Sokan azt gondolják, a szexuális vágy lassú folyamat során változik meg, pedig néha egészen váratlanul tűnik el. Egy harmincéves nő őszinte vallomása arról, milyen érzés, amikor egyszer csak idegenné válik a saját tested, és eltűnik belőled valami, ami addig természetes része volt az életednek.
Harmincéves nő vagyok, és világéletemben túlsúlyos voltam. Nem az a típus, aki mindig öt kilót akar leadni nyár előtt, hanem tényleg az a nő, aki gyerekkora óta együtt él a saját teste körüli megjegyzésekkel, tanácsokkal és ítélkezéssel. Megtanultam ezzel együtt létezni. Voltak jobb és rosszabb időszakaim, de egy dolgot mindig stabilnak hittem az életemben: a szexualitásomat.
A vágy mindig természetesen működött bennem. Nem kellett erőltetni, keresni vagy megfejteni. Akár kapcsolatban voltam, akár egyedül, szerettem a testiséget. Szerettem kívánni és kívánatosnak érezni magam. És ami talán a legfontosabb, hogy szerettem a saját testemben létezni, még akkor is, ha az nem felelt meg minden elvárásnak. Átéltem szakításokat, gyászt, szorongást, antidepresszánsokat, munkahelyi stresszt, világjárványt, teljes érzelmi káoszokat, de a libidóm valahogy mindig megmaradt. Ezért volt annyira sokkoló, amikor néhány hónappal ezelőtt egyik napról a másikra minden megváltozott.
Nem fokozatosan történt. Nem úgy, hogy lassan kezdett csökkenni az érdeklődésem. Inkább úgy éreztem, mintha valaki egyszerűen lekapcsolt volna bennem valamit. Mint amikor egy szobában kihuny a fény. A partnerem ugyanaz maradt. Az életem ugyanaz maradt. A gyógyszereim nem változtak. Mégis teljesen eltűnt bennem a vágy. Nemcsak a szex iránt, hanem lassan minden olyan dolog iránt is, amit korábban felszabadítónak éreztem.
Egyik napról a másikra kialszik valami
Elkezdtem furcsán érezni magam a saját testemben. Olyan dolgok kezdtek zavarni, amelyek korábban teljesen természetesek voltak. Az izzadság. Az érintések. A meztelenség. A saját bőröm érzete. Néha még a partnerem közelsége is túl soknak tűnt, pedig szeretem őt. A legrosszabb mégsem az volt, hogy nem kívántam a szexet. Hanem az, hogy elkezdtem idegenként nézni saját magamra. Mintha a testem már nem én lennék, hanem valami, amit kívülről figyelek és folyamatosan kritizálok. Korábban szerettem mozogni. Futni. Táncolni. Szerettem azt az érzést, amikor él a testem. Most viszont minden mozdulat túl tudatos lett. Hirtelen minden arról szólt, hogyan nézek ki közben. Hogyan mozog rajtam a bőröm. Mennyire vagyok nőies vagy vonzó. Olyan dolgok kezdtek szétesni bennem, amik korábban ösztönösek voltak.
Végül elmentem nőgyógyászhoz, aki elsőként azt mondta, hogy fogyjak le. Mintha az egész problémám néhány kiló lenne. Persze, tudom, hogy a testsúly hatással lehet a hormonokra és az önképre, de amikor valaki segítséget kér, mert úgy érzi, elvesztette a kapcsolatot a saját testével, és az első reakció az, hogy próbáljon fogyni, az valahogy még magányosabbá teszi az egészet. A terapeutám közben azt tanácsolta, várjak, mert az ember néha átmegy ilyen időszakokon, illetve nem kell rögtön mindent megjavítani. Csakhogy amikor hónapok telnek el úgy, hogy már nem ismered fel saját magad, a türelem nem mindig vigasztaló. A partnerem türelmesebb, mint én saját magammal. Azt mondja, várni fog. Nem sürget, nem sértődik meg, nem próbál nyomást helyezni rám, és mégis folyamatosan ott van bennem a bűntudat, mert hiányzik az a nő, aki korábban voltam.
Harminc felett a női test már állandó projekt?
A harminc valamiért társadalmilag is egy furcsa határvonal lett. Addig fiatal nő vagy, utána pedig mintha elkezdene rajtad dolgozni az idő gondolata. Mit veszítettél. Mit kellene javítanod. Mit kellene még elérned. És szerintem rengeteg nő teste egyszerűen belefárad abba, hogy folyamatosan projektként kezelik, kívülről és belülről is. Nem azt akarom, hogy pontosan ugyanaz legyek, mint huszonöt évesen. Nem akarok örökké ugyanúgy kinézni vagy ugyanúgy működni.
Csak szeretném újra azt érezni, hogy nem harcban állok saját magammal, ugyanis nehéz nőként kapcsolatban maradni önmagunkkal egy olyan világban, ami folyamatosan arra emlékeztet, hogyan kellene kinéznünk, éreznünk és vágynunk. És senki nem készített fel arra, milyen ijesztő érzés, amikor egyszer csak eltűnik belőled valami, ami mindig természetes volt.