzik magukat ezektől a bejegyzésektől? És a „barátaikat” érdekli egyáltalán, hogy mi van a másikkal? Rendben van, hogy lájkolják a fotókat, de rákérdeznek vajon privátban, hogy mi van vele, tényleg ilyen szép-e az élet?

Annyira kíváncsi voltam, hogy vajon miként hatnak az – egyértelműen – kamu fotókra érkező reakciók az ember szomorú lelkére, hogy pillanatnyi elmezavaromban eldöntöttem, hogy én is kipróbálom a Facebook mágikus hatását.

Mivel éppen nagyon elegem volt mindenből, orvosi vizsgálatok tucatja állt előttem, ráadásul a kánikulában a munkára sem bírtam figyelni, adta magát a fiktív poszt tartalma: elutazom valami távoli tengerpartra, ahol kellemes idő van, lehet úszni és pihenni, nem kell holnap CT-re menni, és még jókat is lehet enni. Irány Bora Bora!

Miért éppen Bora Bora?

Még egyetemista korunkban megfogadtuk néhány barátommal, hogy egyszer az életben elmegyünk Bora Borára. Fogalmam sincs, miért éppen oda, akkoriban talán azt sem tudtuk, hol van ez a sziget. Mindenesetre, most tökéletesen megfelelt a fiktív Facebook-utazásom célpontjának, hiszen ennél távolabbi, egzotikusabb és drágább desztinációt keresve sem találtam volna.

Ide nagyjából akkor tudnék elutazni, ha megnyerném a lottó ötöst.

Az volt a hipotézisem, hogy a szokatlan desztináció (én személy szerint senkit nem ismerek, aki járt volna Bora Borán, míg például a Maldív- vagy a Seychelles-szigeteken több barátom is megfordult már) és szép képek miatt sokan fogják lájkolni a bejegyzést, és arra számítottam, hogy kommentben vagy privátban majd sokan fognak érdeklődni, hogy mire fel utaztam el hirtelen a világ másik végére.

Felkészültem a válaszokkal rendesen: kiderítettem, hogy kb. négy átszállással lehet eljutni Bora Borára. Los Angelesből előbb Tahitire kell repülni, onnan pedig kisgéppel lehet tovább utazni. Az utat átlagosan 43 óra alatt lehet megtenni, a repjegy alsó hangon 2 200 euróba kerül. (Ha valaki gyorsabban akarja az egészet letudni, akkor 10 700 euróért van már olyan opció is, amivel 31 óra alatt oda lehet érni.)

Szóval, ennél bonyolultabban nagyjából csak a Déli-Sarkra lehetne eljutni a Földön, ezért is készültem arra, hogy majd záporozni fognak a kérdések. No, meg azért, mert nagyjából az egész baráti társaságunk tudta, hogy idénre már kiszabadságoltuk magunkat júliusban, illetve, hogy a betegségem és a számtalan rám váró vizsgálat miatt sem utazhatnék el mostanában sehova.

Így született a kamu Facebook poszt

A Bora Bora tervbe csak szűk családot és a közvetlen kollégáimat avattam be. Nem akartam, hogy anyukám lebuktasson valami ártatlan kérdéssel (pl. „Hogy kerültetek oda, hát az este még a nappalitokból messengereztél?”), a szerkesztőségben pedig azért szóltam előre, nehogy azt higgyék, hogy a home office leple alatt én valami földi paradicsomban iszogatom a koktélokat. Ez körülbelül tíz embert jelentett.

A bejegyzéshez letöltöttem három jellegzetes Bora Bora tájképet az internetről, emellé kikerestem a telefonomból további négy képet korábbi tengerparti nyaralásainkról, ügyelve arra, hogy a tenger színben passzoljon Bora Bora vízének kékjéhez.

A posztot ugyanúgy raktam össze, ahogy az összes utazós bejegyzésemet: néhány fotó a tájról, a helyi gasztronómia remekeiről, na és persze boldog önmagamról (ehhez kellettek a régebbi nyaralós képek, mert a Photoshophoz annyira nem értek, hogy Bora Borára varázsoljam magamat). Egy áthallásos szöveget írtam mellé angolul, hogy a sok külföldi ismerős is értse: „Pure fairy tale”, azaz „színtiszta mese”, vagyis utaltam arra, hogy ez az egész csak kitaláció. Megnéztem, hogy pontosan 12 óra az időeltolódás, és itteni idő szerint este 9-re időzítettem „a bombát”, majd vártam a hatást.

Lájktenger és érdektelenség

Emlékszem, a Facebook őskorában a lájkoknak még egészen más jelentésük és értékük volt. Amikor 2009-ben beregisztráltam Zuckerberg univerzumába, még teljesen természetes volt, hogy egy-egy bejegyzésre alig 2-3 lájk érkezett, esetemben a 15 már nagyjából rekordnak számított. Aztán az idő előrehaladtával és az ismerősök körének bővülésével arányosan kezdett nőni a lájkok száma is.

Jelenleg egy átlagos bejegyzésem 40-60 lájkot szokott kapni; ha a macskáinkról posztolok, vagy valami jól sikerült képet osztok meg, akkor ez a szám 80 körül alakul, ha pedig családi fotót vagy nyaralós bejegyzést teszek közzé, akkor akár száz „tetszik” is összejön. Mivel fiktív utazásom a legutóbbi kategóriába tartozik, ezért arra tippeltem, hogy valamivel több, mint száz fölött fog megállni a lájk-számláló. (Az exkluzív desztináció miatt mertem kicsit az átlag fölé lőni a számot, hiszen Bora Bora mégiscsak jóval menőbb helynek számít a közösségi médiában, mint Erdély vagy valamilyen európai tengerpart, ahonnan időnként bejelentkezem.)

A poszt megjelenése után özönleni kezdtek a lájkok: egy óra leforgása alatt több mint hatvan, 12 óra elteltével pedig már száz lájknál tartottam. Aztán lassult a tempó, és végül összesen 127 lájkkal és tíz hozzászólással zártam a projektet.

A lájkok számát tekintve abszolút rekordot döntött Bora Bora, a hozzászólásokban többnyire jó nyaralást kívántak, illetve felbukkant egy-két matrica is.

A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy – egyetlen ember kivételével – senki nem kérdezett rá sem kommentben, sem privátban arra, hogy mi a jó eget keresek én Bora Borán.

Nem lepődtek meg a barátaink, akikkel azelőtt együtt nyaraltunk, és tudták, hogy idénre lejárt a szabadságunk, sem az a barátnőm, akivel a poszt megjelenése előtti este együtt vacsoráztam, és nem akadtak fenn az „elutazásunkon” azok a szomszédok sem, akik másnapra grill vacsorára vártak a tetőteraszra. Mindannyiuknak „tetszett” a bejegyzés – legalábbis egy lájk erejéig –, de valószínűleg meg sem nézték mit posztoltam, csak a hírfolyam pörgetése közben rutinból nyomhatták meg a kis kerek kék ikont.

Furcsa volt, hogy ilyen érdektelenség uralkodik a közösségi médiában, ezért kezdtem közelebbről szemügyre venni a lájkolóim táborát, hogy lássam, kik gyűltek össze ilyen szép számban. Úgy tűnik, sokféle lájkot kaptam, volt közte:

• klasszikus lájk (tetszik, amit látok, örülök neked)
• rutinos lájk (tök mindegy, mit posztolsz, ha bármit látok a neved mellett, lájkolom megszokásból, mert „ugye, mi jó barátok vagyunk”)
• szimpátia lájk (nem vagyunk nagy barátok, de távolról szimpatikusak vagyunk egymásnak)
• „kapd be” lájk (utállak, hogy ott vagy, de ezt mégsem mondhatom)
• udvarias lájk (ő is mindig lájkol, muszáj viszonoznom…)
• iskolástárs lájk (igaz, hogy harminc éve nem találkoztunk, de mégiscsak egy suliba/osztályba jártunk)
• kollegiális lájk (egyszer valamikor munka ügyben összehozott a sors és/vagy lehet, hogy valamikor még össze fog, ezért biztos, ami biztos, nyomjunk rá)
• elkönyvelő lájk (tudomásul vettem)

Persze, a fentieken kívül biztosan vannak még további kategóriák, mint ahogyan egészen egyedi és meglepő lájkokat is felfedeztem: lájkolta a posztot például egy olyan egykori barátnőm, aki három éve nem beszél velem, mert egy közlekedési baleset miatt közel egy órát késtem egy közös ebédről, amit ő svájciként egyszerűen nem tudott feldolgozni – annak ellenére sem, hogy önhibámon kívül érkeztem kb. 50 perccel a megbeszélt idő után, és számtalanszor bocsánatot kértem. (Ez lenne a „megbocsájtó lájk”?) Illetve ennél is bizarrabb volt az a pozitív visszajelzés, ami egy két éve elhunyt távoli ismerős profiljáról érkezett. (Ha ezt olvasod, kérlek, írd meg, hogy csináltad.)

Fogalmam sincs, hogy a különféle típusú lájkok milyen arányban oszlottak meg a bejegyzés alatt, de az teljesen biztos, hogy a lájkok értéke az utóbbi években jócskán inflálódott, és lassan nem jelent már semmit.

Úgy tűnik, ma már nem azért megyünk a Facebookra, hogy megnézzük, hogy mi történik a barátainkkal, ismerőseinkkel, az ő posztjaikat inkább csak átpörgetjük gyorsan. Ennél mintha fontosabb lenne a közösségi platformon, hogy:

• megszervezzük az érettségi/egyetemi találkozókat
• kiposztoljuk, milyen cuki a macskánk
• informálódjunk a világ híreiről, és kommentekben jól elmondjuk a véleményünket az éppen aktuális gazdasági és politikai helyzetről
• osszunk ki néhány lájkot (ez esetenként nem is a tartalomnak, hanem inkább a külvilágnak szól, hogy lássák, milyen ügyekkel értünk egyet)
• fotókkal szemléltessük, hogy éppen hol vakációzunk
• megmutassuk, hogy mit főztünk
• és nem utolsósorban, hogy bebizonyítsuk a világnak (és magunknak), hogy irigylésre méltó, boldog életet élünk

Vagyis, már nem a mások iránti érdeklődés hajt, sokkal inkább az, hogy olyannak láttassuk magunkat, amilyenek lenni szeretnénk.

A Facebook kísérlet tanulsága

Noha elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy vajon mennyire vesz készpénznek a Facebook népe egy fake posztot, illetve miként hatnak az erre érkező reakciók az ember lelkére, ennél nagyobb tanulságokkal szolgált ez a kísérlet.

Be kell vallanom, hogy „a turpisság kitalálása” egészen magával ragadott. Egy-két napig Bora Bora lázban égtem, kitanulmányoztam Francia Polinézia földrajzát és gasztronómiáját, fotókat és filmeket néztem róla, s a begyűjtött információk alapján akár egy igazi utazást is képes lettem volna megszervezni. Amikor minden készen állt a poszt élesítésére (és az esetlegesen felmerülő kérdések megválaszolására), akkor már-már csalódott voltam, hogy erre az egész bulira csak Facebookon kerül sor. Már a készülődés is egészen kikapcsolt, kizökkentett a mindennapos mókuskerékből, hát még, ha el is utazhattam volna!

A bejegyzés közzététele után már egyáltalán nem éreztem annyira jól magam.

Lelkiismeret furdalásom volt, hogy épp átverek hatszáz barátot és ismerőst, félni kezdtem attól, hogy valaki beszól és lebuktat, és soha többé nem leszek hiteles a szemükben, ami nemcsak magánemberként, hanem újságíróként is igencsak kellemetlen lenne.

Aztán, amikor láttam, hogy jönnek szépen a lájkok, de azon kívül semmi reakció, akkor azért kezdtem rosszul érezni magam, hogy valójában a kutyát nem érdekli, hogy mi van velem.

Vagyis, egyáltalán nem volt jó érzés az „5 perc hírnévért” kamuzni: én nem éreztem magam jobban tőle, az ismerőseimnek pedig édesmindegy volt, hogy velem mi van, Bora Borán lógatom-e a lában vagy a számítógép előtt gályázom. Úgyhogy üzenem az önámítóknak: ennyit nem ér az egész!

Jóval a Bora Bora sztori lecsengése után, a barátaimmal való későbbi személyes találkozókon – amikor néhányan rákérdeztek, hogy mi is volt ez a nyaralás, vagy egyszerűen megállapították, hogy klasszak voltak a képek –, pironkodva vallottam be, hogy az egészet csak kísérlet gyanánt találtam ki. Szerencsére senkinél nem kerültem fekete listára, poénnak vették az egészet.

A megítélésük szerint túlpörögtem a témát, és nem is igazán értették, miért ne kellett volna hinniük a Facebooknak…

Borítókép forrása: Shutterstock / PuzzlePix