Gryllus Vilmos sokak gyerekkorának meghatározó szereplője, legyen szó akár a Maszkabál című lemezről, akár az Égből pottyant mesékről. Kockázatos volt kiválni egy sikeres zenekarból és gyerekzenét játszani? Mi alapján készülnek ezek a dalok, hogyan született a Maszkabál, és hogyan emlékszik a zenész-dalszerző a gyerekkori farsangokra? Ezek is szóba kerültek az angliai hétvégi turné során, útban Birminghamből Bristol felé.
Édesapád mérnöki családból származik, édesanyád Eötvös-díjas feltaláló. Mindenképpen szerették volna, hogy legyen egy ,,normális” szakmátok, és lett is, a testvéreddel együtt mérnökként végeztetek. A szüleitek végül megbékültek azzal, hogy mégis zenészek lettetek?
Valójában sosem volt gondjuk azzal, hogy muzsikálunk, és értékesnek is tartották, amit csináltunk, de úgy gondolták, hogy arra az esetre, ha az ifjonti lelkesedés elillan, jó, ha van valami szakképzettségünk is. Úgy gondolták, hogy így neki lehet állni a komoly életnek is, de a lelkesedésünk nem illant el.
Amíg kicsik voltatok, otthon a szüleitekkel Bachot játszottatok, kirándulni jártatok és sok közös programotok volt. Ihlet forrása ez a családi összetartás, amit gyerekkorodban láttál?
Ez még ma is megvan nálunk. A karácsonyt is együtt töltjük a gyerekekkel és az unokákkal, úgyhogy karácsonykor a szűk családi kör nagyjából húsz főből áll. A zenélés mindig alapvető volt nálunk. Édesanyám zongoraművésznek készült, csak a budapesti ostrom félbeszakította a tanulmányait, édesapám pedig fiatal kora óta kórusban énekelt. Mi magunk is zenét tanultunk, otthon is kamaráztunk: Dani klarinéttal, én csellóval, édesanyám zongorával, és gyakran énekeltünk is hozzá négy szólamban, amit nagyon szerettünk. Kirándultunk a Mátrába és a Tátrába, mindenfelé az országban, úgyhogy ezek olyan élmények, amik a lemezeimen is visszaköszönhetnek. Például a karácsonyi albumomra rátettem egy Praetorius korál-feldolgozást, amit mi is mindig karácsonykor énekeltünk otthon.
A beat-korszak nem kapott el benneteket?
Mivel gyerekkorom óta tanultam csellózni, már az általános iskolában felmerült bennem, hogy zenész legyek, de aztán úgy gondoltam, hogy nem sok esély van rá, hogy komolyan űzhessem ezt a pályát. Végül az egyik osztálytársammal próbálkoztam a gimnáziumban. Volt egy remek zenekarunk, de nem jutott el odáig a dolog, hogy komoly legyen, mert bejött a Kaláka. Mivel csellón játszottam, az alapítók, a testvérem és Mikó István engem is beleterveztek, mint harmadik tagot.
Ez volt a Kaláka kezdete...
Hárman kezdtünk a zenekarban, aztán elmentem katonának. Közben Radványi Balázs helyettesített, és olyan jól, hogy úgy döntöttünk a leszerelésem után, hogy legyen négyfős a zenekar, így ő is maradt. Addigra már mindenki tudott valamelyest gitározni is, és több hangszeren tanulgattuk a játékot, úgyhogy jól kiegészítettük egymást.
1979-ben, tíz év után váltál ki egy időre. Ennek mi volt az oka?
Nem volt konkrét oka: az ember 18 éves korában elkezd zenélni egy zenekarban, az beindul és ettől olyasfajta életformába csöppen, ami lehet, hogy egy idő után fárasztó lesz és nem összeegyeztethető a családdal, vagy a többi vággyal. Ebből voltak konfliktusok, úgyhogy úgy láttuk a legjobbnak, ha külön folytatjuk. Ebben az időszakban mindenféle mással próbálkoztam, különböző zenekarokkal és társulásokkal, de a legjobbnak a Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval való közös munka bizonyult, ami 15 évig tartott.
Mennyire volt kockázatos belevágni egy gyerekeknek szánt műsorba? Előtte csak Halász Judit volt, és jószerivel le is fedte a piacot.
Abból a szempontból lefedte a piacot, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, ami akkoriban egyeduralkodó volt, nem érezte fontosnak, hogy mást is kiadjon, mert feleslegesnek tartották a kísérletezést. A 15 év alatt, amit Péterrel közösen játszottam, egyetlen lemez sem jelent meg a dalaimmal, mert a Hanglemezgyárnak nem kellettek. Később bebizonyosodott, hogy talán mégis kellettek volna, de akkor ezt nem tudtam, és nem is foglalkoztatott. Egyedül azt tartottam fontosnak, hogy volt valaki olyan, aki tudta azt, ami engem érdekelt, és ez Levente Péter volt. Amikor együtt dolgoztunk, akkor gondoltam, hogy meg kellene találnom azt a szeletét ennek a műfajnak, amiben igazán otthon vagyok, és amiben ki tudok teljesedni. Ez előbb-utóbb sikerült is.
Az igazi népszerűséget az Égből pottyant mesék hozta meg nektek.
Péter már elég népszerű volt addigra, igaz, nem a saját nevén, hanem mint Móka Miki, de az Égből pottyant mesék által Levente Péter lett belőle, én pedig vitán felül ott alapoztam meg a népszerűséget. Mindenki tudta, hogy péntek este kezdődik az Égből pottyant mesék, és a gyerekek mindig várták. Én voltam az, aki minden pénteken azt mondta: ,,Á, dehogy!” Ezt szinte mindenki ismerte, olyannyira, hogy előfordult, hogy utánam kiabáltak az utcán, hogy ,,Nézzétek, ott megy az Ádehogy bácsi!”
Egy ilyen műsor ma már nem működne…
Ennek 1996-ban vége lett, és nem is próbálták feltámasztani, pedig nagyon népszerű volt. Ettől még nem bánom, hogy így alakult, mert hat évig csinálni egy műsort éppen elég, azalatt az ember kiismeri és megtanulja. Hasonló a Magyar népmesék sorozathoz: ebből is készült jó pár epizód, de azt sem bánom, hogy véget ért, mert ugyan nagyon sikeres és jó sorozat, az ember kitalál magának egy másik feladatot, és inkább az újabb ötletekbe fekteti az energiáit.
És nem sokkal később jött a Maszkabál ötlete! Amikor készült, gondoltad, hogy minden farsangi szezonod erről fog szólni?
Nem gondoltam, de azt éreztem, hogy jó dalok lesznek, mert a téma minden gyereknek kedves, és én is újítottam, hiszen kevésbé vettem figyelembe a zenei-anyanyelvi nevelést. Ezek a dalok rendkívül sokfélék, van benne dal a skótról, a török basáról és a tigrisről is, úgyhogy a karaktereknek megfelelően írtam meg a dalokat. Azt szem előtt tartottam, hogy olyan ritmikájú, hangmagasságú és nehézségű dalok készüljenek, amiket egy átlagos óvodás is el tud énekelni. Ezen kívül azt is fontosnak éreztem, hogy a magyar nyelv hangsúlyozása szerinti hangsúlyok legyenek. Egy slágerben megtörténhet, hogy a szöveg- és a zenei hangsúly nem esik egybe, sőt, akár jó eszköz is lehet, de egy gyerekdalban ez nagyon ritkán működőképes.
Úgy tudom, hogy amíg a gyerekid picik voltak, rajtuk tesztelted a dalokat és amikor megnőttek, a Kodály iskola tanulói voltak a ,,kontrollcsoport”.
A rendszerváltás után én is megpróbáltam kiadni az első olyan lemezemet, amit kisgyerekeknek szántam. Kottás-füzettel együtt készítettem, mert arra számítottam, hogy majd bekerülnek az oktatásba is, illetve valamennyire a családokba, és közös énekléshez jól jön a kotta is. Ez tényleg így történt, és abban nagy szerencsém volt, hogy Forrai Katalin, aki akkoriban az óvodai zenei nevelés vezetője volt, nagyon megörült a dalaimnak, és ő, mint Kodály-tanítvány, igazán meg tudta ítélni, hogy mi alkalmas a zenei nevelésre. Megmutattam neki a kiadás előtt a dalokat, kikértem a véleményét, és minimális bírálattal jó néhány rögtön belekerült az óvodai dal-válogatásba. Ezután jött a többi lemez, amiket mind a saját kiadásomban jelentettem meg.
Egyszerűbb saját kiadásban legyártatni a lemezeket?
Ha cég adja ki, akkor vállalja a reklámot és a terjesztést is, de ha saját kiadásban csinál olyat az ember, ami bejön, akkor az anyagi haszon is nála csapódik le. Most megjelentetem a régi lemezeimet új kiadásban, és a Maszkabál című gyerekkönyvem is újra megjelenik szép illusztrációval, kottával és CD-melléklettel, amivel reményeim szerint új lendületet kapnak a CD-eladások is.
Egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon megváltoztak a gyereknevelési szokások, és ez meglátszik a koncerteken is. Ez országonként is változó lehet?
Külföldön más reakciókat kapok, mert Magyarországon valószínűleg jobban ismerik a dalaimat, mint a külföldi magyarok gyerekei. Magyarországon hallhatják az óvodában, az iskolában is, ezért biztos lehetek benne, hogy ha egyik-másik dalt előveszem, mindenki fog velem énekelni, míg külföldi fellépések esetében ezt nem tudhatom előre. A megváltozott szokások nem feltétlenül ország-specifikusak. Ma már eléggé megszokott, hogy ha elkezdek egy koncertet egy színházteremben, akkor pár gyerek feláll, ellőre jön, a többi megy utána és az előadás végére sokszor a színpad előtt táncolnak. Ilyenkor jó esetben engem figyelnek és velem énekelnek, de sokszor nem így történik. Régen ez nem volt szokás, mindenki szépen ült a helyén.
Ez zavar?
Nem zavar, mert ha a kontaktusunk jó, bármi történhet, de ha van olyan gyerek, akinek az a fontos, ami a fejében történik, és nem az, ami a színpadon, akkor elég nehéz dolgom van. Ez általában a szülőkön múlik, hogy hogy nevelik a gyereküket: megtehet-e bármit, vagy vannak határok.
Felnőtteknek a Kalákával játszol. Mi alapján választjátok ki, hogy mely versek legyenek megzenésítve?
Ennek többféle módja van: lehet külső és belső megrendelés. Ez utóbbi akkor történik, ha elhatározzuk, hogy kellene egy lemez egy-egy költő verséből. Ilyenkor mindenki nekiáll az adott szerző verseit olvasni, és ha valaki talál olyat, ami az ő megzenésítésében szólna jól, ír a többieknek, hogy azzal ne próbálkozzanak. Így szépen, lassan összeáll egy lemezre való dal. Olyan is előfordul, hogy az ember olvas valamit, ami megtetszik neki, de a véletlen is összehozhatja a költőt a zenésszel. Kapolcson, a Művészetek völgyében a Versimpróban összekerültem Tóth Krisztinával, és ahogy olvastam a verseit, rögtön találtam olyat, amit megzenésítenék. Az új, felnőtteknek szóló lemezemre került ebből is, és azokból a dalokból is, amiket az elmúlt években írtam. Olyan kerek összeállítás lett, hogy magam is meglepődtem. Az lett a címe, hogy ,,Lassan, tünődve”. Akárcsak a József Attila-vers, ez a lemez is lassan tűnődős, elgondolkodós.
,,Véget ért a maszkabál”, nagyon köszönjük, hogy időt szakítottál ránk.