A pandémia egyik hozománya volt többek közt, hogy a közösségi oldalak – főleg a Facebook – kommentszekcióiban addig ritkán látott méreteket öltött a gyűlölködés. De miért vagyunk bátrabbak online, mint élőben és egyesek miért engednek meg olyan dolgokat maguknak a képernyők mögé bújva, amiket – remélhetőleg – a valóságban sosem tennének?
Az év elején hozzászóltam egy humorista videójához a Facebookon, mert tetszett a tartalom. Ártatlan, pozitív, megerősítő komment volt, épp ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt bárki rossz néven veszi. De így lett, egy másik felhasználó sérelmezte, hogy nekem miért tetszik a szerinte sértő videó, és különben is, engem édesanyám nem tanított meg viselkedni. Sőt, amikor egy kommentelő a védelmemre kelt, az eredeti hozzászóló kijelentette, hogy „Ezeket sem anya szülte” és szégyelljük magunkat. Azon túl, hogy nem kellett volna a lelkemre venni, hogy egy idegen ember így képes beszélni embertársával egy semlegesnek indult dolog miatt, felmerült bennem, hogy vajon a zöldségesnél sorban állva is ugyanígy reagált volna?
Az internet átka
A világháló megjelenése után nem sokkal rájöttek arra az emberek, hogy a könnyű és gyors kapcsolattartáson túl azt is magával hozta, hogy másnak mutathatják magukat, mint amik. Itt most nemcsak az olyan extrém példákra gondolunk, mint amikor teljesen más személynek adja ki magát valaki a neten, mert így akar közel kerülni mondjuk tinédzserekhez, hanem a vérmérséklet, szóhasználat, kifejezésmódok eltérésére. John Suler pszichológus szerint hat oka van annak, hogy az internet megszabadít minket gátlásainktól:
Disszociatív anonimitás: „Sosem fogják tudni, hogy ki vagyok valójában” – és ez máris felment minden következmény alól.
Láthatatlanság: „Nem látjuk egymást igazából az online világban” – elbújunk egy nicknév vagy álprofil mögé és onnan osztjuk az észt.
Aszinkronitás: „Magam mögött hagyhatom az üzeneteimet mindenféle következmény nélkül” – ez nemcsak a kommentelésre, hanem az egész online jelenlétre igaz. Két kattintással letilthatunk valakit Messengeren is, miután elküldtük a fenébe (vagy épp ő minket).
Szolipsztikus introjekció: „Én így látlak téged a fejemben” – a szolipszizmus annyit jelent, hogy csak én létezem, minden más a gondolataim és képzeletem szüleménye.
Disszociatív képzelet: „Az online személyiségem különbözik attól, aki a valóságban vagyok” – legalábbis ezzel nyugtatja magát sok mindenki. Attól, hogy könnyebben kicsúszik egy-egy mondat a billentyűzetünkből, még nem jelenti azt, hogy így is kell lennie. Azok is mi vagyunk, akik kommentelünk és adott esetben fröcsögünk, vádaskodunk, felelősségre vonunk. Ezek mind a mi gondolataink, érzéseink, amiknek valamiért a való életben nem adunk hangot, mert csak az interneten merjük kifejezni őket.
A felügyelet minimalizálása: „Bármit megtehetek a neten”, hiszen úgysem ér baj miatta. Manapság még mindig nagyon kevés esetben, de a múlthoz képest már jóval többször kerülnek bíróság elé olyan ügyek, amik a világhálón zajlottak. Hiszen a zaklatás akkor is zaklatás, ha nem személyesen hanem SMS-ekkel és Messenger-üzenetekkel végzik azt. Ha az igazságszolgáltató-rendszerben ritka is erre a példa, szaporodik azon munkahelyi elbocsájtások száma, amik egy rosszindulatú kommentre vezethetőek vissza.
Összefoglalva ezeket a tényezőket kirajzolódik, hogy az internet tulajdonképpen elmossa azokat a korlátokat és határokat, amik a valóságban meghatározott keretek között tartják a viselkedésünket. Hiszen jobb esetben senkire sem ordítunk rá az utcán, ha nem tetszik a haja – de sokan viszont szemrebbenés nélkül odakommentelik egy-egy híresség fotója alá, hogy szerinte ocsmány a frizurája. Szerintünk van különbség a kettő között – pedig valójában nincs.
Hol a határ?
Sokan egyetértenek abban, hogy ha valaki Instagram-sztárként vagy tényleges hírességként megosztja élete sok részét a követőivel, annak el kell viselnie a negatív kommenteket is. Valóban így lenne ez? Demény, a kötsög gazdájával, Magos Judittal készült interjúnkban is érintettük ezt a témát, hiszen az ő Facebook-oldalukat több, mint hetvenezer ember követi. A posztjaik alá kerülő kommentek többsége szívmelengető, kedves és vicces, de nála is megjelentek már a szemétkedő trollok. „Sokan azt mondják, mivel kitettem az életem, vállalnom kell a nyilvánossággal járó kritikákat – szerintem nem. Ez nem egy szolgáltatás, hanem egy személyes blog, senkinek nem tartozom azért, mert olvas (…)” – mondja Judit.
De nemcsak a sok követővel rendelkező emberek kapnak hideget-meleget a közösségi médiában, hanem a civilek is, ami talán még veszélyesebb. Egyre nagyobb méreteket ölt a fiatalok körében a cyberbullying, vagyis a zaklatás online formája, amivel sok kamasz képtelen megbirkózni. Az elmúlt évtizedben nem egy olyan tinédzseröngyilkosságról adtak hírt a médiumok, melynek konkrétan a profiljuk képei alá érkező netes kommentek voltak a kiváltó okai.