Nicole Kidman mindig is bátran vállalta a kihívásokat a filmvásznon, legyen szó a Tágra zárt szemekerotikus feszültségéről vagy a Hatalmas kis hazugságok kegyetlenül őszinte női portréjáról.
A Jókislány Halina Reijn legújabb alkotása, ismét olyan területre merészkedik, amely tabukat döntöget: a női szexualitás, a hatalmi dinamika és a társadalmi elvárások útvesztőjébe.
A film középpontjában Romy Mathis (Nicole Kidman) áll, egy sikeres üzletasszony, aki látszólag mindent elért az életben. Van egy szerető férje (Antonio Banderas), egy stabil karrierje, és minden, amit egy nő a társadalom szemében elérhet. Mégis, valami hiányzik. Ez a hiányérzet vezet el egy fiatal gyakornokhoz, Samuelhez (Harris Dickinson), aki nemcsak a fiatalságot és a frissességet hozza el Romy életébe, hanem azt a veszélyes és izgalmas érzést is, amelyet talán soha nem mert korábban megélni.
A Jókislány nem egy klasszikus romantikus dráma. Nem a boldogság vagy az önmegvalósítás filmje, hanem egy olyan történet, amely kellemetlen kérdéseket tesz fel. Mit kezd egy nő a saját vágyával egy olyan világban, amelyben mindig másokhoz kell alkalmazkodnia? Ki irányít egy kapcsolatot, ha a hatalmi dinamika folyamatosan változik? És mit jelent valójában az, hogy „jó kislány”?
Provokatív vagy mély?
A film egyik legemlékezetesebb jelenete az, amikor Romy egy tálból lefetyeli a tejet – egy olyan gesztus, amely egyszerre megalázó és felszabadító. Itt éreztem először azt, hogy Reijn egyértelműen akar valamit mondani a hatalomról és a női szexualitás társadalmi megítéléséről, de kérdés, hogy ezt milyen mélységgel teszi. Ez a jelenet egyszerre zseniális és hatásvadász. Kérdés, hogy ez a szimbólum valóban árnyalt társadalmi kommentár-e, vagy csupán egy sokkoló pillanat, amelyről mindenki beszél majd.
Miközben néztem a filmet, egyre inkább úgy éreztem, hogy a történet erősen épít a provokációra, de nem mindig megy elég mélyre ahhoz, hogy valóban releváns üzenetet közvetítsen. Romy karaktere rendkívül érdekes és összetett – egy nő, aki próbálja megtalálni önmagát egy olyan világban, amely előírja számára, hogyan kellene viselkednie. De valóban kapunk válaszokat az ő küzdelmeire? Vagy csak egy látványosan megformált, de kicsit üres provokációval állunk szemben?
Nicole Kidman és Harris Dickinson játéka
Kidman természetesen zseniális. Az apró arcrezdüléseiből és testbeszédéből többet ki lehet olvasni, mint sok film teljes dialógusaiból. Érezni lehet Romy belső konfliktusát, a vágy és a bűntudat közötti ingadozását. Dickinson is hiteles a fiatal, karizmatikus férfi szerepében, aki egyszerre manipulátor és áldozat. A kettejük közötti feszültség vibráló, de nem mindig érződik teljesen hitelesnek. Néha inkább egy gondosan megtervezett filmjelenetnek tűnik, mint egy valódi érzelmi konfliktusnak.
Antonio Banderas karaktere sajnos kissé elnagyolt. A férj szerepe a történetben inkább egy szimbólum – az elvárt, stabil élet metaforája –, mint egy igazán kibontott személyiség. Ez kissé csalódást keltő, mert egy ilyen filmben fontos lenne, hogy minden szereplő árnyaltan legyen ábrázolva.
Fontos film, de nem tökéletes
A Jókislány kétségkívül fontos témákat érint: a női vágy társadalmi megítélését, a hatalmi dinamikát egy kapcsolatban és azt, hogy milyen szerepeket kényszerít ránk a környezetünk. A kérdés az, hogy a film mennyire tudja ezeket mélységében kibontani.
Számomra a film inkább egy stílusos, provokatív, de kicsit túltervezett alkotásnak érződött, amely néha inkább sokkolni akar, mint valódi érzelmi mélységeket bemutatni. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy ilyen film beszédtémát generál, és ez már önmagában is értékes.
Ha valaki egy igazán mély és árnyalt női karakterdrámát keres, lehet, hogy Jókislány nem lesz számára teljesen kielégítő. De ha nyitott vagy egy provokatív, vizuálisan lenyűgöző, és részben elgondolkodtató filmre, amely hosszú ideig megmarad az emlékeidben, akkor érdemes megnézni.
Értékelés: 7/10
Borítókép forrása: imdb