Nem vagyok benne biztos, hogy egy keresztnév hivatalosan bárkié lehet. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ha a legjobb barátnőm évek óta tudná, milyen nevet szeretnék adni egyszer a gyerekemnek, majd egyszer csak ugyanezt a nevet választaná a sajátjának, lenne bennem némi sértettség.
Jó, valószínűleg nem is kevés. Hiába próbálnám magam meggyőzni arról, hogy ez csak egy név, és rajtam kívül még több ezer embernek eszébe juthatott, valami akkor is zavarna benne. Mert ebben a történetben nem igazán a névről van szó, hanem arról, hogy megosztottál valakivel valamit, ami neked fontos volt, ő pedig fogta, és beépítette a saját életébe.
Kívülről nevetségesnek tűnik ezen összeveszni. Főleg akkor, ha az ember még nem is vár gyereket, esetleg párkapcsolatban sincs, vagy abban sem biztos, hogy valaha anya szeretne lenni. Mégis rengetegen őrizgetünk neveket éveken, akár évtizedeken keresztül. Egy név megtetszik egy könyvben, egy filmben, egy családi történet miatt válik fontossá, vagy egyszerűen csak elképzeljük, hogy így hívják majd azt a valakit, aki egyelőre kizárólag a fejünkben létezik. És onnantól már nehéz úgy gondolni rá, mint bármelyik másik névre.
Charlotte már évtizedekkel ezelőtt megmondta helyettünk
A Szex és New York egyik emlékezetes jelenete pontosan erről szól. Charlotte megtudja, hogy régi barátnője azt a nevet választotta a kislányának, amelyet ő tizenegy éves kora óta a saját leendő gyermekének tartogatott. Ráadásul ezt a barátnői is pontosan tudták. A többiek értetlenkednek, hiszen Charlotte még csak nem is terhes. Samantha viszont tökéletesen érti, mi történt, és különösebb mérlegelés nélkül Charlotte oldalára áll. És bevallom, én is Samantha vagyok ebben a történetben. Nem azért, mert szerintem bárki tulajdonjogot szerezhet egy keresztnév felett. Nyilván nem lehet lefoglalni egy nevet, mint egy asztalt péntek estére. De egy közeli barátságban rengeteg olyan szabály létezik, amelyet soha nem írtunk le, mégis pontosan tudjuk, mikor sértették meg őket. A babanév pedig szerintem ilyen.
Nem a név fáj igazán
Képzeljük el, hogy egy harmincas éveiben járó nő, nevezzük Annának, évek óta tudja, hogy ha egyszer lánya születik, egy ritka nevet szeretne neki adni. Egy este elmeséli ezt várandós barátnőjének, aki azt mondja, milyen szép választás. Néhány hónappal később Anna megnyitja az Instagramot, és ott van a születési bejelentés. Pontosan azzal a névvel. Persze mondhatjuk, hogy attól Anna később még ugyanúgy elnevezheti így a saját gyerekét. Csakhogy a valóság ennél bonyolultabb. Ha egy társaságban mozognak, ha közel laknak egymáshoz, ha a gyerekeik később akár ugyanabba az óvodába vagy iskolába járhatnak, máris egészen más érzés ugyanazt a különleges nevet választani. És szerintem itt kezdődik az egész valódi problémája. Nem elloptak tőlünk egy szót, hanem elvettek valamit abból a jövőből, amelyet már régen elképzeltünk magunknak.
De hogyan lehet hiányolni valamit, ami még nem is létezik?
Ez az egész helyzet különösen kegyetlen akkor, amikor az egyik félnek már gyereke születik, a másik pedig még messze van ettől. Legyen mondjuk Dóra harminchét éves, egyedülálló, és legyen egy családi eredetű lánynév, amelyről minden közeli barátnője tudja, hogy gyerekkora óta fontos számára. Aztán az egyik férjezett, várandós barátnője egyszer csak közli, hogy pontosan ezt a nevet választották. Mit lehet erre mondani? Technikailag semmit. Hiszen Dórának nincs gyereke, nem várandós. Azt sem tudja, mikor lesz olyan élethelyzetben, hogy szüksége legyen erre a névre. Csakhogy szerintem éppen ez teszi annyira érzékennyé a helyzetet. A másik ember valósága egyszer csak felülírja a te elképzelt jövődet, és még azt is nehéz megmagyaráznod, miért fáj.
A nevek sokszor jóval a gyerek előtt megszületnek
Sok nő már tinédzserként neveket ment a telefonjába. Van, amelyiket egy regényből szedte, egy másikat a nagymamájától örökölne tovább, a harmadikat egyszer hallotta valahol, és egyszerűen tudta, hogy ezt soha nem akarja elfelejteni. Lehet, hogy húsz évvel később egyikből sem lesz semmi. Lehet, hogy megszületik a gyerek, ránézünk, és hirtelen teljesen más nevet szeretnénk neki adni. Ettől még azok a nevek addig hozzánk tartoznak. Talán ezért őrzik sokan szinte államtitokként a telefonjuk jegyzetei között a listát. És kezdem azt gondolni, hogy igazuk van. Mert van valami furcsa abban, amikor valaki hónapokig nem tud nevet választani, te pedig egy baráti beszélgetés közben elárulod, hogy neked évek óta a Júlia a kedvenced, mert mindig Julinak szeretnéd becézni a lányodat. Aztán néhány héttel később megszületik az ő Julija. Persze lehet véletlen. Csak éppen elég nehéz annak érezni.
Tényleg lehet tulajdonolni egy nevet?
Nem. És itt válik kényelmetlenné a saját álláspontom is. Senki nem mondhatja azt, hogy Emma, Luca vagy Anna mostantól az enyém, mindenki más keressen magának valamit. Minél gyakoribb egy név, annál abszurdabb lenne ilyesmit elvárni. És természetesen előfordulhat, hogy két ember egymástól teljesen függetlenül ugyanazt a nevet szereti. Szerintem azonban nem is erről szól a babanévlopás hanem arról, amikor valaki tudja, hogy egy bizonyos név különösen fontos neked, majd tudatosan mégis azt választja. A kettő között óriási különbség van. Ez nem jogi, hanem barátsági kérdés.
Azért vesszük ennyire komolyan, mert már a nevek is státuszszimbólumok lettek
Van még valami, ami szerintem tovább bonyolítja az egészet. Ma már a gyerek neve sokszor egy kicsit a szülő személyiségének meghosszabbítása is. Legyen különleges, de ne legyen erőltetett. Ritka, de ne annyira, hogy minden bemutatkozásnál háromszor visszakérdezzenek. Nemzetközi, de azért magyarul is jól hangozzon. Elegáns, de ne legyen túl komoly. És természetesen lehetőleg ne legyen még öt ugyanilyen nevű gyerek az óvodai csoportban. Nem csoda, hogy amikor valaki végre megtalálja azt az egy nevet, amely minden elképzelésének megfelel, úgy kapaszkodik bele, mintha tényleg ő találta volna fel. Innen nézve a névlopás nevetséges problémának tűnhet. Belülről viszont egyáltalán nem az.
Én biztosan nem használnám a barátnőm nevét
Akkor sem, ha ő még egyedülálló. Akkor sem, ha azt mondja, legalább öt évig nem szeretne gyereket. És akkor sem, ha egyébként én is imádom azt a nevet. Nem azért, mert az övé. Hanem azért, mert tudom, hogy fontos neki. Szerintem végső soron ennyi az egész. A jó barátságok nem attól működnek, hogy minden helyzetre létezik szabályzat, hanem attól, hogy bizonyos dolgoknál nincs szükségünk rá. Tudjuk, hol vannak a másik érzékeny pontjai, és ha tehetjük, nem lépünk rájuk. Egy gyereknév kívülről apróságnak tűnhet. Annak viszont, aki tíz-húsz éve magával hordozza, egy elképzelt élet apró darabja lehet. És ha a legjobb barátnőm egyszer azt mondaná nekem, hogy ha lánya lesz, egy bizonyos nevet szeretne neki adni, én megjegyezném. Aztán szépen kihúznám a saját listámról.
Borítókép forrása: HBO Max