Csukás István a legnagyobb magyar meseíró, és ez nem túlzás. Immáron öt éve, hogy nincs köztünk, ám ameddig lesznek gyerekek, neve köztünk marad!
Kedves Csukás István!
Kár, hogy már csak így találkozunk! Merthogy találkoztunk egyszer, valamikor a kilencvenes években, amikor egy Homokvár című gyerekműsor forgatásán volt szerencsém részt venni. Emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor kiderült, hogy a Süsü írója is ott lesz. Hiába voltam úgy kilencéves, tudtam, hogy ennek a találkozásnak mekkora jelentősége van, hiszen láthatom azt, akinek a fejéből – a híres egy fejéből – kipattant Süsü, és persze sokan mások.
Már a születésének napja is sokatmondó, hiszen Hans Christian Andersennel osztoztak egy napon. Mi ez, ha nem jel?
Ha a legjobb barát nem lett volna…
… tán az én mesém is másról szólna! A fiatal Csukás István ugyanis komoly útkeresésben volt. Zeneiskolába járt, és hegedülni tanult, s bár egyenes út vezette volna a Zeneakadémiára, gondolt egyet, mint a Kóbor királyfi: itt volt és amott volt. Merthogy jogi egyetemre jelentkezett, majd bölcsészkarra váltott, amit nem fejezett be. Ekkor már bőven voltak Csukás-versek!
Akárcsak a Kóbor királyfinak Süsü, Csukás Istvánnak is volt egy legjobb barátja, aki a Magyar Rádió diákköltők számára meghirdetett pályázatára beküldött néhány verset, mellyel a későbbi ismert mesék szülőatyja első díjat nyert. Tizenhét éves volt csupán, és tudta, hogy költő akar lenni.
Csukás István: akinek két szárnya volt
Kezdetben felnőtteknek írt keserédes, humoros, szerelmes verseket, melyekért már a karrierje elején kapott pénzt. Nagy szó lehetett ez akkor, bár elnézve, hogy mennyi-mennyi verset írt, kedves István, nem meglepő, hogy felfigyeltek Önre! Ennek ellenére még egy találkozás kellett ahhoz, hogy a neve minden magyar gyerek és felnőtt szívéve beleégjen, mégpedig a Fülöp János, íróval ismeretség, aki a Magyar Televízió gyerekosztályán dolgozott. Innentől már minden úgy volt, mint a mesében. Elkezdett gyerekeknek írni, és az első ifjúsági regénye, a Keménykalap és krumpliorr filmsorozattá lett, olyannyira, hogy még a kor Emmy-díját is megnyerte!
Már nem volt megállás! Mirr-Murr, A nagy ho-ho-horgász, Pom Pom, Süsü, Bagaméri! Felsorolni is nehéz, mennyi karaktert köszönhetünk Önnek! Nem véletlenül születtek ám ezek a mesék, hiszen Ön mondta egyszer:
Két szárnyam van, az egyik a vers, a másik a mese.
A verselést szakmaként űzte, hiszen már fiatalon is írt a halálról és a szerelemről, akár úgy is, ha nem volt épp szerelmes. Merthogy a tehetségen túl ez egy szakma – ahogy mondta. De a mese, az egészen más:
A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj.
Merthogy – mint mondta – a mesékben minden benne van! Élet és halál, győzelem és vereség, szerelem, túlvilág, csodák és lények, akik csodákat tesznek.
A mese egyúttal segítség is, nemcsak olvasóként, nézőként, hanem íróként is! Hiszen ahhoz, hogy meséket írjon az ember, nem kevés fantáziára van szükség, és mint mondta egyszer:
A rossz helyzet elől a fantázia segítségével lehet elszökni.
Ki tudja, tán ezért volt ilyen derűs mindig, mert volt, hova menekülnie, a mesékbe! Bár mint egy interjúban elmondta, ez nemcsak a jellem, hanem lelki technika kérdése is. Ön ezt tudta, és bár annyi mindent tanított nekünk, a derűt, ami Önből sugárzott, egyszerűen nem lehet tanítani. Bár Mirr-Murrtól megtudtuk, hogy a lelki egyensúly szempontjából nagy fontos a fára mászás:
Ha már nagyon kicsinek érzed magad, ripsz-ropsz, fölmászol egy fára, és minden rendben van!
Öt éve immár, hogy örökre elköszönt ettől a világtól. Hát rendben van ez, István? Vagy elég lesz, ha felmászunk egy fára, és akkor rendben lesz? Másképp látjuk majd a világot?
Hadd búcsúzzak Öntől saját soraival:
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, S szemem gyönge, hogy a semmibe tekintsen.
Nyitókép forrása: Youtube / ATV