A művészi kiteljesedés útján - interjú Vida-Veres Imola énekesnővel

A klasszikus zenei alapoktól indulva, a nemzetközi közösség inspirációján át végül megszületett első szerzői albuma Vida-Veres Imolának, amely a különböző zenei stílusok harmonikus fúziója. Az Against the Tide című dal az Aurea album beharangozójaként nemcsak a művészi kiteljesedésről szól, hanem Imola zenei hitvallásáról is – egyszerű, mégis mély érzelmekkel átitatott dallamvilágról, amely a pop és az art pop határán egyensúlyoz. A vele készült interjúban erről és persze sok minden másról is beszélgettünk vele.

A bemutatkozásodból úgy vehető ki, hogy már régebb óta foglalkozol zenével. Hogyan jutottál el odáig, hogy elkészítsd első Vida-Veres Imola szerzőI albumot?

Kicsi korom óta legkönnyebben a zenén, az éneklésen keresztül fejezem ki magam, de – talán a klasszikus zenei nevelésnek, talán az introvertáltabb énemnek köszönhetően – a saját zenei gondolatok felvállalása nem jött ösztönösen. Több zenekar és előadó számára írtam dalszövegeket, énekdallamokat, a saját formációim számára pedig vokál hangszereléseket és átiratokat, így már kicsit gyakoroltam a dalszerzést – másokon. Akkor tört elő elemi erővel az igényem, hogy saját dalokat is írjak, amikor jött a pandémia, és vele jó sok extra idő, na meg egy mélyebb önvizsgálat, súlyosabb témák. Elkezdtem megtanulni a zeneszerkesztő programok használatát, hogy minél több lehetőségem legyen a hanggal, hangzással kísérletezni, és egyszer csak kezdett formálódni és előbújni a személyes zenei világom. Pár önálló single megjelenése után találtam rá egy olyan saját hangra, amiből egy teljes album össze tudott állni egy kerek egésszé.

Az album art pop és singer-songwriter stílusban készült. Milyen művészi és zenei inspirációid voltak, amikor ezt a két műfajt ötvözted?

Maga az inspiráció az írásban mindig az, hogy én milyen zenét szeretnék hallani, hallgatni. Számomra az olyan dalok azok, amikhez visszatérek, amelyek érzelmileg megszólítanak, és a fülemnek meg az agyamnak is feladják a leckét, és ezt keresem az írás során is. Ez műfajtól teljesen független egyébként, és inkább egyéni ízlés kérdése. Például a popzenében szeretem, ha behúz egy könnyen megjegyezhető dallam vagy egy karakteres ritmika, az alternatív vagy art popban azt érzem igazi csemegének, ha meglep egy váratlan harmóniamenet, egy odd-meter, egy experimentális hangszerelés, a singer-songwriter stílusból a mélyebb introspekció, a személyes indíttatású szövegalkotás az, amit vonatkoztatni tudok a dalaimra. Ez a kombó – az egyszerűség/különlegesség vagy a személyes/univerzális kettőse nagyon izgalmas határ, amit szeretek, szeretnék felfedezni. Ebben pedig több műfaj is ötvöződhet, például az általad említettek mellett felbukkannak magyar népzenei és klasszikus zenei elemek is az album zenei anyagában.

Mesélj kicsit a Becca Stevens dalszerző kurzusain szerzett tapasztalataidról! Hogyan befolyásolták ezek a kurzusok a zenéhez és az alkotáshoz fűződő viszonyodat, illetve a megszokott dalszerzési folyamatodat?

Becca Stevens egy csodálatos amerikai énekes, gitáros, dalszerző, régóta figyeltem már a munkásságát, amikor meghirdette az első kurzusát. Nekem akkor még csak két saját dalom volt, nem nagyon tudtam, mire vállalkozom, de nagyon hívott ez a lehetőség – egyébként ez szintén a pandémia idején történt. Itthon mindig félrevonultan, egyedül alkottam, elsősorban a zongora mellett, és csak akkor mutattam meg bárkinek is az ötletemet, amikor már véglegesnek, „felvállalhatónak” értékeltem. És akkor hirtelen húsz idegennel elindult egy folyamat, amibe a világ minden tájáról csatlakoztak dalszerzők, teljesen vegyes tapasztalattal, műfaji háttérrel. Minden héten más dalszerző eszközöket próbáltunk ki, az órákon közösen, aztán egyenként otthon, és a házi feladatokat – sokszor teljesen félkész munkákat, ötleteket – hetente feltöltöttük egy felületre, ahol egymásnak vissza is tudtunk jelezni. Ezek a keretek – az egészséges versenyhelyzet és a határidők – nagyon ösztönzőleg hatottak rám, fürdőztem a kísérletezés lehetőségében. A kurzus végén két dalt kellett bemutatnunk, amit Becca személyre szabottan véleményezett, ez egy nagyon erős útravaló volt nekem a továbbiakra. Ez az egész tapasztalat segített elhelyeznem magam egy skálán, viszonyítani magam egy nemzetközi mezőnyhöz. De legfőképp segített levetkőzni a szégyenlősségemet az írás korai szakaszában, megtanított bátran alkotni és bevállalni az ötleteimet magam és mások előtt, minősítés nélkül. Annyira produktív volt ez az időszak, hogy gyorsan beiratkoztam Becca második és harmadik, egymásra épülő kurzusára is.

Milyen volt együtt dolgozni Michael League-gel és Bob Lanzetti-vel a Snarky Puppy-ból? Hogy vették ki részüket a munkából? Hogyan hatottak az anyagra és a végeredményre?

Michael League egy olyan zenész egyéniség, aki azon túl, hogy eszméletlen muzsikus, egy csodálatos, karizmatikus személyiség. Vele közvetlenül magán az albumon nem dolgoztam, de a megismerkedésünk eleve annak köszönhető, hogy fantáziát látott a demóimban, amiket Becca révén hallott. Michael az első kapocs, mentor és tanácsadó volt, aki segített körvonalazni a lehetőségeket, illetve az albumfelvétel végül az ő spanyolországi stúdiójában készült el. Nagyon jó érzékkel, kifejezetten a zenémre vonatkozó benyomásai alapján ajánlott producert, így ismertem meg Bob Lanzettit. Bob pedig a lelke az albumnak. Teljesen rá tudott hangolódni a víziómra, és olyan körültekintéssel gondozta a dalokat, hogy azok tényleg a saját legjobb formájukat nyerhették el. Eleve ezt a cél tartva szem előtt választotta ki a kiváló zenészeket a felvételre, és engem is ösztönzött, hogy a lehető legnagyobb részt vegyem ki a munkából, hisz ebből tanulhatok a legtöbbet. Így hát nem csupán énekesként indultam a stúdióba, hanem megírtam a hangszeres és vokál kottákat, hangszereltem dalonként a vonósokat, és a lemezen én játszottam fel a zongora szólamokat is. Határozott elképzelése volt a hangzásról, de úgy, hogy az eredeti demók adták a kiindulást. Néhol javasolt formai változtatásokat, máshol a hangszerelésben voltak extra ötletei, írt vonós arranzsokat is az enyémek mellé, sőt írtunk közösen is egy dalt a lemezre. Az album végső karaktere, egységessége annak köszönhető, ahogyan ő navigálta az egész folyamatot. Nagyon összehangolt a közös munka a mai napig, aktívan részt vesz a bemutató koncertek tervezésében is.

A lemezen egy nemzetközi csapat dolgozott. Hogyan járult hozzá ez a multikulturális együttműködés az album egyediségéhez?

A stúdiómunka csodálatos tapasztalat volt. Nagyon egybevág az életfilozófiámmal, ahogyan ennyi különböző származású, életkorú, élettörténetű zenész ilyen nyitottsággal, odaadással, összehangoltan játszott – és ők tényleg játszottak – a stúdióban. Mindenki egyformán tudott lelkesedni a feladatért, tudása és kreativitása legjavát állította a dalaim szolgálatába. Az alap zenekar eleve nemzetközi, és szerintem hatott a felvételekre a spanyolországi stúdió atmoszférája is, de az utómunkák során még színesítették a dalokat svéd, argentin, japán zenészek, akiknek a karaktere rengeteget tett hozzá a hangzáshoz. A végeredmény pedig egy olyan album lett szerintem, amit én hangulatában nagyon közép-európainak hallok, de végül dalonként más és más színek sejlenek fel benne, és ez teszi nagyon multikulturálissá.

A szövegek angolul íródtak. Miért döntöttél úgy, hogy nem magyarul, hanem angolul szólal meg a lemezt? Ez egyben azt is jelenti, hogy inkább nemzetközi piacra szánod a produkciót?

Rajongok az angol nyelvért. Szerintem a pop műfaj valahogy jobban gurul angolul, és mivel túlnyomóan így is hallgatok zenét, ebben tudok hamarabb megkapaszkodni. Úgy érzem, még nem találtam rá a mi szép magyar nyelvünkön arra a flow-ra, amivel könnyedén és mégis személyesen tudnék megszólalni. Nekem nehezebb magyarul, de talán eljön az ideje. Most egy magyar népdal feldolgozása az egyetlen anyanyelvű dal a lemezen. Egyébként nem kifejezetten szántam nemzetközi piacra az albumot, de úgy érzem, megállná a helyét külföldön is, és ennek része az angol nyelvűség. Azért azt nagyon szeretném, ha így is hallgatnák itthon Magyarországon, és Erdélyben is, ahol születtem.

Az albumhoz készült fizikai hordozók, például bakelit és CD. Mit gondolsz, miért fontos a digitális világban a fizikai formátumok megjelenése is?

Ebben a tekintetben elég régimódi vagyok, engem megbénít, hogy ennyi zene van egyszerre jelen egy digitális áruházban. Ezzel szemben a fizikai hanghordozó egyetlen zenéhez tartozik. Nekem is sok szép emlékem és kötődésem van egyes albumokhoz, és ebben sokszor nagy része volt egy lemezborítónak, egy bookletnek, ami vizuálisan is kapcsolja a hallgatóhoz a zenét. Személyesebbé és tényleg multiszenzorossá teszi az élményt, hogy tapinthatom is a végeredményt, szóval ezt a kézzel fogható produktumot el se tudnám képzelni, hogy kihagyjam. Ráadásul a bakelit hangzás semmihez nem fogható patinát ad, már hallottam az album test cut-ját, és soha nem szólt még ilyen jól a fülemben.

Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesültél a lemez elkészítése során, és hogyan sikerült ezt leküzdened?

Erre elég profán választ tudok adni. Az egész folyamat egy nagy kihívás volt. Minden munkafázisnak megvoltak a nehézségei – ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna közben rettenetesen izgalmas. Az elején nem gondoltam volna, hogy ilyen végtelen hosszú lesz ez az utazás, szóval nehéz volt maraton üzemmódra állni. Lényegében ez egy második, párhuzamos életem volt az elmúlt két évben a „normális” (tanítós, zenélős, családi) életem mellett, aminek eredményeképp kevesebbet voltam itthon, többet dolgoztam, vagy gyakran zónáztam ki és voltam agyban egészen máshol. Hogy végül mégis megvalósult és elkészült a lemez, az nem lett volna lehetséges a csodálatos családom nélkül, akik ugyanúgy alapértelmezetté tették, mint én, hogy most ez a prioritás.

Miért pont az Against the Tide című szerzeményt választottad első beharangozóként? Mi a jelentősége számodra a tracknek?

Annyira emlékszem arra az éjszakára, amikor az Against the Tide demóját befejeztem!  Mikor kész lett, órákig nem tudtam elaludni még, mert csak hallgattam és hallgattam, és arra gondoltam, te jó ég, ha én egy dal lehetnék, akkor ez a dal szeretnék lenni! Számomra minden benne van, amit a dalszerzésről gondolok, ezt egy jó bemutatkozásnak érzem. A téma is nagyon rímel arra, amit ez az album számomra jelent: úgy érzem, életre kelt egy fontos részem, amin keresztül a nem annyira szabálykövető oldalamat is megmutathatom.

Borítókép forrása: Vida-Veres Imola