Vannak sorozatok, amik könnyen fogyaszthatók, kikapcsolnak, és egyszerű szórakozást adnak. A Shameless – Szégyentelenek soha nem tartozott ezek közé.
A Szégyentelenek nem az a történet, amitől feltöltődsz, sokkal inkább olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, ami végigcibál a Gallagher család minden bűnének, bukásának, nevetésének és tragédiájának mocskos realitásán.
Ez egy sorozat, ami vagy azonnal beszippant, vagy teljesen taszít. Én az első kategóriába tartoztam: az első pár évad alatt úgy éreztem, hogy végre valami őszintét, valami nyerset látok, ami nem próbálja szebbé festeni az életet, mint amilyen.
A Gallagher-univerzum – káosz, szabadság, túlélés
A Gallagher család élete maga a totális káosz. Frank, az alkoholista apa, aki mindenkit kihasznál, Fiona, a legidősebb lány, aki anyaként próbálja egyben tartani a családot, Lip, a zseniális, de önpusztító fiú, és a többiek, akik mind saját démonjaikkal küzdenek.
A Szégyentelenek egyik legnagyobb ereje számomra az volt, hogy senki sem tökéletes. Itt nincsenek klasszikus hősök és gonoszok. Minden karakter tele van hibákkal, önzéssel, rossz döntésekkel, de mégis valahogy emberiek maradnak. Ezért szerethetőek, még akkor is, ha a tetteiket néha egyszerűen nem lehet megérteni.
Számomra a Shameless mindig is arról szólt, mit jelent túlélni. Mit jelent felnőni ott, ahol nincs rendszer, nincs biztonság, nincs megtartó közeg – csak te vagy, a családod, és a folyamatos küzdelem. Sokszor groteszk, sokszor fájdalmas, de mindig őszinte.
Amikor a sorozat elveszítette a szívét
Nem lehet kikerülni: Fiona távozása után a sorozat teljesen más lett. Ő volt a család motorja, a központi erő, aki egyszerre volt anya, nővér és kicsit mindig gyerek is. Amikor kilépett, valahogy az egész történet elvesztette a kapaszkodót, ami addig egyben tartotta.
Nem azt mondom, hogy a későbbi évadok nézhetetlenek lettek – voltak erős pillanataik –, de érződött, hogy a Szégyentelenek igyekszik új fókuszt találni, miközben elveszíti azt a nyers, családi intimitást, ami az elején olyan erősen működött. A későbbi történetszálak sokszor túlságosan szétszórtak voltak, mintha a készítők is keresték volna az irányt.
Miért szeretjük mégis?
A Shameless egyik legfontosabb üzenete számomra az, hogy a család nem mindig szép, nem mindig harmonikus, de valahol mindig összeköt. Lehet ordítani egymással, lehet hibákat elkövetni, lehet teljesen elbukni, de végül ott van az a törhetetlen szál, ami miatt a Gallagher gyerekek újra és újra visszatalálnak egymáshoz.
A sorozat emellett brutálisan őszintén beszél olyan dolgokról, amikről mások nem mernek: szegénység, függőségek, erőszak, mentális betegségek, szex, családi traumák, társadalmi kirekesztettség. Ezeket nem szépíti, nem teszi fogyaszthatóvá – és pont ettől üt igazán.
Ami bosszantott
Bevallom, a vége felé gyakran úgy éreztem, hogy a sorozat túlságosan akar aktuális lenni. Politikai korrektség, társadalmi üzenetek, trendek – mintha ráerőltették volna a történetre azt, amitől az elején még teljesen mentes volt. Ez néha kizökkentett, mert úgy tűnt, hogy inkább üzenni akar, mintsem mesélni.
És ott van Debbie karaktere… Az első évadokban az egyik legártatlanabb, legkedvesebb Gallagher-gyerek volt, majd egyre inkább megosztó, sőt ellenszenves figurává vált. Persze, ez is a felnövés része, de néha azt éreztem, hogy a készítők túl sok drámát akartak belesűríteni az ő ívébe.
Miért hagy nyomot a nézőben
Mert a Szégyentelenek nem csak a Gallagherekről szól – rólunk szól. Arról, hogy mindannyian próbálunk túlélni valamit, valahol, valahogy. Van, aki stabil családból jön, van, aki nem. Van, aki kap támogatást, van, aki egyedül küzd. A sorozat azt mutatja meg, hogy mindkét út tele van hibákkal, döntésekkel, kudarcokkal, és hogy néha nem az a fontos, hogy jó döntést hozz, hanem hogy egyáltalán képes legyél továbbmenni.
Ezért maradt kultikus. Nem azért, mert mindig tökéletes volt, hanem mert őszinte. Mert fel mert vállalni mindent, ami kényelmetlen, mocskos, kaotikus és fájdalmas. És mert mindezek ellenére is képes megmutatni, hogy az emberben mindig ott van valami törhetetlen.