Orosz Dénes filmrendező a Hogyan tudnék élni nélküled? című filmmel beleírta magát a magyar filmrendezők történelmébe, holott számos ismert film kötődik a nevéhez úgy rendezőként, mint forgatókönyvíróként, például a Seveled, a Coming out vagy a Poligamy, de olyan sorozatok is hozzá köthetőek, mint a Haction vagy a Pepe. Legújabb filmjéről, a Félrelépni szabadról beszélgettünk, és arról, hogy mi történik pontosan, ha a színpad a filmvászonra kerül.
Coloré/Karsa Tímea: Annak idején filmkritikákat írtál a VOX-ba. Megfér egymással a filmrendező és a kritikus? Túlságosan kritikus vagy önmagaddal, vagy pont, hogy a saját filmjeidben nehezebben látod meg, amit máshol kritikaként tudnál megfogalmazni?
Orosz Dénes: Mindig filmrendező akartam lenni, és már aspiránsként eszerint néztem a filmeket. Észrevettem, hogy másféle szemszögből elemzem a mozgóképeket, mint a többi kritikus. Újságírói múltam ellenére mégsem tudok úgy tekinteni a saját mozijaimra, ahogy kritikusi szemmel tenném. Ennek a legfőbb oka, hogy a rendező az egyetlen, aki nem látja a saját filmjét. Gyönyörű ellentmondás egy rendező életében, hogy megcsinál egy filmet, és bár szívesen megnézné, egyedül ő nem fogja látni, mert annyira belevész a készítésbe, hogy nem képes látni a filmet a maga tiszta valójában.
KT: Egy interjúban azt mondtad, hogy kelet-európai sajátosság, hogy húzzuk a szánkat a romkomokra. Mégis újra belevágtál egy nagyon hasonlóba, még ha nem is a klasszikus értelemben vett romkom. Miért?
OD: Magyarországon az elmúlt években nem volt egyszerű filmet csinálni. Most adódott ez a lehetőség, hogy a Félrelépni szabadot megrendezzem, ami kezdetben úgy indult, hogy tévéfilm lesz. Számomra ez egy nagyon kellemes játék, egyfajta kirándulás. A Hogyan tudnék élni nélküled? után jó lehetőség volt ez a felkérés, de ez nem jelenti azt, hogy csak a romkomok érdekelnének, csak egyelőre ezek találnak meg. Egyébként szeretem ezt a műfajt, és a humor is közel áll hozzám. A Félrelépni szabad egy játékos utazás, munka formájában.
KT: Több ízben előfordult, hogy egy-egy filmet nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is jegyeztél, például a Seveled esetében is. Nehezebb a rendezés, ha készen kapod a könyvet?
OD: Az elején bizonyos szempontból igen, ugyanis, ha az ember saját forgatókönyvből rendez, van egyfajta elemi kötődés, már-már vérrokonság alkotó és a film között. Ugyanakkor ez, hogy kívülről látok rá más forgatókönyvére, más ösztönöket, ötleteket hív elő belőlem. Egy más által írt forgatókönyv által könnyen előfordulhat, hogy olyan területre tévedek, amit nem ismerek. Egy saját könyv esetében előny, hogy nagyon a sajátom, de ez a hátránya is. Mintha egy otthonos mezőn kapirgálnék, és emiatt lehet, hogy nem mozdulok ki egy számomra ismeretlen területre, ahol közben olyan új dolgokat tudnék meg magamról, amiről azelőtt sejtelmem sem volt.
KT: Úgy tudom, hogy ha mód van rá, picit beleraksz magadból a filmjeidbe. A Félrelépni szabadba hogyan tudod belerakni önmagadat?
OD: Egy romantikus komédia Shakespeare óta panelekből építkezik, de a játék örömét úgy érzem, sikerült beletennem a rendezésbe. Remélem, nem hangzik nagyképűen, de egy romkom története már kétségtelenül nehezen tud számomra újat mondani, hiszen, mivel többet is készítettem a műfajban, eléggé ismerem őket. Egyébként a Félrelépni szabad nem feltétlenül romantikus komédia, talán inkább a vígjátékba hajlik, tehát inkább kom, mint rom.
KT: A film egy színdarabból készült, ami ,,A hülyéje” címen futott. Miért volt szükség a cím megváltoztatására?
OD: Bevallom, nekem az eredeti cím sosem volt ínyemre. Nem tetszik a hangzása, és a darabot olvasva sem éreztem indokoltnak. Értem, hogy a szerző, Georges Feydeau miért ezt választotta, nyilván volt rá oka a maga szemszögéből, de sok idő eltelt, amióta megírta, és a mi értelmezésünkhöz nem passzolt.
KT: Gondolom, az is tudatos döntés volt, hogy azok a színészek játsszák a szerepeket, akik a színpadon is. Ennek mi volt az oka?
OD: Ez egyfajta árukapcsolás volt. A Thália Színház már csinált egy ilyen kísérletet, amikor a Buborékkeringő című filmet készítették, amely a Ványa bácsi című Thália-produkciót dolgozta fel. Ebben az esetben is azok a színészek szerepeltek a vásznon, akik a színpadi előadást játszották. Ez nemcsak a színészek népszerűsítése miatt jó ötlet, hanem, mert új arcokkal találkozhatunk nézőként – én pedig alkotóként. Ezek a friss energiák engem is feltöltenek. Nagyon tehetséges emberekkel dolgozhatok ezáltal, akik a forgatás után remélhetőleg több filmes lehetőséget kapnak a jövőben.
KT: Van különbség aközött, hogy az ember filmes színésszel dolgozik vagy színpadi színésszel? Aki még nem forgatott filmet, annak új ez a terep.
OD: Általában a színházi színészek hamar belerázódnak a kamera előtti munkába, ha alkalmuk nyílik többet filmezni. Persze embere válogatja, hogy kinek meddig tart.
KT: Van rutinod filmrendezésben, és most színpadon is rendezel. Mind a két esetben ugyanúgy rendezel, vagy más szerepet kíván a két munka?
OD: Azt nem mondhatnám, hogy színházrendezőként van rutinom, mert csak egy monodrámát rendeztem eddig, a Telefondoktort, ami egy csodálatos, szuperül megírt kis darab volt. Ennek már sok éve, ezért most szembesülök igazán a színház és film közti különbséggel, és azt kell mondjam, hogy ég és föld. A színházat momentán egy hullámvasúttal kevert elmeosztálynak látom, ami egyben egy önismereti kalandtúra is. A film más. Ott nincs idő arra, hogy ennyire előtérbe kerüljenek például a színész privát érzelmei. A színész a színpadon és azon kívül is a sarkából kifordított belsőjét mutatja meg, ez a színház varázsa, és épp emiatt érzem magam néha egy tornádó kellős közepén. De, ha mélyen magamba nézek, be kell valljam: lényegileg nagyon élvezem az egészet.
KT: A Félrelépni szabadot éjszaka forgattátok. Egy kreatív, alkotói munka esetén képes ugyanazon a színvonalon dolgozni az ember éjszaka, mint nappal?
OD: Sok nappali forgatásunk volt, de tény, hogy sokat dolgoztunk éjszaka is. Úgy vettem észre, hogy az éjjeli munka során zombivá változik az ember. Nem mondanám, hogy kevésbé kreatív a munka, de az ember-ember közti kommunikáció komikusan megváltozik. Mintha lassított felvételben léteznénk. Ez paradox módon magát a kreativitást nem csökkenti, csak többet kell beletenni ahhoz, hogy az ember ilyen napszakban is a topon legyen.
KT: Kicsit térjünk vissza a színházhoz! Milyen darabot rendezel a Tháliában?
OD: A kedvenc színművemet, a Játék a kastélybant Molnár Ferenctől. Már vagy harminc éve figyelgetem ezt a darabot, és mindig az volt az érzésem, hogy ha én rendezném, akkor bizonyos elemekhez markánsan hozzányúlnék. Nem borítottam fel az egész lényegét, de írtam hozzá egy komikus történetszálat, és zenéssé alakítottuk. Öt dal került bele, ami nagyon passzol a darabhoz, hisz abban operettszerzők érkeznek az olasz tengerpartra. Itt nem operettes zenék lesznek, hanem a hatvanas évek hollywoodi musical-stílusát idézik meg. Szemenyei János nagyszerű dalokat írt a műhöz, és igazán szuper sztárszereposztás állt össze.
KT: Teljesült az álmod, rendező lettél. Mit mondanál annak a tizenkét éves kisfiúnak, aki osztályfőnöki órán ül a padban, és elhatározza, hogy filmrendező lesz?
OD: Emlékszem, hogy abban a pillanatban, ott az iskolapadban, amikor ez megszületett bennem, milyen jó érzés öntött el. Egyfajta spirituális megnyugvás. Hogy mit mondanék? Azt, hogy nagyon-nagyon támogatlak, és csináld, mert minden jó lesz! Teljesítsd be az álmaidat, tarts ki mellettük mindenáron! Menj a boldogságod után, élvezd, és játssz nagyokat, Dénes!