Egy biztos: ha Tom Cruise akciófilmet csinál, azt nem félgőzzel teszi. Ez a Mission: Impossible – A végső leszámolás első részében is érezhető.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás (Mission: Impossible – The Final Reckoning) minden pillanata azt sugallja, hogy Tom Cruise nemcsak a főszereplője, hanem a szíve-lelke és a hajtómotorja is ennek a több évtizede futó franchise-nak. És bár most is kapunk helikopteres üldözést, vonatos küzdelmet és szédítő motoros ugrást egy szakadék felett, a kérdés az: nem akart-e egy kicsit túl sokat ezzel a résszel?
Röviden: de, talán igen. A film hosszúsága önmagában is kihívás (közel három óra), és bár a tempó nem mondható vontatottnak, néha mégis úgy éreztem, hogy valami elveszett a sűrű akciórengetegben. Mintha az alkotók (és főleg Tom Cruise) mindenáron meg akarták volna mutatni: „igen, még tudunk egy lapáttal rátenni.” Csakhogy a több nem mindig jobb. A túlírtság és az időnkénti szentimentalizmus egyensúlyát nehezen találja meg a film.

De mielőtt túlságosan szigorú lennék, muszáj elismerni: van mit szeretni is benne. Sőt.
A szerethetőség
Az akciójelenetek, különösen a már említett sziklaugrás vagy a római autós üldözés, lélegzetelállítóak – és nemcsak a látvány, hanem az a tudat miatt is, hogy Tom Cruise ezeket valóban saját maga hajtotta végre.
Ez a fizikai elköteleződés nemcsak tiszteletre méltó, hanem valami őszinte energiát is ad a filmnek, amit a CGI-ra (Computer-Generated Imagery, azaz számítógépes grafika) épülő szuperhősfilmekből már régóta hiányolunk.
A film új karakterei közül Hayley Atwell üdítő meglepetés. Karaktere, Grace nem csupán egy csinos kiegészítő a férfiak mellett, hanem valódi súlya van a történetben – sőt, sokszor ő a kulcsa a cselekmény előrehaladásának. A közte és Ethan Hunt között kialakuló dinamika végre egy kicsit friss levegőt hoz a franchise-ba.

A film főgonosza, az arctalan mesterséges intelligencia, „Az Entitás” viszont már más tészta. Bár a koncepció aktuális és elgondolkodtató, a végrehajtás kissé személytelenre és túl elvontra sikerült. Hiányzik belőle az a karizmatikus fenyegetés, amit mondjuk Philip Seymour Hoffman karaktere hozott a harmadik részben. Ráadásul a film befejezése (mivel ez egy „első rész”) sem ad igazi katarzist – inkább egy hosszan elnyújtott cliffhanger érzését hagyja maga után.
Ennek ellenére: Cruise lelkesedése még mindig ragadós. Még ha sok is volt a “Mission” ebben az epizódban, a látvány, a színészi elköteleződés és a feszes rendezés azért sok mindent ellensúlyozott.
Összességében tehát: Tom Cruise kicsit túl sokat akart – de ha ezt a túlzást képesek vagyunk elfogadni, akkor kapunk egy izgalmas, nagyvonalú akciófilmet, ami még mindig többet ad, mint a legtöbb tucat blockbuster. És valljuk be: ezért is szeretjük őt.