Lehet, hogy észre sem vesszük vagy épp letagadjuk, bizonyosan gyakori jelenség, hogy megbámulunk másokat. Ennek több oka lehet: akár egy bátor ruhaválasztás, extrém hajszín vagy tetoválás, de leggyakoribb esetben a fogyatékkal élők esnek a bámulás áldozatává. Miért nézzük meg annyira azt, aki más, mint mi?
Egészen addig fel sem tűnt, hogy mennyire bámulunk másokat, amíg azon nem kaptam magam, hogy valamiért nézek egy láthatóan a saját világában élő srácot a metrón. Nagyon elszégyelltem magam, és egyúttal elkezdtem gondolkodni, hogy ez már nem az első alkalom, hogy ilyet csinálok. Ez nemcsak rólam szól, hiszen úgy vettem észre, hogy általános jelenség, hogy ha olyat látunk, aki más, mint mi, valamilyen oknál fogva hosszasan nézzük. Ez lehet egy extrém hajszín, egy megbotránkoztató ruhadarab és fogyatékosság miatt is.
Jobban végiggondolva korántsem egy számunkra idegen vagy ijesztő külső az, ami miatt bámulunk másokat. Elég csak végignézni, ahogy az utcán igazoltatnak egy autóst és már jól megnézzük magunknak, sőt, akár még kárörvendünk is, hogy elkapták a gyorshajtót. Ha a tömegközlekedési járművön hosszasan intézi egy ellenőr az adminisztrációt, akkor is oda-odapillantunk, hiszen valami történik. Sajnálattal vagy ellenérzésekkel figyeljük az eseményeket, nem tudjuk, miért.
Tragédia esetén is hasonló a helyzet: ha valakinek ég a háza, odagyűlik az utca népe és nézi, ahogy a másik élete a porba hullik. A bátortalanabbak a függöny mögül figyelik az eseményeket. Ilyenkor lehet sajnálkozni, eszmét cserélni, és mindenekelőtt örülni annak, hogy nem velünk történt a szerencsétlenség.
Ha valakit végtagok nélkül, kerekesszékben vagy fehér bottal látunk, őt is önkénytelenül megbámuljuk. Egy ilyen alkalommal azt vettem észre magamon, hogy elgondolkodtam: vajon az illető hogyan tud együtt élni a gondjával, szüksége van-e segítségre? Egyáltalán, ha lenne, odamennék-e hozzá vagy megvárnám, míg más teszi meg? Azt, hogy az ezen való gondolkodáshoz miért volt szükség arra, hogy bámuljam, magamnak sem tudtam megmagyarázni, ám amint megfogalmaztam, hogy moderálnom kellene magamat, elkaptam a pillantásomat.
Mindennek ellenére izgatott a dolog, különösen azért, mert nem csak magamon vettem észre, így feltételezem, hogy ez emberi, már-már ösztönös jelenség lehet. Valamiféle pszichológiai okot feltételeztem mögötte, ezért felkerestem Füredi Krisztián pszichológust, szexuálpszichológust, hogy cáfolja, vagy éppen erősítse meg hipotézisemet. Tőle megtudtam, hogy a jelenség a folyamatos összehasonlításon alapszik:
,,Az emberi működésünk a biztonságot és a kiszámíthatóságot keresi a világban. Ez nagyon bonyolult működésmódot kíván, ami a gyakorlatban úgy működik, hogy a környezetünket és a velünk történő eseményeket folyamatosan összehasonlítjuk az összes korábbi élményükkel és tapasztalatunkkal. Ennek során az idegrendszerünk folyamatosan keresi azt, ami új, ami szokatlan, ami más, ami veszélyes lehet. Nagyon kiélezettek vagyunk mindenre, ami nem megszokott, ugyanis ami szokványos azt már ismerjük, az biztonságos és kiszámítható.
Ezzel szemben, ami új, az veszélyes lehet, ezért a tudatunk kiemelt figyelmet szentel ennek, amely fokozott éberséget és összetett érzelmeket jelent. Ha valami ijesztő vagy szorongató, akkor emiatt nagyon odafigyelünk rá. Ennek az a célja, hogy több információhoz jussunk és így el tudjuk dönteni, hogy mindez jelent-e veszélyt vagy sem. Természetesen a mai világban nem leselkedik már annyi veszély ránk, mint korábbi időkben, de a figyelmünk továbbra is az ősi módon működik és megakad a szemünk minden olyan részleten, amely szokatlan, újszerű vagy meglepő.”
A válasz tehát abban a régről hozott, ősi beállítottságunkban rejlik, hogy ha valami újat látunk, legyen számunkra bármilyen idegen vagy félelmetes, megfigyeljük. Ennek tehát nem feltétlenül az az oka, hogy tapintatlanok vagy neveletlenek vagyunk, egyszerűen ösztönösen tudni szeretnénk, hogy mivel van dolgunk, és mindenekelőtt azt, hogy a jelenség veszélyt jelent-e ránk.
Habár mint kiderült, ez egy természetes, emberi dolog, gondoljunk a fogyatékossággal élőkre és mindenre, ami más, mint mi, és fontoljuk meg, hogy mi fordított helyzetben szívesen vennénk-e, ha bámulnának bennünket bármi miatt. Amennyiben nemleges a válasz, vegyük fel a harcot az ősi ösztönnel, és ha nagyon nem tudunk ellenállni, elégedjünk meg egyetlen pillantással.
Ha valamit ismerünk, az kevésbé ragadja el a tekintetünket. Ehhez nyújthat segítséget, egy olyan szemlélet formáló tematikus microsite (www.tartsvelunk.hu), amelynek célja a fogyatékossággal élők elfogadásának, beilleszkedésének hathatós támogatása. Az akadálymentes (AAA) weboldal három témakörben (közösség, hétköznapi hősök, követendő példák), folyamatosan frissülő szöveges és videós tartalmakkal mutatja be az ismert és kevésbé ismert érintettek inspiráló életútjait.
