A kiváló színészi játék és a személyes érintettség okán senkit sem hagy hidegen az Eltűnő ingerek című Pass Andrea darab, amit Kéri Kitty rendezett a Soproni Petőfi Színházban, és játsszák negyedik hónapja teltházzal.
A darab a főszereplő, egy tizenéves lány megélését mutatja be az elmúlás egy kegyetlen formáján, a gyors lefolyású és végzetes kimenetelű betegség kapcsán, ami épp az édesapját támadja meg. A néző szemszöge tulajdonképpen a szereplők elméje, a fejükben játszódó jeleneteket látjuk viszont a színpadon, így váltogatva a perspektívák és a megélések között. Ahogy egy gyors leépülés és a halál maga néhol sokkoló, néhol empatikus, néhol fájdalmasan üres pillanatok részeseivé tesz minket, úgy tett minket, nézőket a történet részeseivé Kéri rendezése, és a társulat kiemelkedő játéka. Hogy aztán, a darab végén egy katartikus jelenettel és az azt megelőző emberpróbáló percekkel lerántson a földre, és fölszabadítsa a lelkünket és talán megváltoztassa a halálhoz fűződő viszonyunkat is.
- Hogyan találkoztál ezzel a darabbal?
- A darab talált meg engem, Kiss József színházigazgató kért föl, hogy rendezzem meg ezt a darabot a Soproni Petőfi Színházban. Ő még nem tudhatta, hogy nekem is megvan a saját személyes történetem ehhez a darabhoz, hiszen én is elveszítettem az édesapámat, aki a diagnózisa felállítása után öt hét leforgása alatt ment el.
Pass Andreát pedig ismertem korábbról, így amikor a felkérés megérkezett, tudtam, hogy valami igazán izgalmas és jó darabbal lesz dolgom. Sajnos az eredeti, Trafóban játszott darabot nem láttam, de talán jobb is így, mert nem befolyásolt Andrea saját rendezése.
- A darab nagy része egy kórházban zajlik, ami sokunk számára egy nehéz, idegen környezet. Te hogyan ismerted ki magad ebben a miliőben?
- Orvos családba születtem, ezért nekem ismerős volt a rendelők, a kórházak világa, és mivel mindig érdekelt a biológia, azt hiszem ha nem művész lennék, magam is orvosnak mentem volna.
Talán az, hogy orvos családból jövök segített, mert a téma és a saját érintettség ellenére hátra tudtam lépni és egy objektívebb, kevésbé bevonódott állapotból figyelni a történet alakulását. Ennek ellenére benne van az apukám, az apósom elvesztése az előadásban, hiszen felhasználtam azokat a pillanatokat, amiket a családunkban átéltünk. Ezek univerzális élmények is egyben, mert mindenki elveszíti a szeretteit, így a nézők föl is ismerhetik magukat, az élményeiket a történetben.
- Sok kortárs zenével dolgoztatok. Ez saját döntés volt?
- Igen, úgy éreztem, hogy sokszor már csak a mozdulatok tudják visszaadni a pillanat drámáját, ami viszont jelenkori, tehát kortárs zenére volt szükség a megjelenítéséhez. Ebben segítségemre volt a lányom Flóra, (Frank Flóra táncművész) aki koreográfusként dolgozott velünk. Ő lefordította azt a tánc nyelvére, amit én szavakban próbáltam elmondani. Ráadásul különös a munkamódszere: nem a koreográfiából indul ki, hanem a színész alkatából kiindulva koreografálja meg a mozdulatsort, így teljesen természetes és a színésszel egyben élő lesz a táncos jelenet.
- Korábban említetted, hogy mindig addig mentél, amíg azt nem láttad a színpadon, amit elképzeltél. Miért voltál ennyire szigorú?
- A szokásosnál is pipifaxosabb voltam, ami nagy teljesítmény, mert alapvetően is maximalista vagyok. Tényleg addig mentem, míg minden pillanatban azt nem láttam a színpadon, amit eleve elképzeltem. A maximalizmusom egyik oka, hogy magammal szemben szigorú és kritikus vagyok, sokkal kritikusabb mint bárki más. A másik, hogy egy rendező sosem hiszi el magáról igazán, hogy rendező, ezért nem engedi meg magának a legkisebb rizikót sem. Bár találkoztam olyan emberekkel, akik bizalmat szavaztak nekem, mégis, én úgy látom, hogy nőként még mindig sokkal többet kell letennem az asztalra egy férfiak uralta világban.
Talán ez a munkafolyamat volt az első, ami után úgy éreztem, hogy talán kitehetem a színész mellé a vesszőt, és odaírhatom, hogy ‘rendező’. Elvileg egy darab sem engedi meg, hogy könnyedén vegyünk bármilyen részletet, de ez a darab úgy érzem, még annyira sem engedi meg. - Olyan mélyen felforgatónak és nehéznek tűnik ez a munka, hogy meg kell kérdezzem: Elképzelhető, hogy erre meg kellett érni?
- Biztos vagyok benne, hogy a sors és az író, meg a színház vezetése a legjobb állapotomban találtak meg ehhez a darabhoz. Az elmúlt évek rengeteg változást hoztak, kezdve a coviddal, a gyerekeim kirepülésével, egy válási folyamattal. Mindezek után és a darabbal együtt érzem azt, hogy most jól vagyok.
- A veszteségekhez, halálhoz való általános viszonyunk mennyire volt tényező a döntésedben, hogy elvállald ezt a rendezést?
- A saját viszonyomról tudok beszélni, amiben meghatározó az édesapámmal töltött utolsó két óra, és más, közeli veszteségek. Azt érzem helyesnek, hogy az ember az elmenőre fókuszál. Talán ezt szerettem volna ezzel az egész darabbal elmondani: nem szólhat ez az itt maradókról, az ő fájdalmukról. Ezen valahogy túl kell lépni, és arra kell fókuszálni, hogy akit nagyon szeretünk, annak a lehető legjobb legyen az utolsó időszak, és legyen benne ünnep. Hiszen a halál előtt ott az élet, de hogy az az élet milyen minőségű volt előtte, mennyi mindent kaptunk az elmenőtől, hogy mennyi jót csinált, azt kell abban az utolsó szakaszban neki megadni, bármennyire is fáj.
Az, hogy nem gondolunk a halálra, nem jó. Ha tudomásul vesszük, hogy itt ennek az egésznek egyszer vége lesz, akkor egy veszekedést is át tudunk értékelni, sokkal több szeretet, türelem és empátia alakulhat ki bennünk, megbecsülve azokat a perceket, amiket az élet ad.
És talán azért is fontos ez a darab, mert mi emberek általában azt hisszük, hogy azzal a letaglózó fájdalommal egyedül vagyunk, amit a veszteség jelent. Pedig nem! Mind átéljük a veszteség tragédiáját. Az életünk része a halál, ami a születésünk pillanatában mellénk szegődik és pontosan az a szerepe, hogy arra ösztökéljen, hogy értékeljük az életünket! Ezért az elmenés pillanatában talán ünnepelhetjük mindazt, amit előtte megéltünk együtt.
