Vannak sorozatok, amelyek pusztán szórakoztatni akarnak, és vannak olyanok is, amelyek – még ha nem is hibátlanok – valami mélyebb kérdést feszegetnek. A barátnő (The Girlfriend) pontosan ilyen alkotás.
A barátnő első ránézésre egy feszült pszichológiai thriller, ahol egy anya és a fia barátnője csapnak össze, valójában azonban sokkal többről szól. A történet arra kényszerít, hogy elgondolkodjunk: hol ér véget a szeretet, és hol kezdődik a birtoklás? Meddig egészséges a ragaszkodás, és mikortól válik mérgezővé?
A történet dióhéjban
Laura (Robin Wright) és fia, Daniel kapcsolata eleve különleges. Az anya számára a fiú az élet egyetlen biztos pontja, miután korábban gyermeket vesztett. Amikor Daniel életébe belép Cherry (Olivia Cooke), Laura ösztönei azonnal riadót fújnak: a lány múltja homályos, viselkedése kiszámíthatatlan, és minden mozzanatában van valami zavarba ejtő. A barátnő sorozat zsenialitása abban rejlik, hogy sem Laura, sem Cherry nem válik egydimenziós gonosszá vagy áldozattá. Hol egyikük tűnik manipulatívnak, hol a másik – és így a néző végig bizonytalanságban marad.
Miért működik ennyire?
Számomra a legizgalmasabb elem a nézőpontváltás. Ugyanazt az eseményt más epizódban Cherry és Laura szemén keresztül látjuk, apró eltérésekkel, más hangsúlyokkal. Ez arra kényszerít, hogy újra és újra átgondoljam, kiben bízhatok, és kinek a története lehet az igaz. Egy ponton túl már nem is az a fontos, hogy „ki hazudik”, hanem az, hogy mennyire képlékeny az igazság maga.
Robin Wright alakítása lehengerlő: a hideg tekintet mögött ott van a feldolgozatlan gyász és a kétségbeesett ragaszkodás. Olivia Cooke Cherryje pedig egyszerre törékeny és veszélyes – olyan nő, akit az ember szívesen megvédene, de közben folyton ott motoszkál a gyanú, hogy talán ő az igazi fenyegetés.
Ami bosszantó
Minden erénye mellett A barátnő című sorozatban akadnak döccenések. Időnként a dramaturgia túlpörög, mintha minden epizódnak kötelező lenne legalább egy „sokk-fordulatot” szállítania. Ez néha inkább szappanoperás hatást kelt, mint hiteles feszültséget. A férfi főszereplő, Daniel pedig sokszor inkább passzív díszlet, mint valódi karakter – mintha a két nő közötti hatalmi játszma tárgya lenne, nem pedig autonóm személy. Ez sajnálatos, mert a történet így kevésbé háromszög, és sokkal inkább kétpólusú háború.
A társadalmi tükör
A barátnő sorozat azonban túlmutat a képernyőn. Nem lehet nem észrevenni benne azt a kérdést, ami sok családban jelen van: meddig tarthat egy anya a fiához, mikor kell elengednie, és hogyan torzíthatja a veszteség, a trauma vagy a magány a szülői szeretetet? A sorozat végig ezt a határvonalat vizsgálja, és ezzel kifejezetten mai problémát érint: a túlkontrolláló, birtokló szülő és a felnőtté válás nehézségeit.
És ott van Cherry figurája is, aki a bizonytalan múlt, a túlélési ösztön és a manipulatív viselkedés keveréke. Ő a tipikus „ismeretlen tényező”, akitől a szülők félnek, amikor gyermekük párt választ: vajon jó hatással lesz, vagy tönkreteszi az életét? Ez a félelem ismerős, és nemcsak a képernyőn működik, hanem a hétköznapokban is.
Miért érdemes megnézni?
Mert egyszerre szórakoztató és gondolatébresztő. Nem kell hibátlan sorozatnak lennie ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjon. Az atmoszféra, a vizuális világ és a két főszereplő közti dinamika önmagában elég ahhoz, hogy beszippantson.
A barátnő számomra olyan, mint egy luxuscsomagolásba bújtatott pszichológiai kísérlet. Néha túlzó, néha melodramatikus, de mindig izgalmas. Ha akarjuk, csak egy feszült thrillert látunk benne. Ha mélyebben nézzük, akkor egy történetet az anyai szeretet és a birtoklás határáról, a bizalom törékenységéről és arról, hogy a múlt traumái hogyan mérgezhetik meg a jelent. Ez az a sorozat, amiről még akkor is vitázni fogunk, amikor már régen lefutott a stáblista.