Freddie Mercury, igazi nevén Farrokh Bulsara már életében több volt egyszerű rocksztárnál, hiszen hangjának, tehetségének és személyiségének köszönhetően évek alatt ikon, legenda lett belőle. Már harminc éve, hogy elhunyt, de népszerűsége töretlen, a Queent pedig az egész világon ismerik.
Ha megkérünk bárkit, aki nem a Queen rajongója, hogy mondjon egy dalt a banda szerzeményei közül, szinte biztos, hogy a Bohemian Rhapsodyt fogja megemlíteni. Pedig a dal közel hatperces, ami nem igazán rádióbarát, és az azonos címet viselő, 2018-ban megjelent életrajzi filmben is szó esik róla, hogy túl hosszú. Mégis ez lett az angol együttes egyik legismertebb és leghallgatottabb dala, mely tökéletesen bemutatja a stílusukat és ezzel együtt a frontember tehetségét. A Queenhez hasonló hatású banda csak kevés született a zenetörténelem során, és ebben igen nagy szerepe volt a tragikusan korán elhunyt Mercurynak.
Zanzibárról Angliába
Freddie Mercury, eredetileg Farrokh Bulsara élete Zanzibár szigetén kezdődött 1946. szeptember ötödikén, szülei Bomi és Jer Bulsara voltak és született egy húga is, Kashmira. Keresztneve azt jelentette: boldog, szerencsés és a párszi indiai hagyományok szerint adta neki édesanyja. Gyermekkorát nagyrészt Indiában töltötte egy bentlakásos iskolában, hétéves korától kezdve zongorázni tanult. Bár igazán extravagánsnak ismerte meg a világ, kiskorában nagyon visszahúzódó volt, ezen pedig nem segített az sem, hogy fogai miatt gyakran csúfolták az iskolában. Fogsorát azonban nem akarta szabályoztatni később sem, bár nem szerette (“Nem szeretem, hogy a fogaim előreállnak. Ettől eltekintve tökéletes vagyok”), félt, hogy a beavatkozás megváltoztatná a hangját.
A szégyenlősség dacára a zene által kibontakozhatott, és a szégyenlősség-nyíltság kettőse egész életén át jellemző volt rá – míg a magánéletében az előbbi, a színpadon az utóbbi kerekedett felül. A család 1964-ben a forradalom elől Angliába menekült és Middlesex megyébe költözött. Freddie csatlakozott egy Wreckage nevű blues együtteshez, mindeközben pedig az ealingi művészeti egyetemre járt és grafikusnak tanult. Itt mutatta be egy iskolatársa Roger Taylornak és Brian Maynek, akik akkoriban a Smile együttesben játszottak. A Smile eredeti énekese, Tim Staffell otthagyta a bandát 1969-ben, ekkor lépett a helyére a három oktávnyi hangterjedelemmel büszkélkedő Freddie.
A Queen
Csatlakozásával a Smile-ból Queen lett, melynek jellegzetes logóját ő maga tervezte, méghozzá a tagok csillagjegyei által megihletődve. Hozzájuk utolsó tagként a basszusgitáros John Deacon csatlakozott 1971 márciusában, és a Queen első koncertjére ebben a felállásban két hónappal később került sor. Az EMI Records és az Elektra Records szerződtette a bandát, akik 1973-ban adták ki debütáló albumukat, a Queent. A következő évben jelent meg a Queen II, és bár egyik sem lett kifejezetten nagy siker, ezeknek köszönhetően turnézni kezdtek. Harmadik lemezük, a Sheer Heart Attack 1974 őszén debütált, és mind az USA-ban, mind pedig Nagy-Britanniában sikeres lett, hála a Killer Queen című dalnak.
Mivel lassacskán a mainstream zenei élet részévé váltak, a négy srác világkörüli turnéra indult, ahol még az is megesett, hogy útközben plusz dátumokat kellett hozzáadni az eredetiekhez, akkora volt az érdeklődés irántuk. A Night at the Opera című lemez, a negyedik stúdióalbumuk akkoriban a legdrágábban felvett albumnak számított, hiszen rengeteget dolgoztak rajta, különösen az egymásra rétegzett szólamokon. Ezen találjuk az ikonikus Bohemian Rhapsodyt is, mely kilenc héten keresztül vezette a brit zenei toplistákat, és amely azóta is Nagy-Britannia harmadik leghallgatottabb dala, rögtön Elton John Candle in the Windje és a Band Aid Do they Know it’s Christmas?-e után.
Sikert sikerre, turnét turnéra halmoztak, jártak a világ minden sarkában és közel húsz év alatt tizenöt lemezt jelentettek meg. 1985-ben felléptek az afrikai éhezők megsegítésére szervezett szuperkoncert, a Live Aid londoni helyszínén, és sokak szerint az ő előadásuk volt a show csúcspontja, pedig mindössze hat dalt játszottak el. Freddie Mercury az évek során megjelentetett két szólóalbumot is, ez volt a Mr. Bad Guy és a Barcelona, utóbbin Montserrat Caballé operaénekesnővel közösen dolgozott.
Magánélete
Legkomolyabb barátnője Mary Austin volt, akivel évekig éltek együtt, el is jegyezte a lányt, ám a kapcsolat végül barátsággá szelídült. “Nincs sok mindenki, akihez fordulhatnék, de Mary az egyik ilyen ember” – nyilatkozta egy interjúban, nem csoda, hogy vagyonának jelentős részét hagyta rá. Meghatározó kapcsolat fűzte Paul Prenterhez, majd később Jimmy Huttonhoz is, szerelme utóbbival egészen 1991-es haláláig tartott.
Rendkívül feltűnő jelenség volt a színpadon, elég csak jelmezeire és a koreográfiára gondolni, Freddie teljességgel szembement mindazzal, amit hetvenes-nyolcvanas években a férfiasság jellemzőinek tartottak. És bár többnyire elfogadták fellépéseinek természetét, a színpadról lejőve gyakran szegeztek neki a szexualitásával kapcsolatos kérdéseket. A Queen frontembere azonban soha nem coming outolt a szó szoros értelmében, és még most, három évtizeddel a halála után is sokakat érdekel, hogy vajon biszexuális, esetleg homoszexuális volt-e?
Ha igaz, amit a Bohém rapszódia című film mutatott, akkor valószínűleg Freddie Mercury sem volt teljesen tisztában szexuális irányultságával – de miért nem lehetett ezt meghagyni neki, miért akart a média mindenáron válaszokat, ahelyett, hogy a művészetével foglalkozott volna? De nemcsak a sajtót érdekelte ez a téma különösképpen, rajongói egy részét elkezdte ugyanis zavarni, amikor fellépőruhái az amerikai meleg közösség divatjára kezdtek emlékeztetni. Egyesek még borotvákat is dobáltak a színpadra koncert közben, arra célozván, hogy vágja le a bajszát, ami megint csak az említett szubkultúra egyik jellemzője volt akkoriban.
Számos interjúban utalt arra, hogy sokszor érzi magát egyedül, noha rengeteg ember vette körül egész életében. Mivel könnyen esett szerelembe, nem egyszer törték össze a szívét, így idővel aztán nem akart megnyílni senkinek, nehogy újra bántsák. „Minél jobban megnyílok, annál nagyobb bajom esik. Mintha sebhelyekkel lennék tele, és már nem akarok egy újabbat” – mondta.
1987-ben diagnosztizálták HIV-fertőzéssel, ezt azonban titkolta a sajtó elől, és a diagnózist mindössze 1991-ben, huszonnégy órával halála előtt közölte a nagyvilággal. A legvégsőkig dolgozott, és a szenvedélyének, a zenének élt, miközben egy percig sem akarta, hogy sajnálják. Még a kezelést is visszautasította, mondván, így kellett, hogy történjen. Egy újságírói kérdésre, miszerint a mennyországba fog-e jutni, azt felelte: „Nem, nem akarok, a pokol sokkal jobb. Gondolj csak arra a rengeteg érdekes emberre, akikkel odalent találkozhatsz majd. „
